Az érettségi sztori

Az első nagy megmérettetésnek nevezik, sok-sok mítosz és történet lengi körül, van, aki még most is úgy tekint rá, mint belépőre ama nagy betűs életbe. Meg ilyen giccsek. Szóval az érettségiről fogok regélni egy kicsit. Nem fogom leírni, hogyan elemzzünk verset, vagy hogyan írjunk esszét, ezeket szerintem mindenki megtanulta a középiskola alatt. Könyv sincs most, a saját válság épphogy csitulni látszik, viszont elmesélem, hogyan zajlott le számomra anno a magyar érettségi.

A mostani helyzet pikantériája, hogy nem elég a vizsga miatt izgulni, még itt ez a vírus is, a lebonyolítás, a maszkok, a várható fejetlenség… De reméljük a legjobbakat ugyebár.

students-taking-an-exam.jpg

Kép: PublicDomainPictures

Megkérdeztem néhány ismerősömet, barátokat, nekik milyen volt az érettségi és mindenki arról számolt be, hogy nem volt olyan nagy kunszt, mint ahogy várták. Ez egyébként rám is vonatkozik. Az én osztályomat két éven keresztül vegzálták a tanárok, (Jaaaj, mi lesz veletek az érettségin?!)  és mikor túl voltunk rajta, mély csalódás fogott el. Ennyi volt az egész? Ettől kellett rettegni? Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy én sokat tanultam a gimnázium során. Muszáj volt, mert ha valaki nem elég okos, legalább szorgalmas legyen. De azt vettem észre, hogy akik nem hajtották magukat agyon, azok is simán leérettségiztek és bejutottak az egyetemre. Rájuk valószínűleg könnyebben ragadt a tudás.

A magyartól féltem legkevésbé, alapvetően humán beálítottságú lévén. Egész évben verseket elemeztünk, pontosan tudtuk, mit várnak el tőlünk, és mivel József Attila centenárium volt, biztosak voltunk benne, hogy az ő verse fog bekerülni az érettségibe. Voltak ugyan más lehetőségek, de ha akkor valaki arra kér, hogy érveljek valami mellett, vagy ellen, legfeljebb a két szép szememért engedett volna át.

Azon a bizonyos verfőnyes hétfői napon, mikor fehér ingben, sötétszürke szoknyában az érezhető feszültség közepette megláttam az egyetlen József Attila verset, amit nem vettünk év közben, végigfutott rajtam a hideg és három órára leblokkolt az agyam (a másik költeményre nem is emlékszem). Megcsináltam, persze. De messze nem azon a szinten, amin bármikor máskor leelemzek egy verset, azóta sem olvastam újra a Levegőt! című nyilván zseniális költeményt. Innentől a matek (amit abban az évben egy csalás miatt kétszer kellett megírni), a töri, és a földrajz (nekem nyelvből nem kellett vizsgáznom, akkor még elfogadták a nyelvvizsgát) már nem is voltak érdekesek.

Az sokkal inkább, hogy miután sikeresen leérettségiztem egészen tűrhető eredménnyel, nyáron kiderült, hogy nem vettek fel – sehová. Utólag már tudom, hogy ahová jelentkeztem, nagyon nem az én utam volt, és hiába töltöttem el mégis fél évet önköltséges képzésen vendéglátói szakon. Azt az időszakot nem kívánom senkinek. Vannak olyanok, akik tudnak élni a hasonló lehetőségekkel, én azonban fiatal voltam és sejtelmem sem volt, mihez lehet tehetségem, az legalább hamar kiderült, hogy a mikroökonómiát tőlem akár ehetik, vagy ihatják is. 

Egy elrontott félév után elhatároztam, hogy megcsinálom az emelt szintű magyar érettségit és beadom a jelentkezésemet az egyetemre, magyar szakra. Sokat tanultam megint, akkor már tudtam, mire számíthatok és könnyen, stressz nélkül sikerült a vizsga, bejutottam az egyetemre is.

Azon a valaha volt hétfőn nekem sokat jelentett volna, ha valaki azt mondja, ne aggódj, ez csak egy vizsga, tanultál, készültél, meglesz. És különben sem ezen fog múlni az életed. Igazából ezért született ez a poszt.

Idén minden érettségizőnek más élménye lesz, mint eddig bárkinek. Aki viszont képes lesz a sok külső nehezítő tényező ellenére a feladatára összpontosítani (és nem csak melegedni járt be a suliba, ahogy régen az osztályfőnökünk mondta), annak nagy gondja nem igazán lehet. Úgyhogy nyugi, jó lesz az.