Olvasás project

2019.okt.15.
Írta: Márti1987 Szólj hozzá!

Egy olvasatlan könyv margójára

Úgy egy hónapja készültem már a Margó Irodalmi Fesztiválra, amit előző hét végén rendeztek meg, de csak a csütörtöki napon sikerült kijutnom a Várkert Bazárba. Nem is értem, hogy lehetett pont a Glamour napok idejére szervezni... (és úgy mellékesen egy csodaszép őszi hétvégére, mikor az embert csalogatja minden, ami természet).

A közel 100 program, előadás igazán érdekes, aktuális lett, mind hazai, mind világirodalmi szempontból. És persze szabad volt a vásár, 46 kiadó legfrissebb könyveiből lehetett válogatni. Ebből a felhozatalból (pl. Bödőcs Tibor első regénye, Krasznahorkai László új könyve, Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiája...) lazán el tudtam volna költeni fél havi fizetésemet, de – bármilyen nehezen ment is - igyekeztem inkább a programokra koncentrálni.

Mikor online böngésztem, mire kéne beülni, először a könyv címén akadt meg a szemem, aztán elolvastam, miről szól, és biztos voltam benne, ezt a beszélgetést nem hagyhatom ki. Pfliegel Dóra Tindertojás című regénye elég komolyan rezonál életem eddigi legkeményebb időszakával. A regényről a szerzővel Veiszer Alinda és Orvos-Tóth Noémi pszichológus beszélgetett.

Soha nem írtam még olyan könyvről, amit nem hogy nem olvastam el, de bele sem kezdtem, ezért az alapokon túl csupán a beszélgetés élményéről lesz most néhány keresetlen szavam.

A történet főhőse Márti (hello), akinek gyermeke születése után elkezd széthullani a kapcsolata a férjével. Mindent megtesz ugyan a házasságáért, mégis szépen lassan eltávolodnak egymástól, míg Márti teljesen magányossá válik a kapcsolatban. Magánya ellen a Tinderre menekül, ahol megismerkedik Zolival. Kettejük története nem csak az online térben zajlik, hanem a múltban is, így kiderül, milyen út vezette el őket a másikhoz.

15279938160_12b13cf5af_o.jpg

Kép forrása

Különösen érdekes volt az előadás során, hogy Orvos-Tóth Noémi elmagyarázta, mennyire különbözik a valóságtól a virtuális világ, ahol képesek vagyunk, elvesztve a kontrollunkat, teljesen kitárulkozni lényegében ismeretlen embereknek. Ebben a helyzetben, ahol a megélt fantázia sokkal vonzóbb a valóságnál, az értelmes emberek is végtelenül naivvá válnak. Az előadás során világossá vált, hogy Márti története az én történetem is, és háromnegyed órán keresztül összeszorult gyomorral hallgattam a magyarázatot, miért alakulhattak így a dolgai(nk).

Egyelőre nem szeretném elolvasni a könyvet, majd egyszer, mikor már képes leszek mosolyogva visszatekinteni erre az időszakra. A regény végén van feloldozás. Én is ebben reménykedem.

Sejtig hatoló múlt - avagy kinek a sorsát éljük?

Szeretem azt hinni, hogy képes vagyok alakítani a saját életemet. Hogy ha sokat dolgozom, annak meglesz az eredménye, ha ápolom a kapcsolataimat, akkor nem leszek magányos. Azt is gondoltam, hogy a rokonaim problémái az én kis világomra nem feltétlenül gyakorolnak hatást és egyedül is képes vagyok megoldani a nehézségeimet. Viszont ahogy lenni szokott, ha az ember elbízza magát, a sors azt egy büdös nagy pofonnal honorálja. Így jártam én is, és ezért talán a legjobbkor került a kezembe az Örökölt sors.

A pszichológus Orvos-Tóth Noémi könyvében arról ír, hogy életünket mennyire meghatározza felmenőink sorsa. A fel nem dolgozott traumák, a szerencsétlen esetek, amik megrázták belső világukat és amiket akaratlanul is tovább örökítettek a következő generációknak.

Rendkívül olvasmányos, mégis tudományos tényekben gazdag a könyv, ami különösen fontos, hiszen olyan témáról van szó, amit nehéz megfogni. Elvégre ugyan hogyan is befolyásolhatja az én életemet, ha a nagymamámat elhanyagolták gyerekkorában? Pedig úgy tűnik, a családi minták már egészen korán bevésődnek, és akarva-akaratlanul adjuk tovább az utánunk következőknek mindazt, amit velünk elrontottak. Ráadásul ezek a régi traumák ritkán kerülnek felszínre, hiszen ki gondolná, hogy egészen mélyre kell ásni, hogy megtaláljuk a probléma gyökerét.

