Olvasás project

2020.júl.07.
Írta: Márti1987 Szólj hozzá!

BLM

Nem fogok sokat írni arról, ami a közelmúltban történt Amerikában. Mindenki tudja, azt is, hogy a probléma nem új és nem kicsi, az afroamerikai emberek ma is hátrányból indulnak a fehérbőrűekhez képest, és ez nyilván csak a kezdet. Persze nekünk itt könnyű azt mondani, hogy minket nem érint, messze van, oldják meg és mindenkinek megvan a maga baja. Nem tudom én sem megoldani más gondját, ez igaz, de szolidaritást vállalni azért lehet, és felhívni a figyelmet arra, hogy minden élet fontos, és akinek nehezebb arra igenis jobban kell figyelni és toleránsnak kell lenni, ez is nagyon fontos.

Elgondolkodtam persze én is, hogy milyen irodalmat szoktam olvasni, és sajnos feltűnt, hogy leginkább az európai, esetleg magyar a leggyakoribb, és bár akad amerikai is, színesbőrű író műve nem emlékszem mikor került a kezembe. A világképünk szerintem arra való, hogy minél inkább tágítsuk, úgyhogy igyekszem olyan könyveket is a kezembe venni, amik elsőre talán meghaladják a komfortzónámat. A Kedves Jóisten ezt már a címével eléri nálam, nem vagyok ugyanis egy kimondottan vallásos egyén. Ezért kimondottan nagy dolognak érzem, hogy Alice Walker regénye ebben az aspektusában is igen mélyen tudott rám hatni.

Celie-t tizennégy éves korában ismerjük meg, az USA déli részén él a huszadik század első felében, életére leginkább az jellemző, hogy használják és kihasználják. A saját közössége, a családja sem tekint rá emberként, egy lány, egy nő, ha nem szép, akkor ne legyen okos, iskola minek, a házat tartsa rendben, a férjének meg tegye szét a lábát. Megismerjük a huszadik század eleji fekete közösségeket is, és persze a fehér emberekkel való viszonyukat. A történet egy része Afrikában játszódik, ahol a törzsek teljesen elzártan élnek, míg meg nem jelenik a modernizmus, az ipar és újfent a fehér ember, aki feldúlja a megszokott életmódjukat. Nagy a kontinensek közötti távolság, mások a körülmények, a két történet valahogy mégis egészen összecseng.

woman-80720_1920.jpg

Celie-nek meg kell tanulnia érvényesülnie egy olyan világban, ahol nem becsülik meg, nem csak mert nő, nem csak mert színes bőrű, és még tanulatlan is, de ráadásul a nőket szereti. És Celie valahogy mégis megtalálja azokat az embereket, akikhez tud kapcsolódni, akik elindítják egy úton, ahol viszont neki kell végig mennie és megtalálnia az okokat, amiért érdemes. Szerintem ebben a regényben mindenki talál valamit, ami meg tudja érinteni, engem az a végtelenül egyszerű, mégis sokszor elfelejtett gondolat rengetett meg, hogy ha elég bátor vagy szeretni, kinyílik előtted a világ.

Auschwitzból Szibériába

Azon gondolkoztam, hogy írjak-e egyáltalán erről a regényről, de ahogy soroltam magamban a prókat és kontrákat, végül egy dolog volt, ami nagyobbat nyomott a latban, mint az összes hiányossága. Ez pedig a főszereplője, Cilka, aki megjárta Auschwitzot és utána Szibériát is. Nagyon komoly ára volt a túlélésének, olyan dolgokat látott és élt meg, amiket sokan nem lettek volna és nem is voltak képesek elviselni, ezek között volt, hogy a magas rangú tisztek folyamatosan megerőszakolták, ahogy sok-sok nőt is, akik bekerültek egy táborba. Erről a történelem általában mélyen hallgat, pedig nem lehet szőnyeg alá söpörni a „kisebb bűnöket” sem, mert történtek sokkal rettenetesebb események is. A Cilka utazása rávilágít olyan cselekedetekre, amikre nagyon kevés másik regény tesz meg.

