Mikor már szinte senki sem ír vagy olvas blogot, én azért újra nekifogok az írásnak. Tegnap este visszaolvastam pár posztot és azon a ténymegállapításon kívül, hogy a helyesírásra jobban is odafigyelhettem volna, az is megfogalmazódott bennem, hogy ezek talán nem is olyan vészes gondolatok. Legalábbis mindenképp kifejezőbbek, mint molyon bejelölni, hogy hány csillagot adnék az aktuális olvasmánynak. És bár nekem sosem ment könnyen az írás, azt, hogy gondolkodásra késztet, mindenképp hasznosnak érzem. Úgyhogy kezdjük is egy igen régóta várólistás könyvvel.

Anne Frank naplójától tartottam, talán ezért nem olvastam el sokáig. Tudom, hogy Anne nem élte túl a holokausztot, nagyon fiatalon, 15 éves korában meghalt, ezért sokszor, ha belegondoltam, miket élhetett át, borsódzott a hátam és kerestem más olvasmányt.

Szerencsére azonban bekopogtatott az ajtómon egy „remek” olvasási válság, ami miatt a hőn szeretett szépirodalmi regényeim egyáltalán nem voltak hajlandóak eljutni az agyamig. Korábban már írtam róla, mi történik, ha a könyvmoly életét megszakítja egy-egy ilyen fejezet. Nálam most hetekig semmilyen megoldási módszer nem működött, utazás közben csak néztem ki a busz ablakán egy darab gondolat nélkül, nemhogy még könyv lett volna a kezemben. Végül arra jutottam, hogy egy naplóregény a maga rövid fejezeteivel talán megugorható próbatétel. És ez bejött. Nem állítom, hogy villámgyorsan, de elolvastam a könyvet.

Anne Frank naplója azt a 2 éves időszakot öleli fel (1942-1944), míg családjával és egy másik családdal együtt elrejtőztek a deportálások elől. Egy kamasz lány élményei, gondolatai ezek, amik által viszont képet kapunk a többi hét emberről is, akik vele éltek. Megismerjük a családi viszonylatokat, leírja a korábbi életüket, ami jómódú családról lévén szó, szöges ellentétben áll a kis helyre összezárt emberek életmódjával. A bezártság ugyanis, még ha önként vállalt is, rengeteg feszültség forrása, így általánosak a konfliktusok, veszekedések, a negatív hangulat, a depresszió. Szintén nem könnyíti meg a háború kilátástalansága, illetve a hírek, amik a zsidó barátokról, ismerősökről szóltak és eljutott hozzájuk. De az olyan hétköznapi gondok, mint a kevés és egyforma élelem (hol csak krumpli, hol csak káposzta), vagy a ruházat hiánya, az infláció mértéke is elkeserítő volt. Ugyanakkor valószínűleg mindent felülírt az állandó félelem, hogy vajon megtalálják és elhurcolják-e őket. Ehhez képest Anne rendkívül optimista tudott maradni. Tele volt tervekkel, elképzelésekkel, reményekkel. Megindító és ugyanakkor végtelenű szomorú olvasni, hogy ez a tehetséges fiatal lány nem élhette meg mindazt, amire egy másik, egy jobb korban bizonyára lehetősége lett volna. Anne ugyanis a rejtőzködés alatt is képezte magát, író vagy újságíró szeretett volna lenni.

Kép forrása: Wikipédia

Számomra elképesztő élmény volt olvasni Anne naplóját, elsősorban a stílusa miatt. Rendkívül választékosan fogalmazott, érvelései és gondolatai − bár a kamaszok olykor ellentmondásos érzelmi világát is megjelenítik − végig logikusak és következetesek. Nincs bennem kétség, hogy remek író vált volna belőle. És persze a Sors legnagyobb fintora, hogy naplóját így is több millióan olvassák, igazi szimbólummá vált, hogy az emberiség tanuljon abból a veszteségből, amit a zsidóknak el kellett szenvedniük.

A napló végén rengeteg kérdés merülhet fel az olvasóban, legfőképpen, hogy mi történhetett azután, hogy megtalálták a rejtőzködőket és elhurcolták őket. Több kiadvány is született erről az időszakról, ugyanakkor rendkívül kevés a konkrét információ. Egy dolog biztos, a háborút csupán Anne édesapja élte túl. Anne emlékét pedig őrzi a naplója és mindaz, amit jelképez.