A könyv minden fejezetéhez tartoznak történetek, amik teljesen alátámasztják az elméletet, miszerint a felmerülő problémáinkra a választ nem csak magunkban kell keresnünk, mert korai kapcsolataink - elsősorban a családunk -meghatározó szerepet játszanak személyiségünk, egész világnézetünk kialakulásában.

Megoldás persze van. A múlt sérüléseit fel lehet dolgozni, hogy tanulni és építkezni tudjunk belőlük. Így van esély kikerülni a körforgásból és új, pozitív mintákat teremteni.

matroeska-746131_1920.jpg

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy kötelezővé tenném ezt a könyvet, mert a kötelező szóban benne van a kényszer, ami mindenki szabadságába lábbal tipor. Ezért inkább azt mondanám, mindenkinek teljes szívvel tudom ajánlani, hogy olvassa el az Örökölt sorsot. Nem hosszú, nincs 300 oldal, én még olvastam volna. Remélem Orvos-Tóth Noémi fog még könyvet írni, mert jó érzéke van hozzá. Addig is, akit érdekel, a honlapján olvashat tőle izgalmas pszichológiai cikkeket.

Egy másik Kafka és a mágikus realizmus

Évekkel ezelőtt jártam Pécsen és véletlenül egy Kafka nevű étterembe ültem le ebédelni. Igazán finom hagymakrémlevest és fahéjas túrógombócot ettem, utána kicsit beszélgettem a pincérrel, aki elmondta, hogy az étterem nem az író, Franz Kafkáról kapta a nevét, hanem Murakami Haruki regénye, a Kafka a tengerparton volt az ihletője. Olyan lelkesen mesélt róla, hogy gyorsan megszereztem és elolvastam a könyvet, amivel beköszöntött nálam a Haruki-korszak.

Egy zseniális japán íróról van szó, aki gyakorlatilag minden évben a Nobel-díj várományosa, de a könyveihez kell egy bizonyos hangulat. Azt vettem észre, hogy akkor tudom magam beleélni a történeteibe, ha nagyon merengő a kedvem, és kicsit (nagyon) el akarok szakadni a valóságtól. A Kafka a tengerpartont másodjára olvastam el, és végig egyértelmű volt, hogy most nem abban az életszakaszban vagyok, mint anno, néha el is csodálkoztam olvasás közben, hogy mi tetszett nekem annyira ebben a regényben.

Haruki világa nagyon hasonlít ugyan arra a valóságra, amiben élünk, de olyan események történnek benne, amik miatt egyértelmű, hogy valaki elvarázsolta. Mondjuk egy ember ért a macskák nyelvén, vagy piócaeső hullik az égből. A szereplőknek viszont mindez szinte teljesen természetes, és ez a könnyedség gyorsan feloldja az olvasó kételyeit és képes elfogadni a mágikus realizmust lehetséges világként. Haruki persze nem az egyetlen, aki ebben a műfajban alkot, és ahány író, annyiféle különleges univerzum jön létre.

tarot-cards-219419_1920.jpg

rootport képe a Pixabay -en. 

Regényünk kezdetén a tizenöt éves főhős, Tamura Kafka elszökik otthonról. Az édesanyja már gyerekkorában elhagyta, az apjával pedig komoly gondjai vannak. (Úgy tűnik, mostanában a magára hagyott gyerek kiindulótörténet visszaköszön nálam.) Kafka elindul, hogy megtalálja a múltját, és eljut egészen a világ végére. Közben párhuzamosan fut Nakata története, akinek gyerekkorában egy különleges „baleset” miatt törlődött az emlékezete, ami később sem tért vissza, sőt ahogy ő mondja, kissé nehézfejűvé vált, így idős korára sem tanult meg írni-olvasni. Viszont belekeveredett ebbe a szövevényes rendszerbe és ő is elindul, hogy teljesítse küldetését. Végül a történetszálak összeérnek, de addig mindketten furcsa és ugyanakkor mély lélektani utazáson mennek keresztül. Egy egészen fiatal és egy igencsak korosodó emberben hasonló kérdések fogalmazódnak meg az életről, amik valószínűleg mindenkiben felmerülnek és amikre egyetemes válasz valószínűleg nem létezik.

A történet szorosan összekapcsolódik a hangulatokkal, érzésekkel, és ezek, illetve a külső, mágikus erők mozdítják előre az eseményeket, amik aztán olyan szürreálissá válnak, hogy az a véleményem, hogy ezért kedves Haruki, soha nem fog Nobel-díjat kapni. Ugyan milyen bizottság fogja jutalmazni, hogy az ókori görög mítoszok keverednek a japán lélekvándorlós hiedelmekkel, amikből egy durván vérfertőzéses történet alakul ki? Ráadásul mindez teljesen természetes, legalábbis abban a világban. Pedig talán éppen ez a mágikus realizmus lényege, hogy ami a hagyományos világképünkbe véletlenül sem fér bele, itt -  kilépve a konvenciókból - bármi megtörténhet, mert mindez csak varázslat.