Mindemellett olvastam már jobb gulágregényt. Tény, hogy ez így egészen rettenetesen hangzik, de attól még igaz. Nem az a gond, hogy nincsenek benne érzelmek, mert vannak szép számmal. Hatásos is, mert bár lehet sejteni, mi lesz a vége, mikor odaértem, egy óriási sóhajjal távozott belőlem a feszültség, amit a történet keltett.

close-up-of-wire-against-blurred-background-237812.jpg

Fotó: Pexels

Szóval maga a történet nagyon durva, a kivitelezése viszont bennem azt az érzést keltette, hogy ebből sokkal többet lehetett volna kihozni. Megdöbbentett ugyan, de tudom, hogy két hét múlva már nem sokra fogok belőle emlékezni, mert nem elég érzékletes, és így nem tudtam belehelyezkedni abba a világba. Míg mondjuk Hertha Müller Lélegzethintája, ami szintén egy gulágon játszódik, olyan szinten beleivódott a fejembe, hogy valószínűleg sosem fogom tudni kitörölni onnan.

Ha már rászánom magam, hogy egy olyan történetet olvassak, ami a történelem egyik legsötétebb fejezetéről szól, akkor bizony az az elvárás, hogy igenis érezzem magam nagyon rosszul azért, mert az ember ilyesmire vetemedhet, és közben legyek iszonyúan boldog, mert olyan korban élhetek, ami nem rendíti meg az élethez és az emberi méltósághoz való jogaimat. Persze nincs olyan, hogy tökéletes kor, mindig van olyasmi, amiért lehet aggódni és lehet félni, de ez akkor is nagyon messze esik a huszadik század kegyetlenségeitől. Végül is, ez a gondom a regénnyel, hogy középszerű. Lehet Cilka példakép, aki képes volt mindent túlélni, és meg is érdemelte, ezért sajnálom, hogy nem fogok emlékezni rá.

Hogyan kell bátran félni?

Félj bátran! Ekkora ellentétet még leírni is nevetséges, hát még egy egész könyvet írni róla. Mindenki tudja mi a félelem és valószínűleg azt is, hogy túl nagy a kontraszt a bátorsággal. Akkor mégis vajon miről ír Al Ghaoui Hesna a könyvében? Leginkább arról, hogy a félelem egy természetes, ösztönszerű érzés, de ha nem tanuljuk meg kezelni, akkor életünk legnagyobb befolyásoló tényezőjévé fog válni. Ha viszont felismerjük, és elfogadjuk, megtanulhatjuk szabályozni is. És akkor a félelem nem az a bénító érzés lesz, ami elválaszt az igazán jó döntésektől, cselekedetektől, hanem talán éppen a katalizátor, hogy túllépjünk rajta és meg merjük tenni, amit igazán szeretnénk.

paris-2048867_1920.jpg

Amikor még javában dúlt a járvány, nagyon féltem, mi lesz ebből, túl sok volt a bizonytalansági tényező. Aztán lett egy új munkahelyem (ezért sem írok most valami rendszeresen), és most is félek, hogy mi lesz, ha elveszítem. De vannak olyan félelmeim is, amik már hosszú ideje befolyásolják az életemet és csak most jöttem rá. Nem tartom magam előítéletes embernek, a félelem viszont attól, hogy nem tudnék megfelelni valakinek, igenis előhozta belőlem, hogy inkább rosszakat gondoljak másokról, mint hogy megismerjem őket. Nagyon mélyen és nagyon korán gyökeret tudnak verni ezek az érzések. Arról nem is beszélve, hogy mióta sok-sok pszichológiai kísérlet után ez már szinte köztudott, komoly befolyásoló kampányokat is építenek rá, amik teljesen sikeresnek szoktak bizonyulni. 

Hensna könyvének eleje a közel-keleti háborús helyzetről szól és hogy neki személy szerint mennyi oka volt arra, hogy egy-egy életveszélyes helyzetben féljen. A másik rész nekem jobban tetszett, ebben átlagemberek történetei szerepelnek, akiknek adott egy nagy pofont az élet és mégis volt merszük kiállni saját magukért. Ezek sokkal kézzelfoghatóbbak számomra, mert bárkivel megtörténhet, hogy pl. baleset éri, és maradandó sérüléseket szenved, de hogy erre mi lesz a válasza az már csak rajta múlik.

Hesna több híres pszichológusal is készített interjút, akik a félelmet vizsgálták különböző aspektusból, pl. hogy mennyire rettegünk attól, hogy kívül találjuk magunkat egy csoporton, ezért akár simán meghasonlunk saját magunkkal szemben is.