Régóta az Addie LaRue láthatatlan élete az a könyv, amiben teljes egészében el tudtam merülni. Amire akkor is gondoltam, mikor nem olvastam, és amit 2 napig félbehagytam a vége felé, hogy tartson még tovább.

Ha röviden kellene jellemeznem, akkor annyit mondanék, hogy modern Faust történet, és nagyjából képben is vagyunk. Csak itt a főszereplőnk Addie, egy fiatal francia lány, aki a 17. században született és nem akarja azt az életet élni, amit neki szántak. Ezért alkut köt az ördöggel. Felajánlja a lelkét a szabadságért. Csakhogy a szabadságot az ördög/sötétség elég sajátságosan értelmezi, ugyanis Addie-re senki nem emlékszik, amint becsukódik mögötte egy ajtó. Így minden napja teljesen új, viszont az egyetlen, aki emlékezni tud rá, az maga a sötétség, aki rendszeren meg is látogatja a lányt, hogy nem-e akarná-e feladni a lelkét, hiszen egy kapcsolatok nélküli világban kell élnie. Kettejük között egy 300 éven át tartó egészen fordulatos harc, kapcsolat alakul ki, ami rengeteg kérdést vet fel.

Engem kimondottan elgondolkodtatott ebben a történetben és egyébként a korábbiakban is (Az ember tragédiája, A Mester és Margarita) az ördög karaktere. Hiszen maga a gonosz, ugyanakkor ez a gonoszság mindenkiben megtalálható. Addie próbálja kiismerni, ahogy más az embereket, de van-e vajon az ördögben bármi emberi, ha végülis bennünk is van ördögi? És ha az ember ismeri a másikban a rosszat, vajon tud-e elég racionális lenni ahhoz, hogy a helyén kezelje a szituációt? Vagy hagyja magát bevonódni és ezzel a részévé válik, önmaga is – ha csak egy kicsit is – de aláveti magát a gonoszság hatalmának. Mert a gonoszságban hatalom van. Uralkodás mások fölött. És a hatalom vonzó. Nyilván leginkább annak, aki gyakorolja, de a másik oldalon más okból is hasonló lehet a helyzet, hiszen aki erre képes, az valahol csodálatra méltó. És talán itt érnek össze a szálak.

Addie LaRue mindensetre 300 évet él úgy, hogy folymatosan a nyomában érzi a sötétséget és a túléléséért egyedül magára számíthat. (Mint ahogy mi mindannyian.) De vajon ki nyer? Az ördög vagy a lány?

Félelmetes belegondolni, hogy már egy éve egy vírus uralja az életünket. Kimerültünk lelkileg, anyagilag, idegileg, mindenhogy. Hiányzik a régi életünk, miközben lassan már nem is emlékszünk igazán, milyen volt. Ha elindulunk netán otthonról a kulcscsomó, mobil, iratok kötelezően magunkkal hurcolt szent hármasa kiegészült a maszkkal is. És mikor már tényleg eddig-eddig vagyunk… akkor is csak annyi látszik, hogy még mindig nincs vége. A pszichológusok azt mondják, hogy egyszerre csak egy napot akarjunk megoldani. Nem nagyon érdemes előre gondolkodni, ahhoz túl sok a változó az egyenletben.

Ilyenkor jönnek igazán jól azok a történetek, amik teljesen kizökkentenek a hétköznapokból, nagyon másról szólnak, mint, hogy hogyan mentsük meg a bolygót, hogyan tudunk jobbak, okosabbak lenni még egy ilyen helyzetben is. Mikor már minden kenyér receptet kipróbáltunk, és egy online tanfolyam sem tud lekötni, szerintem bátran vegyük elő Walter Tevis regényét, A vezércselt. Nekem legalábbis az utóbbi idők zűrzavarában ez a könyv a béke szigetét jelentette. Ahol nincs vírus, még csak 21. század sem, hanem még bőven a 20. és végre nem én vagyok a saját életem főszereplője, hanem egy teljesen más lány, egészen eltérő problémákkal.