A költészet újjáéled - de mi az a slam poetry?

Tartozom egy súlyos vallomással. Szeretem a verseket. Viszont ahogy a blog tartalma alapján sejteni lehet, nagyon keveset olvasok belőlük. Nehéz megmagyarázni ennek az okát, hiszen a kedvenc kifogásom, hogy nincs időm, ebben az esetben nem igazán állja meg a helyét.

A vers szerintem rövid sorokba rejtett lüktető érzelem. Ezért kell hozzá egy bizonyos hangulat, és talán nem csoda, ha nincs is szüksége rá az embernek minden nap. Más kérdés ugyan, de én nehezen találok olyan verseket, amik tényleg tetszenek. A klasszikusokat persze ismerem és szeretem is, de a modernebbeket kicsit nehezen találom meg. Nekik még nincs meg a stabil helyük az irodalmi köztudatban, de attól még jó lenne, ha kicsit nagyobb nyilvánosságot kapnának a modern költemények.

Viszont van egy műfaj, ami még nem olyan ismert, de friss, fiatalos és elképesztően kreatív. Ez nem más, mint a slam poetry. Én, aki néha azt hiszem magamról, hogy viszonylag képben vagyok az irodalmi újdonságokat illetően, azt se tudtam, eszik, vagy isszák, mikor egy véletlenül sem bölcsész ismerősöm magyarázott róla. Szerencsére a Google akkor is a barátom lesz, mikor más már régen nem, így hamar sikerült kiderítenem, mi az isten az a slam poetry?

Egy olyan költészeti stílus, ami ötvözi a verselést és az előadást. Élőben, színpadon mondják el a slammerek a verseiket, amik a hétköznapokról, aktualitásokról szólnak és lehetnek érzelmesek, szórakoztatóak, de mindenképpen szókimondóak és nyelvileg zseniálisak. Slusszpoén, hogy az előadónak három perc alatt a mondókája végére kell jutnia. A magyar slam poetry 2006-ban jelent meg, 2012 óta évente országos versenyeket rendeznek, igen nagy sikerrel. Saiid neve biztosan sokaknak ismerős, és bizony ő volt az első két verseny győztese. De rendeznek Európa-bajnokságot is, amit tavaly ráadásul Molnár Péter nyert meg.

180406-f-pn714-0071.JPG

(Képforrás)

A vers mindig tömény önkifejezés volt és az is marad, ezért nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki kiálljon egy színpadra és előadja azt, ami a lelkét nyomja, úgy, hogy az a közönség számára is élvezhető legyen. A slam poetry érzelmes, humoros és nem fél fricskát mutatni a kornak, amiben élünk, akár politikai, akár társadalmi problémáról legyen szó. Amit mi sokszor csak gondolunk, azt ők szemrebbenés nélkül kimondják, és ez az őszinteség, ami nagyon hiányzik manapság, pedig sokszor olyan könnyű magunkra ismerni ezekben a versekben.

Szóval, ha lírai hangulatba kerülünk, de a József Attila kötet épp nincs kéznél (hoppá), akkor én jó szívvel ajánlom a slammereket a YouTube-on, de minden hónap utolsó csütörtökjén élőben is lehet velük találkozni az Ankertben

(Szolgálati közlemény: szeptember 28-án szombaton rendezik meg az Olvasás éjszakáját rengeteg izgalmas programmal: katt ide. Én ott leszek.)

 

Milyen a jó könyv?

Mostanában többször feltették nekem a kérdést, hogy milyen az igazán jó könyv. Eleinte úgy gondoltam, hogy ahány ember, annyiféle ízlés, ezért mindenkinek más. De aztán egymás mellé állítva az igazán jó olvasmányélményeimet igyekeztem megtalálni a közös pontjaikat, attól függetlenül, hogy éppen szépirodalomról, romantikus regényről, vagy sci-firől van szó. Elmondom, mire jutottam.

Talán az egyik legfontosabb tényező a nyelvezet, hiszen ezen keresztül lép kapcsolatba velünk az elbeszélő. Van, hogy fél oldal után érzem, ez a könyv képes hozzám szólni úgy, hogy kíváncsi vagyok a mondanivalójára. Máskor viszont hiába olvasok sokáig, egyszerűen nem szólít meg és inkább leteszem. Ehhez szorosan kapcsolódik a fordítás, hiszen a világ számos nyelvén születnek könyvek, nekem viszont még mindig magyarul a legkönnyebb olvasni és az igényes fordítás jelentősen hozzátesz a szöveghez, egy kevésbe jól sikerült viszont sokat ronthat rajta.

woman-1839798_1920.jpg

Pexels képe a Pixabay -en. 