Persze vannak a félelemnek jó oldalai is, mikor borzongató, várakozásteli, és még motiválni is tud, hogy akár jobb eredményeket érjünk el, hogy fejlődjünk. Hogy ne a pánik, a megfutamodás, vagy akár az erőszak győzedelmeskedjen, szembe kell néznünk ezekkel az érzésekkel és először is el kell fogadni, aztán jöhet a következő lépés. Szerintem ez a könyv segít elindulni az úton.

Klasszikusok nyomában – Herman Hesse

Mikor iskolába jártam, főleg már általános felsőbe, és később gimnáziumba, én voltam az a stréber kislány, aki elolvasta az összes kötelezőt. No nem azért, mert muszáj volt, hanem mert bármit elolvastam, ami a kezembe akadt, megszállottan szerettem olvasni. Zuhanyzás közben még a samponos flakonról is elolvastam, mi lehet ráírva, egy kis Jókai, Gárdonyi, Stendhal, vagy épp Dosztojevszkij bármikor jöhetett.

Igazán az egyetemen sikerült felfedeznem a modern irodalmat magamnak és klasszikusokon nevelődött agyam sokáig nehezen fogta fel, mi ebben a jó, de szép lassan azt vettem észre, hogy ha nem volt muszáj én bizony nem nyúltam semmihez, ami kicsit is régiesnek érződött. Így viszont elég sok olyan szerző munkássága maradt ki az életemből, akiket minimum „illene” ismerni, arról nem beszélve, hogy bár sokszor tűnhetnek döcögősnek, ők is tudhatnak olyan dolgokat adni, amik simán betalálhatnak egy élethelyzetben.

Nemrégiben egy ismerősöm ajánlotta, hogy olvassak Hessét. El is kezdtem az Üveggyöngyjátékot, amit Hesse legjobbjának tartanak és bevallom, csúnyán beletört a bicskám. Olyan szinten éreztem terjengősnek és ami még rosszabb, hogy semmi olyasmiről nem szól, ami érdekelne, hogy letettem. Aztán ugyanez szintén ez az emberke a Demiant ajánlotta, mint rövid, de azért jó kis tömör regényt, amivel lehet valamit kezdeni. Tényleg nem hosszú, 220 oldal, és én aki könyvmániásnak tartom magam nem akartam szégyenben maradni, hogy nem bírok el egy huszadik századi ráadásul Nobel-díjas íróval.

close-up-of-books-on-shelf-1560093.jpg

Úgyhogy végül elolvastam ezt a mondhatni ifjúsági regényt, ami tele filozófiai kérdésekkel. Nem mondom, hogy végig élvezetes volt, az elejének a patetikussága, ami más formában ugyan, de a végére szintén felerősödött, nehézkessé teszi ezt az amúgy érdekes felnövéstörténetet. Engem ez a téma, a szülőkről való leválás, az önállóság mint ijesztő, de mégis felszabadító lehetőség, valahogy még mindig meg tud érinteni.

Főszereplőnk, Sinclair utat keres a kamaszkor nehézségein át és megtalálja magának útitársául Demiant, aki próbál irányt adni a még kiforratlan, fejlődő egyéniségének. Sinclair az otthon biztonságát elhagyva, feszegeti a határait és közben próbálja megtalálni a nagy kérdésekre a választ. Izgalmas témákról mesél Hesse, az akarat ereje, a ki vagyok én és mi értelme ennek az egésznek sajátos értelmezése rengeteg már-már mitikus képen keresztül teszi nem éppen könnyed, ugyanakkor mindenképpen értékes olvasmánnyá Sinclair életének azt a szakaszát. És hogy hová lyukad ki a sok-sok hajtűkanyar után fiatal barátunk? Annyit elárulok, hogy el tudtam volna képzelni ennél szebb befelyezést is, hatásosabbat is, de életszerűbbet biztos nem.

Egy skizofrén fiú meséje

Ritkán történik meg, hogy eljutok egy könyv feléig és elgondolkodok, folytassam-e. Általában elég szokott lenni maximum 20 oldal, hogy tudjam, maradok, vagy megyek, de ez a történet más volt, végül nem bántam meg, hogy nem adtam fel.

