Gyakran érzem magam szerencsésnek, amiért az Y-generáció tagja lehetek. A gyerekkoromat végig kísérte a változás, ami kicsit talán ijesztő, de a legtermészetesebb dolog, nélküle nincs fejlődés, és ez a korszak rengeteg újdonságot hozott az életünkbe. Akkor kezdett elterjedni a kábel tv, a sorozatok, a 90-es években jöttek ki a legjobb Disney-rajzfilmek, Harry Potterrel nőhettem fel, lassan elterjedt a számítógép, majd az internet, a mobil-, majd az okostelefonok. Ma már egyértelmű, hogy a technikai fejlődés rohamtempójú, és a mindennapjaink része. Akkoriban viszont még a levegőben volt a rácsodálkozás és talán egy kis naivitás, mert a világ egyszerűsödött és sokkal kényelmesebbé vált. Már tudjuk, hogy mindennek ára van és a nyugati életforma sem az, ami bármeddig fenntartható, de erről majd máskor hosszabban írok.

A mai témám az a sorozat, amit nagyon sokan ismernek, tíz évadot élt meg és a mai napig képes megnevettetni bárkit, miközben érzelmeinket sem hagyja hidegen. No igen, ez aligha lehet más, mint a Jóbarátok. � Neked ki volt a kedvenc karaktered? Én mindenkinek azt mondom, hogy Chandler, és így felnőtt fejjel tényleg őt bírom a legjobban. De anno tizenévesen, mikor a tv előtt ülve kekszet majszoltam mézes tejjel, bizony nem éppen Chandler vicces dumái érdekeltek, hanem, hogy hogyan lehetnék olyan szép, kedves, vicces és sikeres, mint Rachel, és honnan akaszthatnék le egy Ross-t, aki cuki, humoros és szemmel láthatóan oda meg vissza van Rachelért. Úgyhogy engem a tíz éven át szenvedő szerelmi szállal sikerült lekenyerezni, azzal együtt, hogy dőltem a poénokon.

Fotó: Wikimedia

Mostanában jelent meg Saul Austerlitz könyve, A Jóbarátok-generáció, ami beenged minket a sorozat kulisszái mögé. Igazából nem is értem, miért telt el ennyi idő, mire valaki megírta, hogyan született meg ez a mai napig óriási népszerűségnek örvendő sorozat.

A könyv eleje nagyon tetszett, ebből derül ki, milyen kalandos utat jártak be a készítők, mire egyáltalán összeállt, hogy lesz egy sorozat hat fiatalról, akik New Yorkban élnek és leginkább kávézással és beszélgetéssel töltik az idejüket. A 90-es évek elején valahogy nem tűnt egyértelmű sikernek a koncepció. Szintén tetszett a szereplőválogatás leírása, és az írószobáé, ahol állandó volt a pörgés, hogy a történet is magával ragadjon és a poénok is üljenek.

Szerintem annak nem sok értelme volt, hogy a legemlékezetesebb részeket gyakorlatilag szóról szóra megidézte a szerző, legfeljebb olyan szempontból, hogy az embernek kedve támadjon lenyomni hirtelen az összes évadot, de akinek ez a könyv a kezébe kerül, az valószínűleg magát a történetet kívülről fújja, ezért a könyv közepe ha nem is felesleges, azért kicsit mindenképp több az elégnél.

Nyilván a Jóbarátok sem tökéletes, pláne mai szemmel. Sokszor hallottam már, mennyire életszerűtlen, hogy egy szakácsnak manhattani lakása legyen, vagy hogy mennyire kilúgozott, és egysíkú maga New York, ahol mindenki fehér és boldog. Nem beszélve a karakterek szintén nem túl reális viselkedéséről, elvégre milyen pár az, aminek tagjai tíz éven keresztül nem tudják eldönteni, hogy együtt akarnak-e lenni, vagy sem. A homofóbiáról, női egyenjogúságról, és a többi társadalmi problémáról már valószínűleg felesleges is beszélni. Az a 90-es évek volt és a Jóbarátoknak nem az volt a célja, hogy a valóságot tárja elénk, hanem hogy egy másik világba vonjon be, ahol az emberek szeretik egymást és tudnak nevetni a saját szerencsétlenségükön is, míg el nem éri őket a happy end. És talán ez az oka annak, hogy a mai napig annyian szeretjük nézni a hat fiatal mindennapjait, mi Y-generációsok és egyre inkább a fiatalabbak is.

A könyv nem rossz, amíg tényleg bevezet a kulisszák mögé, a sok epizód leírás helyett szerintem jobb lett volna, ha a színészek is mesélnek valamit azokról az évekről, amiket a forgatáson töltöttek. Így azért bennem maradt egy hiányérzet, és bár kedvem támadt újranézni a Jóbarátokat, eléggé megkönnyebbültem, mikor a könyv végére értem, ennél többre számítottam.