A következő fontos szempont, hogy bele tudjam magam élni a szereplők helyzetébe, még akkor is, ha tőlem rettenetesen távol esik a világuk, vagy a nézőpontjuk. Karaktert teremteni tudni kell. Az írók azt mondják, hogy szereplőik önálló életet élnek, nekik csak annyi közük van hozzájuk, hogy a fejükben születnek meg, aztán viszont önerőre kapnak és alakítják a saját sorsukat. A karaktereket szeretem látni és hallani, ehhez pedig egészen pontos leírásokra és logikus cselekményre van szükség, ettől lesz jó a karakter: hús-vér, nem papírszagú, és ami a legfontosabb, érzelmeket vált ki. Vele tudok nevetni és sírni, mérges leszek rá, ha hülyeséget csinál, szurkolok neki, hogy jól alakuljon a sorsa, és tudjon fejlődni azoktól a hatásoktól, amik érik. A jó karakter a részemmé tud válni.

Van, aki nemes egyszerűséggel átugorja a leírásokat, mert unalmasnak tartja. Szerintem szükség van rájuk, a hangulat ábrázolásához nélkülözhetetlenek, akár a már említett karakter, akár helyszín ábrázolásról van szó. Be kell valljam, Jókait viszont (többek közt) ezért nem olvasok, a Vaskapu száz oldalon történő elbeszélése olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a mai napig nem tettem túl magam rajta, pedig elég régen voltam gimnazista.

Maga a történet is legalább annyira fontos, mint az előző szempontok. Vannak könyvek, amiknek szinte nincs is cselekményük, mégis zseniálisak (pl. John Williams: Stoner), de ez a ritka kivétel, ami erősíti azt a bizonyos szabályt, hogy szeretjük a mozgalmasabb történeteket, amik kiszámíthatatlanok. Persze gondolkodik rajta az ember, teóriákat gyárt, mint minden Trónok harca rajongó, de akkor lesz igazán nagy az élmény, ha történnek nem várt események, a végét pedig nem lehet előre kitalálni. Én általában reménykedek a happy endben, mint talán mindenki. De ez nem jelenti azt, hogy ha elmarad, akkor el van rontva az egész, hiszen nem lehet mindennek pozitív a vége. Egy jó könyv ezt felvállalja és nem nem veri le a lécet.

Ezek azok a tényezők, amik számomra fontosak ahhoz, hogy egy igazán jó könyvet el tudjak választani a közepestől, attól függetlenül, hogy mi a műfaja, hogy laza szórakoztatás, vagy mély értelmek keresése a célja. Viszont kíváncsi vagyok, kinek mitől lesz egy könyv jó?

Lelkizzünk!

Alapvetően szeretem pozitívan szemlélni a világot. Az más kérdés, hogy nem mindig sikerül, de sokszor mentettek már ki a könyvek egy-egy nehezebb időszakban. Mostanában is megtalált egy mélypont, és úgy éreztem, hogy ezúttal a szépirodalom nem lesz elég. Viszont érdekel a pszichológia, ezért elkezdtem keresgélni, mi jöhet számításba. A kimondottan önsegítőnek mondott irodalom nekem túl direkt, nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, hogy „megváltozzon az életem”. A tényszerű szakpszichológia szintén nem nagyon fekszik, amik nekem könnyen emészthetőek, azok a történetek. Keresgélés közben szembejött a Szerelemhóhér. Szeretem a provokatív címeket, ehhez kell bátorság, rögtön rá is kerestem, ez vajon mi lehet? Irvin D. Yalom, az egyik leghíresebb amerikai pszichiáter kötetbe rendezte tíz páciense történetét, amiket az ő elbeszélése, megjegyzései kísérnek. Bepillantást enged a terápiák folyamatába nem csak a páciens, hanem a pszichiáter szempontjából egyaránt, amiből kiderül, hogy a szakember is csak ember.

A történetek eltérő témájúak, de mindben lehet azonosulási pontot találni. Mindenkit ért már csalódás, gyász, vannak félelmeink és sokszor nehezen találjuk a helyünket a világban. Egyetemes emberi helyzetek, amikre sokszor van megoldás, bár gyakran fájdalmas a folyamat, ráadásul komoly munkával jár.

Yalom nagyon érthető, humoros, viszont elképesztően empatikus stílusban meséli el páciensei történetét. Sokszor volt olyan érzésem, hogy ez az ember imádja a munkáját és addig keresi a jót másokban, míg meg nem találja - még a legellenszenvesebb figurákban is. Ezért nem csak a pácienst sajnáltam, mikor nem sikerült rendbe hozni a problémát. Mivel igaz történetekről van szó, a kudarc ugyanúgy megesik, mint a siker.