Egyszerűen kezdődött, egy kislánnyal meg egy kisfiúval, akik épp akkor találkoztak először, és azt hittem, valami bonyolult romantikus történet lesz belőle sok buktatóval, aztán happy enddel. De nagyon hirtelen megváltozott a felállás, A zuhanás sokkja egy komoly traumáról és annak feldolgozásáról, vagy éppen feldolgozhatatlanságáról szól. Matt még csak kilencéves, mikor elveszíti bátyját, ráadásul hibásnak érzi magát miatta, a lelkifurdalást pedig képtelen ép elmével elviselni. Egy ilyen helyzetben talán nem meglepő, hogy a szülei sincsenek a helyzet magaslatán, és ez tovább nehezíti a fiú életét, egészen addig, míg a probléma teljesen elhatalmasodik felette és kialakul nála a skizofrénia. 

Nehéz történet, már csak a témája miatt is, de a szerkezete sem könnyíti meg az olvasást, Az elbeszélő maga Matt, aki egyfajta terápiaként elmeséli, mi történt vele tíz éven keresztül. Csakhogy folyamatosan csapong az emlékei között, és ha nem figyelünk eléggé, simán el lehet veszíteni a fonalat.

adult-anger-art-black-background-356147.jpgFotó: Pexels

Szerintem teljesen érthető, hogy ha elveszítünk valakit, aki ennyire közel állt hozzánk, nem biztos, hogy akarunk, vagy egyáltalán tudunk nélküle élni, még ha ez is lenne a dolgok természetes menete. Elvégre nem mindenki képes megfelelni azoknak a bizonyos normáknak. Magyarországon is sokan élnek skizofréniával, kb. százból egy az arány, ami összesen olyan százezer beteget jelent.

Az emberek többsége nagyjából annyit tud a skizofréniáról, amit a filmekben lát, és ez a szenzációhajhászás részeként leginkább az elrettentést szolgálja. És amitől félünk, azt képtelenek vagyunk megérteni, elfogadni pláne.

A regényt Nathan Filer írta, aki tíz évig dolgozott pszichiátriai ápolóként. Erre a tényre csak a könyv elolvasása után bukkantam rá, és rögtön értelmet nyert, miért éreztem annyira hitelesnek Matt elbeszélését. Többször eszembe jutott olvasás közben, hogy vajon tényleg skizofrén beteg írta-e, annyira részletesen és érzékletesen meséli el, hogyan is néz ki a betegség.

Aki elolvassa a regényt, Matt példáján keresztül talán jobban megérti és esetleg elfogadja a mentális betegségben szenvedő embereket, akik sokkal érzékenyebbek, mint a társadalom többsége, ezért sérülékenyebbek is, ezért nagyon kell rájuk vigyázni, hiszen ők is valakinek a gyermeke, édesanyja, édesapja…

Egy film, amitől verseket kell írni

Valószínűleg nem könnyű a hétköznapi emberek viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott életét úgy megfilmesíteni, hogy a nézők ne kezdjenek unatkozni nagyon-nagyon hamar. Főleg, ha a történet egy kisvárosban játszódik, ahol a legdurvább történések sem feltétlenül mennek túl egy kocsmai verekedésen. Főszereplőnk Paterson (ez a film címe és a város neve egyaránt) egy fiatal buszsofőr, aki mindennapi munkáján felül verseket ír a titkos füzetébe, mégpedig megkapóan szép, modern költeményeket. Keresve sem találhattak volna jobb főszereplőt Adam Driver-nél (!!!) a nyugodt, csendes és rendes helyi fiú eljátszására, akinek a lelkében olyan mélységek laknak, hogy végül versek formájában törnek a felszínre. Az élet apró örömei teszik mindemellett kiegyensúlyozottá Paterson életét, míg be nem következik a dráma, ami valószínűleg semmilyen másik történetben nem tűnne olyan nagy horderejűnek, de egy költő életében mégis komoly trauma. Jellemző módon alig hangzik el pár megnyugtatónak szánt mondat Paterson szájából, mégis tisztán érezhető, hogy ennek az embernek összedőlt a világa.

A film másik érdekes témája a párkapcsolat, ami ez eseteben minimum fura, Paterson barátnője ugyaniss a fiú tökéletes ellentéte. Nagyon intuitív személyiség, folyamatosan alkot, szinte mindegy mit, és ebből néha értelmezhetetlen dolgok születnek, mint a brokkolis pite, máskor pedig egészen varázslatosak. Ők ketten mégis képesek összhangban élni és tökéletesen megérteni a másikat, ami korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek lennie kellene egy kapcsolatban.