Beth Harmon korán árvasorba és ezzel együtt árvaházba került. Engem mindig a frász kerülget, mikor egy tipikus korabeli árvaház történetei elevenednek meg a lapokon. Ebben a regényben szerencsére nem a legszomorúbbak kaptak helyet, de Beth így sem ússza meg a gyerekkorát könnyen, ugyanúgy megtapasztalja a függőséget, mint a felnőttek aljasságát. Az egyetlen, ami elviselhetővé teszi számára a mindennapokat, az a sakk. Beth-ről véletlenül ugyanis kiderül, hogy óriási tehetsége van ehhez a komoly logikai gondolkodást igénylő játékhoz. Azt mondják, hogy a siker 90%-ban szorgalomból és csupán 10% tehetségből áll. De ha valaki hajlandó sokat dolgozni a céljaiért, akkor nincs lehetetlen. És Beth hajlandó is, az élete pedig lassan a sakk köré szerveződik. Persze rengeteg nehézséggel kell szembenéznie, az pedig, hogy ebben a férfiak uralta játékban egy fiatal lány helyet követeljen magának, szinte felér egy szabadságharccal.

Fotó: Pixabay

Nem tudok sakkozni, lehet, hogy soha nem is fogom megtanulni, Beth története mégis teljesen magával ragadott, szurkoltam a sikereiért és szomorkodtam, ha elbukott. Kiderült, hogy a sakk világában nem elég okosnak, sőt zseninek lenni, alázat és bátorság nélkül képtelenség bármit elérni. Bár lehet, hogy ez nem csak a sakkra igaz.

Kepes András új könyve hetek óta a sikerlisták elején vert sátrat. Egy ilyen címmel – A boldog hülye és az okos depressziós – nem is akkora csoda. Régóta létezik a feltevés, hogy igazán boldogok a tudatlanok képesek lenni, akik valamelyest próbálnak a dolgok mélyére látni, azok előbb-utóbb pesszimizmusba süllyednek.

Kepestől talán azért hiteles a kérdés felvetése, mert bár 72. életévét tapossa, a világot alaposan ismerő ember, mégis árad róla egyfajta nyugodt derű. Persze, ahogy a könyvből kiderül, nála is le tud szaladni a redőny, de alapvetően egy kiegyensúlyozott ember képe rajzolódik ki róla. Kíváncsi voltam, mi a titka.

Valószínűleg az én balgaságom, hogy valami óriási nagyot, bölcset, és meghatározót vártam ettől a könyvtől, helyette pedig egy kellemes sztorizgatós, tanulságlevonós kötetet olvashattam. El tudom képzelni, ahogy ülök egy előadáson és hallgatom Kepes Andrást, ahogy csak mesél, mesél és mesél arról a rengeteg mindenről, ami ennyi év alatt megtörtént vele. Családról, szerelmekről, gyerekekről, munkáról, nagy utazásokról és felismerésekről. Azt hiszem, az egy csodás élmény lett volna. Viszont ez átültetve egy könnyvbe… nem az igazi. Benne van a lényeg, sőt a recept is, ami alapján mindenki megfőzheti a saját kis boldogságát, ha elég érett tá. Tehát a küldetését teljesíti, csak az a gyomorszájon rúgás hiányzik belőle, amitől hajlandó elindulni az ember ezen az úton. De valószínűleg igazságtalan vagyok, hiszen mindenkinek magának kell megtalálnia a motivációját, és nem egy könyvtől várni, hogy csodát tegyen.

Kepes könyve arra mindenképpen megtanított, hogy attól függetlenül, hogy mennyire vagyunk okosak, a boldogság tud nagyon egyszerű és kézenfekvő is lenni, ha hajlandóak vagyunk észrevenni.

Fotó: Pixabay

Kettős érzéseim voltak, mikor elolvastam tavaly a Normális emberek című regényt Sally Rooney-tól. Egyrészt egyértelmű volt, hogy egy zseniálisan megírt történetről van szó, másrészt olyan távolinak éreztem magamtól a szereplőket, hogy egyszerűen nem tudtam megérteni a cselekedeteiket. Mikor megláttam, hogy megjelent a Baráti beszélgetések is az írónőtől, úgy gondoltam, mindenképp szeretném elolvasni, hátha kicsit jobban megértem a világát.

A helyszín ezúttal is Írország, szereplőink pedig újra fiatal felnőttek, igazából annak a társaságnak a tagjai, akikkel már találkozhattunk a Normális emberekben. És mivel embert barátjáról, a karakterek személyiségében is sok a hasonlóság, a világra érzékeny, sokféle sérülést hordozó, gondolkodó emberek… művészlelkek.

A főszereplő, Francis egyaránt vonzódik a nőkhöz és a férfiakhoz is, legjobb barátnője pedig az első szerelme. Ebből a tényből már sejthettem volna, hogy lesznek még itt bajok, de én nagyon naivan követtem a lépéseit, míg először csak viszonyba keveredik egy nős férfival, aztán viszont belé is szeret.