Abszolút azonosulni tudtam a kövér hölgy történetével, én is voltam ilyen: a szeretetre éhes lány, aki régen sokszor menekült az evésbe, és talán sosem lesz elégedett magával, másokkal pedig még kevésbé... Bettyvel ellentétben, én még mindig nehezen tudom elfogadni a doktor szavait: „- a szeretet nem pusztán szerencse, vagy sors kérdése. Magán is múlik, hogy szeretik-e – jobban, mint hiszi.”

girl-2573111_1920.jpg

Pixource képe a Pixabay -en. 

Viszont biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni Yalomtól, zseniális, ahogy rájön a problémák okára és amennyire próbál odafigyelni, hogy ne bántsa meg az embereket, miközben olyan lelkes, hogy legszívesebben egy csapásra megoldaná a gondokat, ami persze lehetetlen.

Minden történetben benne van a lényeg, amiért azt hiszem, nekem is a kezembe került a könyv, mégpedig, hogy az életéért mindenki maga felelős, és ezt vállalni kell. Lehet okolni másokat, sőt ennek még alapja is lehet, hiszen történnek rettenetes események, amikre senki nem számít. De változtatni azon, ami nem működik, vagy nem jól működik, más nem fog tudni. Egy életünk van.

Így szerettek és szenvedtek... ők

Nyáry Krisztián az Így szerettek ők kötettel robbantotta fel a magyar irodalmat még 2012-ben. A könyv leghíresebb költőink, íróink magánéletéről szól, azokról az időnként botrányos és kusza, máskor megható kapcsolatokról, amik ezeket az alkotó legendákat nagyon is emberivé teszik. Attól lett ismét aktuális, hogy a Városmajori Szabadtéri Színpad zenés előadást készített a történetekből a Kaláka együttes és négy zseniális színész segítségével. Nagy-Kálózy Eszter és Gryllus Dorka csodásan alakították a szenvelgő, megtört, vagy éppen csalfa nőket. Rudolf Péter, és Simon Kornél pedig a hősszerelmes, gyötrődő, sőt akár teljesen kontrollt vesztett művész urakat.

Az előadás során a színészek eljátszották, hogyan alakult nagy költőink szerelmi élete, emellett a Kaláka zenekar a megzenésített verseket adta elő. Ők ugyan nem mindig találták el a versek dallamát, de többnyire azért jól sikerültek a feldolgozások. A könyvre jellemző szarkasztikus humorérzéket átültették a darabba is, a közönségnek pedig kimondottan tetszettek ezek a fanyar poénok.

Arany János, Babits Mihály, József Attila… mindannyian tanultunk róluk középiskolában, tudtuk, kik voltak a múzsáik, szerelmeik, csakhogy ezek a nők egy-egy tankönyv szagú névnél nem jelentettek többet. Az igazi történetek, amik bárkivel megeshetnek, csak néhány mondat erejéig kerültek említésre. Pedig lehet, hogy megismerve a háttérben zajló eseményeket nemcsak, hogy jobban megértünk egy-egy verset, de maga a költő – időnként sajátos – gondolkodásmódja is közelebb kerülhetett volna hozzánk. Arról nem beszélve, hogy a legjobb sztorikat még mindig az élet írja, és időnként hajmeresztő, és rettentően izgalmas, hogyan alakultak ezek a kapcsolatok.

6960999204_d7f3f28a19_k.jpg

Fotó: flickr.com, elPadawan

De mégis, a barátnők, feleségek, szeretők... vajon hogyan viszonyultak a művészekhez? Emlékeim szerint erről is kevés szó esett a középiskolában. Hogyan élte meg a fiatal Csajághy Laura, hogy a harminc évvel idősebb „nemzet költőjének” múzsájává válhat?  Vagy Szendrey Júlia, hogy a heves lelkületű poéta az eljegyzés után más nőknek is csapja a szelet? És Mikes Klára, hogy a férje, Szabó Lőrinc évtizedekig csalta a legjobb barátnőjével?

Számomra két tanulsága volt ezeknek a történeteknek, először is, hogy költővel kezdeni nem érdemes, mert hiába a vitathatatlan tehetség, egynek sincs ki a négy kereke. Másodszor, hogy összetehetem a kezem, amiért nőként ebben a sokszor átkozott, tökéletlen huszonegyedik században élhetek, mert nem vagyok kénytelen elviselni azt, amit régen egy nőnek összeszorított fogakkal kellett, mert nem volt beleszólása a saját életébe.

Az Így szerettek ők egy igényesen összeállított kötet, Nyáry rengeteget kutatott és nem elégedett meg a szóbeszéddel. Mindegyik történet hitelesen mutatja be, hogy az író-költő zsenik mennyire esendőkké váltak, mikor megtalálták álmaik hölgyét. Talán Benedek Elek és felesége története hatott meg leginkább, miután egymásba szerettek, negyvenöt évig éltek együtt boldogan. Alig tudták elviselni, ha távol kerültek egymástól. Mikor pedig már látszott, hogy a nagy mesemondó befejezi földi pályafutását, Fischer Mária gyógyszert vett be és egy nappal a férje után ő is meghalt, nem tudott távol maradni tőle.