Nekem leginkább az tetszett a filmben, hogy milyen pontosan képes megragadni egy költemény születését, mikor egy hétköznapi tárgy, mint mondjuk egy gyufásdoboz olyan gondolati összefüggéseket indít el, amikből zseniális költői képek, rímek keletkeznek, egészen bámulatos. Néha ugyan én is írogatok verseket (az asztalfióknak), de kedvet kaptam hozzá, hogy sokkal gyakrabban vegyem elő a jegyzetfüzetem és csak írjam, ami az eszembe jut, szabadon verselve.

diary-girl-hand-journal-261735.jpg

Bevallom, az amerikai költészet nem sokat jelent számomra, elvégre ki tudna versenyre kelni olyan zsenikkel, mint Kosztolányi Dezső, József Attila és a többi csodás magyar költő… A filmben viszont felbukkantak William Carlos Williams versei, és rögtön úgy éreztem, hogy valami nagyon klassz dologra bukkantam. Jobban utánanézve emberünknek kiderült, hogy tényleg. Egy orvos, aki költő is. Versei egyszerűek, letisztultak, színesek és illatosak, miközben merészek és huncutok is, úgyhogy most vele zárnám ezt a filmes, verses kissé talán rendhagyó posztot.

Danse Russe

Mikor asszonyom alszik
és a kicsi és Kathleen
alszik
és selyem köd mögött
a nap lángfehér korong
a ragyogó fák fölött
mikor meztelen táncolok
északi szobámban, esetlenül
a tükör előtt,
fejem körül csóválom ingemet
és halkan dúdolom magamnak:
„Magányos vagyok, magányos.
Magányosnak születtem
s így a legjobb"
Mikor karomban, arcomban gyönyörködöm,
vállamban, csípőmben, tomporomban
a lehúzott sárga redőny előtt –

Ki mondaná, hogy nem vagyok
házam boldog szelleme?

 

Kodolányi Gyula fordítása

 

Amy Schumer - egy amerikai lány nagy dumával

Amy Schumer még mindig csak 38 éves, de már elismert művész egy olyan műfajban, ami még mindig sokkal inkább szól a férfiakról, mint a nőkről, ez pedig nem más, mint a stand up comedy. Kis hazánkban is rendkívül népszerű, hogy egy-egy ember kiáll a színpadra és a saját vicces történeteivel szórakoztatja a nagyérdeműt. Sőt, legtöbbünk számára van olyan előadó, aki valamiért közelebb áll a szívünkhez, mint a többiek.

Az amerikai stand up már meghaladta azt a szintet, hogy elég, ha valaki vicces és eldurrant két poént Trumpról. Ott már eléggé egyedinek kell lenni, ha valaki be szeretne futni. És mint általában, ez a nőkre fokozottan igaz. Amy nyers, ironikus stílusba csomagolta a létező legnehezebb témákat, elsősorban a szexualitást, de a családot, pasiügyeket és a többit ugyancsak, és rengeteg munkával hihetetlen karriert futott be. Nemcsak előadó, filmekben is szerepel, és hamarabb jelent meg ez a könyve, mint hogy rátalált volna a férjére, és családanya vált volna belőle. Nem szoktam életrajzokat írni a szerzőkről, akiktől olvasok, viszont A deréktetovált lány magáról Amyről és az ő világáról szól, ezért képtelenség kihagyni a személyét.
4314150033_fb14f92d10_k.jpg

Fotó: Flickr

A könyv nem egy szépirodalmi remekmű, ez elég hamar kiderül. Tele van olyan általában tabunak számító helyzetekkel, amiket általában nemhogy leírni, de még rágondolni sem szeretünk. Mégis ki vallaná be magának, hogy az összes átkot rászórja azon kedves ismerőseire, akik annyit ehetnek, amennyit akarnak és nem híznak egy dekát sem, vagy akik csak hatost dobtak ama nagybetűs élet nevű társasjátékban, míg te egy körből megint kimaradsz.

Amy nem köntörfalazik, határozott véleménye van és ez a magabiztosság rettenetesen imponáló. Ha egy introvertált ember képes a színpadra állni és saját balfék történeteit, gyengeségeit kiteregetni a nagy nyilvánosság elé, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ő rendben van magával, és ezt viszonylag kevesen mondhatják el magukról. Olvasva a történeteit, néhol én pirultam el helyette abban a tudatban, hogy basszus, ő nem tenné. Épp ezért viszont nem gondolom, hogy végig nagyon élvezetesek a történetek és mindenkinek tetszene a szókimondó és nyers stílusa, káromkodással és szexuális poénokkal fűszerezve, miközben a legkínosabb történetek kerülnek terítékre. De az őszintesége, hogy felvállalja saját magát kívül-belül mélységesen emberivé teszi Amy Schumert, akinek a humora talán még számomra is megdöbbentő módon sokkal közelebb áll hozzám, mint álszerénységem engedni merné. Ja, bátornak és vakmerőnek lenni jó lehet, ha nagy leszek, majd kipróbálom.