Fotó: Pixabay

Rettenetesen szurkoltam neki, hogy túl tudjon lépni ezen a románcon, hiszen az ilyen jellegű kapcsolatokból nem lehet sérülés nélkül távozni, de mivel nagyon fiatal, és sebzett, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog neki. Sokszor nagyon nyomasztott Frances viselkedése, mert senkivel sem igazán őszinte, legkevésbé saját magával. Inkább tettetti, hogy minden rendben van vele, csak normálisnak tűnjön és ne legyen senkinek a terhére. Mintha a létezése nem számítana. Közben majd meghal azért, hogy valaki szeresse.

Sokszor igaz, hogy hasonló a hasonlót vonzza, Frances is olyan férfit talál magának Nick személyében, aki legalább annyira labilis érzelmileg, mint ő maga, ha nem jobban. És miközben mindketten boldogságra találnak a másik mellett, egyikük sem képes ott hagyni azt, akit már régóta szeretnek, talán megszokásból, de talán azért, mert már megtalálták a helyüket. Kusza kapcsolatok ágazódnak szerte széjjel, és a könyv végén már nagyon vártam, hogy kiléphessek ebből a rendkívül nyomasztó világból, ahol még egy hamis kapcsolat is jobb, mint a nagy üresség, ami körülveszi az embert. 

Rooney leírásai tűpontosak, hatásosak. Ez a történet bizony megmozgatja az érzelmeket, én legalábbis azok közé a bizonyos falhozcsapós típusúak közé sorolom, amik egyszerre adnak: érzéseket és gondolatokat, és vesznek el: egy nagyon naiv hitet az emberekben.

Már egy hete elolvastam ezt a könyvet. Azért nem írtam róla hamarabb, mert nincs túl sok szabadidőm. Ez persze kifogás, mert arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Volt időm értelmes és kevésbé értelmes dolgokra is, például próbáltam magam lebeszélni arról, hogy a fél fizetésemet elköltsem a webshopok leárazásán.... Az, hogy nem szántam rá magam, hogy erről a könyvről írjak, talán leginkább azért lehet, mert legszívesebben annyit írnék róla, hogy Jón Kalman Stefánsson egy zseni, akinek minden mondatából faldíszeket kellene hímezni és minden létező házba kirakni egyet, és akkor a világ egy szebb hely lenne. Pont.

De mivel ez egy blog, és van „némi” helyem kifejteni a véleményemet, elöljáróban jelezném, hogy a Menny és pokol trilógia után újabb ömlengés következik ennek a csodás izlandi írónak a munkásságáról. 2019 végén olvastam el a trilógia 1100 oldalát, és bőgtem a végén, mert olyan is volt, és mert vége is lett. Mindenképpen akartam még Stefánssontól olvasni, de így is el kellett telnie több mint egy évnek, hogy a kezembe vegyem a könyvét. Mert jó ugyan, de tömény, számomra képtelenség belőle egyszerre többet befogadni. Nagyon izgultam, mikor elkezdtem olvasni A halaknak nincs lába című regényt, mert kicsit féltem, hogy nem fogja megugrani a Menny és pokol szintjét. Ez az izgalom azonban hamar elmúlt és egy csodálatosan otthonos érzés kerített a hatalmába. Szinte minden mondat simogatta a lelkemet, mintha gyógyír lett volna arra a káoszra, amit úgy hívunk, modern élet.

A halaknak nincs lába egy olyan cím, ami visszaadja az iróniát, ami végigvonul a regényen épp úgy, ahogy a főszereplő, Ari életén is, akinek a szépen felépített, már-már kifogástalannak tűnő mindennapjai szép feleséggel, kedves, értelmes gyerekekkel, imádott munkával – egy karlendítéssel omlanak össze. A miért kérdésre a válasz pedig egészen messzire vezet, annyira, hogy a regény Ari családjának három generációját muatatja be.