A magány könyve

Az eddigieknél jóval egyszerűbb regényt szerettem volna a nyár végére, ráadásul borító alapján választottam ki (majd ha egyszer nagy leszek, biztos leszokok erről… vagy nem) az Ahol a folyami rákok énekelnek című könyvet. Viszont elég hamar rájöttem, hogy ez sem lett egy lájtos nyári olvasmány.

A 60-as években egy kislányt, Kya-t magára hagyja az egész családja az iszákos és erőszakos apja miatt, ráadásul egy dél-amerikai lápvidéken, ahol közel s távol egy lélek sincs, és ő kénytelen megteremteni magának az életben maradás feltételeit.

Párhuzamosan fut egy másik történet is, jó pár évvel később, aminek az alapja, hogy egy fiatal férfit holtan találnak és a helyi erők azt gyanítják, hogy nem baleset történt, hanem gyilkosság. A nyomozás alatt viszonylag korán egyértelművé válik, hogy Kya-nak köze lesz ehhez a fiúhoz, a szálak tehát egy idő után összeérnek, egy bűntett nem maradhat bűnös nélkül.

Kya élete arról szól, milyen érzés a magány, az a valódi, mardosó, mikor mindenki elhagyja az embert, akit valaha szeretett, és később hiába próbálnak közel kerülni hozzá, a bizalmatlanság marad az egyetlen mentsvár számára, hogy többé ne törjön darabokra. Abban a korszakban nem kellett színesbőrűnek lenni, hogy a társadalom kitaszítson magából valakit, elég volt, ha a közösségen belül elindult egy pletyka és onnan nem volt visszaút. Kya pontosan így járt, és csak ahhoz tudott fordulni, ami nem hagyta cserben, a természethez. Nagyon szépek a lápvidék leírásai, érezni rajta, hogy nem csak főhősünket, de az írónőt, Delia Owens-t is rabul ejtette ez a zárt világ, ahol a sirályok mindig hangosabbak, mint az emberi szó.

swamps-3057911_1920.jpg

Fotó: paulleminh1959, pixabay

A láp mellett egy tipikus korabeli amerikai kisvárost idéz meg a regény: a hierarchia csúcsán állnak a helyi gazdagok, akik mindent megtehetnek, és meg is tesznek, hiszen a pénzzel együtt övék a hatalom is. Ott vannak a dolgos halászok, akik alig láthatóak, csendben élik a kis életüket; a rend őrei, akiknek lehet, hogy akadtak jó megérzései, viszont nem az eszükről voltak híresek. És a kirekesztettek, a négerek és a prolik, akik sokszor hiába próbáltak, nem tudtak kitörni, az előítéletek mocsara visszahúzta őket. Ezért olyan kötelék alakulhatott ki köztük, mint Kya és Jumpin', a néger benzinkutas között, aki egész életében ugrásra készen várta, hogy kiszolgálhassa az urakat, ezt az elárvult kislányt viszont úgy megsajnálta, hogy amit tudott, megtett a túléléséért és a végére második apjává vált. A rejtőzködő életmódot folytató Kya-ban csak kevesen ismerték fel a tehetséget, de akik igen, azokat elképesztette, mire képes ez a magányos lány.

A történet egy pontján, amikor a hosszú évek feszültsége egyszer csak kiömlött Kya-ból, bizony én is sírtam vele együtt (buszon, persze, hol máshol, tipikus). Teljesen meghatott, hogy egy ilyen nehéz sorsú lány soha egy percre sem adta fel a harcot önmagáért. Hiába rekesztette ki a társadalom, és vált félénkké és emberkerülővé - a magány iszonyú hatással tud lenni az ember személyiségére, viszont a sorsa alakulásáért mindenki maga a felelős.

És hogy ki a gyilkos? Az a könyvből kiderül... vagy nem. ;)

Ilyenek voltunk

Az utóbbi három hónapban több kortárs magyar prózát olvastam, mint az utóbbi három évben összesen. Ezt akár szégyellhetném is, de nem teszem, inkább örülök, hogy kezd az irodalomnak ez a része is beépülni az életembe. A legutóbbi élményem az Akik már nem leszünk sosem. Olyan húsz oldal után szinte könnyes szemmel rebegtem hálát Krusovszky Dénesnek ezért a könyvért. Igen, jó lett, nagyon. Nem, nem fog mindenkinek tetszeni, mert nehéz olvasni, hogy minket fiatal felnőtteket hogyan nyom agyon a 21. század, meg kis hazánk mindennapjai, ahol alig, vagy egyáltalán nem találjuk a helyünket.