Az érettségi sztori

Az első nagy megmérettetésnek nevezik, sok-sok mítosz és történet lengi körül, van, aki még most is úgy tekint rá, mint belépőre ama nagy betűs életbe. Meg ilyen giccsek. Szóval az érettségiről fogok regélni egy kicsit. Nem fogom leírni, hogyan elemzzünk verset, vagy hogyan írjunk esszét, ezeket szerintem mindenki megtanulta a középiskola alatt. Könyv sincs most, a saját válság épphogy csitulni látszik, viszont elmesélem, hogyan zajlott le számomra anno a magyar érettségi.

A mostani helyzet pikantériája, hogy nem elég a vizsga miatt izgulni, még itt ez a vírus is, a lebonyolítás, a maszkok, a várható fejetlenség… De reméljük a legjobbakat ugyebár.

students-taking-an-exam.jpg

Kép: PublicDomainPictures

Megkérdeztem néhány ismerősömet, barátokat, nekik milyen volt az érettségi és mindenki arról számolt be, hogy nem volt olyan nagy kunszt, mint ahogy várták. Ez egyébként rám is vonatkozik. Az én osztályomat két éven keresztül vegzálták a tanárok, (Jaaaj, mi lesz veletek az érettségin?!)  és mikor túl voltunk rajta, mély csalódás fogott el. Ennyi volt az egész? Ettől kellett rettegni? Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy én sokat tanultam a gimnázium során. Muszáj volt, mert ha valaki nem elég okos, legalább szorgalmas legyen. De azt vettem észre, hogy akik nem hajtották magukat agyon, azok is simán leérettségiztek és bejutottak az egyetemre. Rájuk valószínűleg könnyebben ragadt a tudás.

A magyartól féltem legkevésbé, alapvetően humán beálítottságú lévén. Egész évben verseket elemeztünk, pontosan tudtuk, mit várnak el tőlünk, és mivel József Attila centenárium volt, biztosak voltunk benne, hogy az ő verse fog bekerülni az érettségibe. Voltak ugyan más lehetőségek, de ha akkor valaki arra kér, hogy érveljek valami mellett, vagy ellen, legfeljebb a két szép szememért engedett volna át.

Azon a bizonyos verfőnyes hétfői napon, mikor fehér ingben, sötétszürke szoknyában az érezhető feszültség közepette megláttam az egyetlen József Attila verset, amit nem vettünk év közben, végigfutott rajtam a hideg és három órára leblokkolt az agyam (a másik költeményre nem is emlékszem). Megcsináltam, persze. De messze nem azon a szinten, amin bármikor máskor leelemzek egy verset, azóta sem olvastam újra a Levegőt! című nyilván zseniális költeményt. Innentől a matek (amit abban az évben egy csalás miatt kétszer kellett megírni), a töri, és a földrajz (nekem nyelvből nem kellett vizsgáznom, akkor még elfogadták a nyelvvizsgát) már nem is voltak érdekesek.

Az sokkal inkább, hogy miután sikeresen leérettségiztem egészen tűrhető eredménnyel, nyáron kiderült, hogy nem vettek fel – sehová. Utólag már tudom, hogy ahová jelentkeztem, nagyon nem az én utam volt, és hiába töltöttem el mégis fél évet önköltséges képzésen vendéglátói szakon. Azt az időszakot nem kívánom senkinek. Vannak olyanok, akik tudnak élni a hasonló lehetőségekkel, én azonban fiatal voltam és sejtelmem sem volt, mihez lehet tehetségem, az legalább hamar kiderült, hogy a mikroökonómiát tőlem akár ehetik, vagy ihatják is. 

Egy elrontott félév után elhatároztam, hogy megcsinálom az emelt szintű magyar érettségit és beadom a jelentkezésemet az egyetemre, magyar szakra. Sokat tanultam megint, akkor már tudtam, mire számíthatok és könnyen, stressz nélkül sikerült a vizsga, bejutottam az egyetemre is.