Valószínűleg nem először írom le itt, hogy imádom ezeket a nagyívű, sok időt magában foglaló, több karakterrel operáló regényeket, mert ilyen távolságból már meg lehet figyelni a nagy összefüggéseket, amik végül kihatással vannak az egyén sorsára.Nekünk, olvasóknak ez egyszerre végtelenül izgalmas és nagyon veszélyes terep. Ari kétségbeesése sokunk gondolataival cseng össze, hiszen ugyanannak a kornak a szülöttei vagyunk. Akik egyszerre akarnak mindent, lehetőleg azonnal, de jobb, ha hamarabb, miközben ez a telhetetlenség olyan szinten az életünkké válik, hogy nem látjuk, ennek a spirálnak nincs vége. Ragaszkodunk a gondolataink szabadságához, miközben évek óta ugyanabban a burokban élünk, amit betonkeményre építettünk magunk köré, és igazából kicsit sem érdekel, mi van rajta kívül. És persze hajszoljuk a boldogságot, mert elhisszük, hogy ha megvan, akkor kisüt a nap és onnantól már semmit nem kell csinálnunk. Ha pedig mindez szépen összeáll egy nagy képpé, miszerint ennek így állatira semmi értelme nincs, mert ugyanolyan homokszem vagyok, mint mindenki más egy nagy rendszerben, akkor csak nézünk, hogy úristen, mire fel ez az egész?

Ezért jó olvasni azt a történetet, ami Ari nagyszüleinek meséje, és a huszadik század elején játszódik. Akkor még nagyon más problémák feszítették az embert. Azt mondják rá, hogy egyszerűbb korszak volt. És valóban, annak tűnhetett, de inkább azért, mert akkor még alig sejtették, hogyan működik ez a nagyon összetett valami, a lélek. Hogy létezhet olyan, hogy szülés utáni depresszió, hogy a nők nem feltétlenül csak anyák szeretnének lenni. És az, hogy valaki nehezebben illik bele a többségbe, mert mondjuk érzékenyebb, és az izlandi körülményeket tekintve egyébként is embert próbáló létfenntartáson túl más is érdekli… nos, ő halmozottan hátrányos körülményeket élhetett meg.

Fotó: Pixabay

Nem esett szó a köztes időről, ami nagyjából a 70-es, 80-as évekre tehető, és ami kicsit nekem szürke zóna, mert ahhoz nem volt olyan régen, hogy igazi történelem legyen, viszont akkor már elkezdődött egy komoly változás, amit úgy hívunk globalizáció, minden áldásával és átkával együtt.

Mivel ez egy kétkötetes történet, egyelőre sejtelmem sincs, mi lesz Arival, aki visszautazott gyerekkora helyszínére, az izlandi kisvárosba, Keflevíkba. Lesznek-e válaszok azokra a bizonyos nagy kérdésekre, amik talán A mindenséghez mérhetők - ahogyan a második kötet címe sugallja… Kíváncsian várom.

Kicsit most úgy érzem magam, mintha házi feladatot kellene írnom - matekból. Vagy mikor dolgozom és van egy olyan dolog, amit nagyon halogatok, mert semmi kedvem hozzá. Nem azért, mert nem szeretem, amit csinálok, de mindig vannak nehezebb esetek. A mostani könyv is ilyen. Ironikus, hogy ez a könyv vezetett ki az olvasási válságból, mert miután elolvastam, alig várom, hogy bármilyen irodalmi szöveg kerüljön a kezembe. Tehát végül is megérte elolvasni Harry herceg és Meghan Markle történetét, aminek csöppet talán mesterkélten drámai a címe:
A szabadság nyomában. A szerzők Carolyn Durand és Omid Scobie.

Nem vagyok egy nagy bulvárfogyasztó, de az angol királyi család történetei mégis mindig érdekeltek. Nem követtem végig pontosan annak idején (talán már 2 éve is van…) hogyan alakult a fiatalabb hercegi sarj és az amerikai színésznő élete (hagyta magát elcsábítani, innentől nincs miről beszélnünk XD). De mindig szembejöttek az öblösnél is nagyobb betűk a magazinok címoldalain a botrányokról, elhidegülésről és a hírhedt Megxit-ről, amivel talán le is zárult ez a nagy kavarodás és mindenki lenyugodhatott. Persze azért egy ilyen álompár még jó sokáig eladható lesz mindenféle formában, úgy is, mint a jelen könyv, ami arra vállalkozott, hogy bemutassa Harry és Meghan szemszögét is. Természetesen nem személyesen ők adtak ehhez interjút, hanem a barátok, és kevésbé barátok, valamint a szerzők maguk is alapvetően a belsőbb köreikhez tartoznak. Így jobb rálátásuk lehetett a pár életére, viszont az elfogultságuk is eléggé érződik a sorokon keresztül.