Könnyítésként találunk egy külön történet a történetben, ami zseniális húzás. Mikor már rendesen megszoktam a szereplőket és vártam a cselekmény folytatását, eléggé meglepett, hogy egyszer csak 1986-ban találtam magam. Pár percig eltartott a miafrancvan érzés, de be kell valljam, felüdülésként hatott, hogy nem mindig az Y-generáció problémáiról olvasok, hanem tettünk egy „kis” kitérőt a rég bezárt tüdőszanatóriumába. Ez a hely a 2000-es években már csak arra való, hogy egy csapat fiatal levezesse benne a feszültséget, de a 80-as években még egy külön világ létezett ott állandó betegekkel, ápolókkal, orvosokkal. Egészen bele tudtam feledkezni, sőt az akkori szereplők nekem szimpatikusabbak voltak azoknál, akik mi vagyunk manapság, még olvastam volna róluk.

the-trabant-automobile-1207127_1920.jpg

Fotó: Pixabay

De kénytelenek vagyunk visszatérni a jelenbe, egy hajdúsági kisvárosba, ahol főszereplőnk, Bálint meghívottként vesz részt egy esküvőn. Viszont annyira el van foglalva a maga kis életével, hogy ugyan érzi, valami nincs rendben, képtelen felfogni, mivel áll szemben. A barátja, Tuba jelzése nem jut el hozzá „komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni”. Elgondolkodtató ez a mondat, mert annyira általános, gyakorlatilag mindenki így él már, a magunk gondjaira keressük a megoldást, másokét pedig – még ha közel is állnak hozzánk – észre sem vesszük. Ugyanakkor annyi minden ér minket, hogy talán már nem is tudjuk, mi alapján szűrjük meg a rengeteg információt, benyomást, érzést. Nemhogy még el is igazodjunk közöttük.

A könyv kulcsgondolata, hogy kik nem leszünk már, és miért vagyunk mégis, szintén megérne egy misét, de én csak annyival nem lőném le a poént, hogy nem értek egyet a végső tanulsággal. A filozofálás egyébként meghatározza a regényt, Bálint megfelel az összes sztereotípiának, amit egy modern szemléletű, bölcsész fiatalemberből el lehet képzelni. Attól több mégis ez a könyv, mint bármilyen ömlengés arról, milyen nehéz az élet, mert van története, kettő, sőt ha azt nézzük három is, ráadásul mindegyik működik.

Viszont túl van írva. A hangulatteremtéshez kell a jó ábrázolás, ez rendben is van, de mikor minden második oldalon cigarettát sodor Bálint, és mikor már leszokott, akkor is előkotorja valahonnan, az egyszerűen csak szánalmas. A rengeteg tájleírás szintén túl sok, míg mások alig tudják érzékeltetni, hol játszódik  történetük, addig Krusovszky már túl jól is oldja meg a feladatot. Nagyon tetszik a debreceni Nagyállomás ábrázolása, de például Hajdúvágáson a teljesen egyforma utcákon többször is végigmenni felesleges. Mégsem tudom ezt igazán felróni az írónak, mert a legtöbb leírás és jellemzés elképesztően érzékletes. Nemcsak a fő-, de még a mellékszereplők is annyira élethűek, hogy olyan érzésem van, ha bármikor szembejönnének az utcán, rögtön felismerném őket.

Ez a könyv egyszerre izgalmas és nyomasztó, de a végére összeáll a nagyobb kép és ki-ki megértheti, neki mit mond ez az igencsak profira sikerült korrajz. Nekem, aki hajlamos vagyok a múlt hibáiban és kiaknázatlan lehetőségeiben elveszni, főleg azt, hogy jobb nem piszkálni a régi ügyeket, mert hiába a nosztalgia, már senki nem az az ember, aki valaha volt, egyszerűen csak lapozni kell és a mában megtalálni a boldogulást.

Új Harry Potter kerestetik

Azon generációba tartozom, aminek tagjai elmondhatják magukról, hogy volt szerencséjük Harry Potterrel felnőni. Kevés könyv van, amit újra szoktam olvasni - hiszen annyi újdonság vár még rám – de ez a sorozat ilyen, és minden alkalommal jóleső érzés elmerülni ebben a varázsvilágban. Viszont minden újraolvasás után felmerül bennem a kérdés, hogy miért nincs semmi, ami hasonlóan el tudna bűvölni, mitől olyan egyedi a Harry Potter?

Időről időre felbukkan hasonló jellegű regény, amiről szívesen hangoztatják, hogy ez az, ami méltó utódja lesz J. K. Rowling történetének (Artemis Fowl könyvek, Lev Grossman: A varázslók, V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia), de az átütő siker eddig elmaradt. Mégis mitől más Harryék univerzuma, mint az összes többi?