Azon a valaha volt hétfőn nekem sokat jelentett volna, ha valaki azt mondja, ne aggódj, ez csak egy vizsga, tanultál, készültél, meglesz. És különben sem ezen fog múlni az életed. Igazából ezért született ez a poszt.

Idén minden érettségizőnek más élménye lesz, mint eddig bárkinek. Aki viszont képes lesz a sok külső nehezítő tényező ellenére a feladatára összpontosítani (és nem csak melegedni járt be a suliba, ahogy régen az osztályfőnökünk mondta), annak nagy gondja nem igazán lehet. Úgyhogy nyugi, jó lesz az.

Megkésett karantén-krízis

Lehetséges, hogy nekem fordítva van behuzalozva az agyam, mint az emberek többségének. Mikor elkezdődött ez a karantén és vírus helyzet, nem igazán akartam tudomást venni róla. Elvonultam a gyerekkel a világ végére és úgy folytattam az életemet, mint ha egy kicsit előrébb került volna a nyári vakáció, csak kicsit visszafogottabb módon.

Nem akartam tudomást venni róla, hogy az új munkahelyemnek lőttek, hogy a világ már nem az a biztonságos hely, aminek én - még ha naivan is – éreztem. Olvastam a kis regényeimet, csináltam a napi rutint, amíg be nem ütött a saját válság. Szembenézni magunkkal, a lelki nyavalyáinkkal bizony tud fájdalmas lenni. Ezzel párhuzamosan azt vettem észre, hogy mindegy, melyik könyvhöz nyúlok, nem köt le. Elkezdtem viszont a híreket bújni, napjában többször, vagy ha podcastet hallgatni, de szinte csak azokat, amiknek van valami közük a vírushoz, és sok-sok olyasmit, hogy hogyan éld túl ezt az egészet. Kicsit későn bár, de leesett, hogy zavar ez a tehetetlenség, hogy nem tudom irányítani a saját életemet, és be vagyok zárva, mint valami elátkozott királylány (és tegyük hozzá, hogy én nem a négy fal között, hanem szerencsére tudok huzamosabb időt is levegőn tölteni). De mivel nem vagyok otthon-otthon, nagyon hiányzik a város. Az a város, amit megszoktam, hogy nyüzsög, mégis tudok benne teljesen egyedül lenni, a Duna, a régi épületek, meg az emberek, akik odakötnek és azok is, akikhez semmi közöm. Fura ezt megfogalmazni, de mégis így van.

Szóval most átvedlettem vidéki lánnyá, sütök és főzök. A sütést igazán tudom élvezni, kelt tésztákat gyúrok levegősre (nem én vásároltam fel az összes élesztőt a boltokból, de tényleg), fánkot, kiflit, és hamarosan kakaós csigát, hogy csak úgy illatozik a ház tőlük. Közben meg hiányzik az irodalom is, de ha már nem olvasok, legalább videót nézek/hallgatok róla, miközben könyvek után sóvárgok. De legalább tudok ajánlani valamit, így a végére, aminek van valami köze az olvasáshoz.

A Líra kiadó Facebook oldalára Nyári Krisztián minden nap készít egy videót, amiben hazai írókkal beszélget könyvekről, és arról, hogyan telik számukra a karantén, sőt ahogy elnézem, hamarosan online-könyvbemutatókra is sor fog kerülni. Szerintem ez egy igazán kreatív ötlet, mert nem kell teljesen lemondaniuk az új megjelenésekről, pedig nyilván az elmaradó fesztiválok, a zárva tartó könyvesboltok és a gazdasági válság miatt így is sok csúszni fog, a kiadók bevételeiről nem is beszélve. És így az olvasók is úgy érezhetik, nincsenek magukra hagyva.

lego-toy-in-clear-glass-container-3971083.jpg

Fotó: Pexels

Persze várható módon a technikai malőrök nem maradnak el, de aki videochatelt már életében, az pontosan tudja, hogyan működik a skype és barátai, szóval ezt nem lehet felróni senki számlájára.Találkozhatunk többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek íróként természetes az elvonultság, Röhrig Gézával New Yorkból, ahol igencsak durva a járvány, vagy Krekó Péterrel, aki az összeesküvés elméletek kutatója, ami mostanában több, mint aktuális. 