 A könyv pozitívuma, hogy kicsit tényleg bepillantást enged abba, hogyan működik a barátságtalan angol sajtó, és hogy a királyi család mennyire másként funkcionál, mint bármely átlagosnak nevezhető család. Rájuk külön szabályrendszer vonatkozik, ami átszövi a viselkedésüket, és ez által a gondolataikat is. Valószínűleg kell egyfajta személyiség, hogy ennek a nagyon komoly, hagyományokra épülő életstílusnak valaki meg tudjon felelni. Harry herceg valószínűleg nem tartozik ebbe a kategóriába, ahogy a felesége sem, mert annyiban érthető a könyv címadása, hogy ők valóban jóval szabadabb életvitelt tartanak elfogadhatónak. Az pedig talán természetes, ha valaki nem szeretne naponta gyűlölködő cikkeket olvasni magáról.

Forrás: Wikimedia

 A végtelenül egyoldalú látásmód viszont óhatatlanul félrehúzza a történetet. Tény, hogy rengeteget ócsárolta ezt a két embert (főleg Meghant) a sajtó, és ezt most igyekszenek ellensúlyba hozni a szerzők, de a királyi család többi tagjának álláspontja nem derül ki. Bennem ott maradt a kíváncsiság, hogy miért harapódzott el ennyire a viszonyuk, miért nem álltak ki egymásért, főleg a két fiú, Vilmos és Harry, akik édesanyjuk halála óta egymás támaszai voltak.

A másik negatívum, az a sok-sok reklám, ami végigvonul a könyvön. Valahogy nem tudott meghatni, hogy milyen márkájú cipő volt Meghanen, mikor először találkozott Harryvel, vagy hogy milyen típusú légfrissítőt használtak az esküvőjükön. Jesszusom… Rendben, hogy valamivel ki kellett tölteni egy egész könyvnyi terjedelmet, de azért meg lehetett volna oldani okosabban, vagy legalábbis kevésbé irritálóan.

A lényeg, hogy azért kaptunk egy nem egészen happy endet, mert a nyugalmat végül megkapták Harryék, viszont a család egy része nem éppen egy saroknyira lakik Amerikától. Biztosan lesz még folytatása a történetnek. Ennek a posztnak viszont nem, a házi feladatot ugyanis elvégeztem és még élveztem is (ilyen a suliban azért nem volt jellemző :D).

Év végére olyan témát hoztam, ami könnyen megnehezítheti az olvasók életét és rendszerint akkor csap le, mikor a legkevésbé várnánk. Az olvasási válság rendszerint azoknál mutatkozik, akik rendszeresen és sokat olvasnak. Ez az egyik legkellemetlenebb érzés, ami egy könyvmollyal történhet, a betűk nem változnak varázslatos képekké a fejünkben, ahogy már évek óta megszokhattuk, hanem csak fekete hangyaként szaladgálnak a lapokon és az oldalszámok sokszor jobban érdekelnek, mint maga a történet. Na, valahol itt kell sürgősen abbahagyni az olvasás erőltetését, mert pont az veszik el belőle, ami a lényege.

Hetek óta küzdök ezzel a problémával, nem először és valószínűleg nem is utoljára. Kétségbeejtő tud lenni a gondolat, hogy a világ, amiben gyerekkorom óta otthon érzem magam, ahová mindig menekülhettem, ha arra volt szükségem − egyszer csak bezárul. Csakhogy belegondolva, idén sem az egyszerű történetek vitték nálam a prímet, hanem a jó kis tömények, mint A szél árnyéka, Az öreg halász és a tenger, vagy épp Elena Ferrante regényei. A Covid tavasszal két hónapos karantént és egy nem egyszerű magamba fordulást hozott. Az év második felében pedig már nem csak hobbi szinten olvastam, hanem a munkámmá vált. A kis magánéletem tele volt magasságokkal és mélységekkel az év során, úgyhogy talán nem is csoda, ha mindez együtt azt eredményezte, hogy képtelen vagyok olyannyira lenyugodni, hogy lekössenek a könyvek.

Fotó: Pixabay

Így is nagyon hiányzik az olvasás, ezért feltúrtam a netet, vajon mit lehet kezdeni a helyzettel. Rengeteg jó tippet találtam, amik közül biztos van olyan, ami segítségére válhat az olvasási válságban szenvedő molyoknak, nekem a következők váltak be.