A mese az árva kisfiúról, aki sokáig nem is sejtette, hogy varázserő lakik benne, könnyen elhitette velünk, hogy mi is lehetünk különlegesek. Eljutottunk vele Roxfortba, ahová szerintem mindenki szívesen járna. Rowling nemcsak a varázslóiskolát írta meg elképesztő részletességgel, hanem a szereplőket is, akik majd leugranak a lapokról, annyira összetéveszthetetlen egyéniség mindegyikük. Miközben mindent átitat a mágia, mégis nagyon emberiek tudnak maradni, Harryék az évek során folyamatosan fejlődnek, megtörténik velük, ami minden kamasszal, barátságokat kötnek, szerelmesek lesznek, csalódnak, versengenek egymással és egymásért. Lassan azok az egyetemes emberi értékek is kifejlődnek bennük, amikre szükségük van, hogy meg tudjanak birkózni nem csak a gonosszal, hanem önmaguk démonaival is. És talán ez teszi olyan különlegessé ezt a sorozatot, nem csak az benne a lényeg, hogy varázspor van a levegőben (de, ez is irtó fontos), hanem, hogy mekkora utat tesznek meg Harryék lélekben.

harry-potter-1531486.jpg

(Photo by Chandan Suman from Pexels)

Nemrég bukkantam rá Jessica Townsend könyvére, a Nevermoor-ra, amire szintén rányomták az „új Harry Potter” bélyeget. A fentiek alapján elég komoly elvárásokkal kezdtem bele a regénybe, de vajon megvan-e benne az a bizonyos mágia?

A történet alapja, hogy a főszereplő kislány, Morrigan Crow elátkozott gyermek, mert Napszálltakor született és ezért mire az új kor beköszönt - ekkor lesz tizenkét éves - meg kell halnia. Engem teljesen ledöbbentett ez a kezdés, hogy ez a kislány pontosan tudja, hamarosan meghal, de mivel egész életében ezt hallotta, egyfajta cinikus közönnyel viszonyul hozzá, mintha teljesen természetes lenne számára.

A cselekmény akkor kezd beindulni, mikor megjelenik egy fura alak, akit Jupiternek hívnak, és azt mondja, a kislánynak van választása, ha akar, élhet. És Morrigan életösztöne rögtön meghazudtolja azt a sötét humorral átitatott közönyt, aminek egy tizenegy éves gyerektől teljesen idegennek kellene lennie. Morrigan megmenekül a halál elől, de ahogy a könyv alcíme - Morrigan Crow négy próbája utal rá, feladatok várnak rá, amiket teljesítenie kell, hogy ne csak ideiglenesen leljen otthonra a varázsbirodalomban, Nevermoorban. Közben a háttérben olyan események zajlanak, amik a gyerekeket talán meglephetik, de a felnőttebbek már régóta tudják, hogy minden mesének szüksége van egy főgonoszra. 

Nevermoor sajnos nincs annyira kidolgozva, mint a Potter univerzum. Vannak benne egészen ötletes megoldások, mondjuk a Deukalión hotel, ahol Morriganék laknak, egészen jól fel van építve minden furcsa lakójával, de kimondottan zavaró részek is előfordulnak, a Mikulás és Karácsonykirálynő (???) vetélkedése inkább unalmas, mint hangulatos.

Ami engem nagyon zavar, hogy míg a nyelvezet a Harry Potterben elképesztően találó (elég csak a mugli, Teszlek süveg, magyar mennydörgő, merengő szavakra gondolni), a Nevermoorban a kifejezések inkább esetlenek és semmitmondóak, pl. Csudamíves, Csudalatti, Csudálatos Társaság, itt minden csudálatosan egyforma, jelentéstől függetlenül.

Morrigan karaktere - bár nagyon hasonlít Harryre -  a humora és látásmódja miatt kicsit érdekesebb is nála. Mentora, Jupiter kicsit kiismerhetetlen, bohókás és értelmes, igazán összetett személyiség. A szereplők tehát eredetiek, még az undok apa figura is, akit lehet sajnálni, de közben jól fel is pofoznám azért, ahogy a lányával viselkedik. Tehát mindegyikük kivált valamilyen érzelmet. 

A történet ugyan nem iskolában zajlik, viszont itt is vannak mesterek és tanítványok, akikre a négy próba feladatai várnak. Kár, hogy ezek a próbák összecsapottak, nem volt bennük olyan, amire azt mondtam volna, hogy lehetetlen küldetés, vagy különösebb gondolkodást igényelt volna, ebben a Harry Potter, de mondjuk az Éhezők viadala is sokkal erősebb.

A könyvet tehát egyelőre a karakterek viszik a hátukon, nem az erős történet, azért kíváncsi vagyok, hogy a többi részben lesz-e bármiféle pozitív változás, mert kezdetnek nem rossz, de a Harry Potter után maradt űrt nem tölti be.