A másik videós csatorna, a Könyves magaziné (hajdani Könyves blog). Az Összekötve című videosorozatban, Valuska László főszerkesztő beszélget ugyancsak írókkal, szerkesztőkkel, irodalmárokkal irodalomról. Szerintem ez a csatorna kicsit elvontabb, mint a Líráé, de kétségtelenül nagyon izgalmas. Nekem eddigi kedvencem, amiben Rózsa Lajos evolúcióbiológus meséli el, milyen összefüggéseket vett észre tudós barátaival a koronavírussal kapcsolatban és ezekből milyen feltételezések születtek. Kész élmény bepillantani a folyamatba, ahogy a tudomány működik és rájönni, mekkora nemzetközi csapatjáték szükséges ahhoz, hogy egy problémára meglegyen a megoldás.

Így állok most, várom, hogy lecsengjen ez a krízis, amennyire lehetséges, helyre billenjen a világ rendje és képes legyek a hemzsegő betűk helyett ismét történeteket látni a lapokon.

Légy üdvözlve QualityLandben, ahol minden tökéletes

Még egy könyv (a sok közül), aminek a címlapja kilóra megvett magának. De most komolyan, ki tud elmenni szó nélkül egy olyan címlap mellett, ami gyönyörűséges fekete-pink színben pompázik, ráadásul a képen egy robotkéz tart egy csini delfines vibrátort? Ja és nem mellékesen Bödőcs Tibor ajánlója is ott díszeleg, ami aztán jól eloszlatja az illúziót, hogy egy utópisztikus lányregényről van szó. Na ugye?

Marc-Uwe Kling regénye QualityLandben játszódik, a (remélhetőleg) távoli jövőben, amikor az emberek életét már az algoritmusok szabályozzák. Kling szerencsére zseniális humorral tompítja az egyébként Black Mirrorba illő világképet, ahol az embert cselekedetei alapján folyamatosan pontozza és kategóriába sorolja a rendszer, hogy aztán a saját, személyre szabott világa vegye körül. Ezzel csupán az a gond, hogy teljesen egyoldalú és beszűkült, hiszen csak olyan társakat rendelnek mellé, mint amilyen ő maga.

Főhősünk, Peter, a társadalom alsó felében helyezkedik el, kis üzletet vezet, ami arra hivatott, hogy a hibás robotokat bezúzza. Élete egyre inkább lefelé csúszik,és ő maga sem érti, mi ennek az oka, végül akkor telik be a pohár nála, amikor a TheShop, - ami az emberek kívánságait kiszámító és teljesítő futárszolgálat - egyszer csak egy rózsaszínű, delfines vibrátorral lepi meg. Peter elhatározza, hogy mivel neki erre nincs szüksége, visszaveteti a vibrátort. Csakhogy váratlan nehézségbe ütközik, a rendszer ugyanis nem hajlandó elfogadni, hogy hiba csúszhatott a működésébe. Ekkor kezdődik meg Peter nem mindennapi kalandja, amihez véletlenül csatlakozik egy csinos nő is, Kiki, hogy a többi, véletlenül túlságosan emberire romlott robot-segítőről ne is beszéljünk.

artificial-intelligence-2167835_1920.jpg

Fotó: Pixabay

A történet innentől meglehetősen leegyszerűsett, és meseszerű, de legalább nagyon vicces. Majdnem hangosan nevettem, mikor főhősünk próbálta a tájékozódóképtelen önvezető autónak elmagyarázni, mikor merre forduljon, mennyit menjen, hogy célba érjen, az meg folyton káromkodott a pontatlanságok miatt. Kicsit ismerős helyzetnek tűnt.

Egy egészen másik vonal is helyet kap a regényben. Éppen választási kampány zajlik QualityLandben, az egyik jelölt pedig nem más, mint egy android. Az ő történetébe szintén bepillantást nyerhetünk. Ez egy különösen eltalált rész arról, mennyire demoralizáló és erkölcstelen a politika, mert mégis ki szavazna éppen egy robotra, aki az egyetlen épkézláb, teljesen emberséges kampányt folytatja a vele szembenálló, gyűlölködő jelölttel szemben, akinek ez egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy ember…

QualityLand ábrázolása nagyon pontos, tökéletesen látható, milyen ott az élet és mi vele az alapvető probléma, amit aztán egy átlagember sok segítséggel és még több szerencsével próbál megoldani. Nem is tűnik reménytelennek a küzdelme. De hogy az embereknek végül sikerül-e kitörni a saját maguk által létrehozott mesterséges világból… az talán nem véletlenül nem derül ki.

süti beállítások módosítása