A legfontosabb, hogy ne parázzuk túl az egészet, mert egyszer úgyis elmúlik.

Jó, ha ilyenkor el tudunk vonatkoztatni a könyvektől, és bármi mással foglalkozunk. Nekem nagyon bevált ebből a szempontból a sütés, ami leköti az embert, kreatív alkotó folyamat, tehát pont ellentéte az olvasásnak. Persze bármilyen más időtöltés megteszi, csak könyv ne legyen a közelben.

Ez a módszer egy igazi könyvmolynál csak ideiglenesen tud működni, mert úgyis hiányozni fog az olvasás. Ilyenkor ki lehet próbálni néhány módszert, az egyik valószínűleg működni fog. Az egyik az újraolvasás, a kedvenc történetek újra otthonos közeggé változtathatják a könyveket.

Ha ez nem működne, érdemes lehet elindulni ez olvasás ismeretlen dimenziói felé. Ez jelentheti azt, hogy olyan műfajokkal próbálkozunk, amik eddig nem voltak jellemzők. Életrajzi, történelmi, verses, vagy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyvek… bármi, ami más, mint az eddigiek. De lehet más a könyv formátuma is, mondjuk e-könyv, vagy hangoskönyv formájában.

Sok más lehetőség van még, lehet könyves közösséget keresni, booktubereket nézni, vagy könyves blogokat olvasni. Nálam ezek nem igazán működtek, de lehet olyan, akinek beválnak, nem vagyunk egyformák.

Nekem legtöbbet az idő és a türelem segített, lassan kezdek kilábalni a válságból, és remélem újra belevethetem magam a nagyívű, terjedelmes és csodálatos szépirodalmi remekekbe (sznobizmus rulez :’D). Jöhet 2021.

Ez a poszt az előző folytatása ugyan, mégis teljesen más, most ugyanis a fikciós könyvek kerülnek középpontba. Komoly fejtörést okozott, hogyan ajánljak olyan szépirodalmat, ami megérinti ugyan az embert, ezekben a nehéz időkben mégsem megterhelő. Jelentem, a küldetést valószínűleg elbuktam, mégis remélem, hogy a következő listában lesz olyan könyv, ami szép ajándékká válik szeretteinknek (vagy éppen magunknak :)).

Fotó: Pixabay

Egy karácsonyi könyves lista elképzelhetetlen romantikus könyvek nélkül. Nálam ez a kategória nagyon könnyen kiveri a biztosítékot, ha elkezd a könyv átmenni… nyálasba, mint úgy általában a többség. Az egyik kivétel, ami erősíti ezt a szabályt, az Az időutazó felesége. Ahogy a címéből is kiderül, rögtön két komoly akadályt ugrik meg, mert mindamellett, hogy romantikus, nem gejl, még időutazás is van benne, ami nekem kicsit mindig a kattanásom volt. Mégis kevés olyan regény van, ami „hitelesen” tudja ábrázolni a problémát, bármennyire is paradox ez a kijelentés. Ajánlom minden fantáziával megáldott, romantikus léleknek.
https://moly.hu/konyvek/audrey-niffenegger-az-idoutazo-felesege

Kicsit komolyabb vizekre evezve… az orosz irodalom nagyasszonya, Ljudmilla Ulickaja nemrég megjelent novelláskötetéről írtam már. Most egy jóval régebbi könyvet hoztam, ami ismertté tette az írónőt és ez volt az első könyv, amit nekem is volt szerencsém olvasni tőle, ez a Szonyecska. Egy nagyon orosz, mégis egyetemes női sors a szerelemről, annak minden oldalával egy nem is szép, nem is olyan jó könyvtároskisasszony szemén keresztül. Talán pont ezért szólhat mindenkihez.
https://moly.hu/konyvek/ljudmila-ulickaja-szonyecska

És ha már nagy írónők és női sorsok… Nem tudom kihagyni ebből a listából Szabó Magdát, ezúttal a Pilátus című könyvét, ami egy igen súlyos regény idős szülő és felnőtt gyerek kapcsolatáról, ami sosem tud egyszerű és kedves lenni. Lehet, hogy nem az a tipikus könyv, ami a fa alá kívánkozik, de talán valakinek épp erre van szüksége. (A regényből film is készült, ami jópár külföldi díjat meg is szerzett.)
https://moly.hu/konyvek/szabo-magda-pilatus

Hemingway. Még mindig látom magam előtt az öreg halászt, ahogy viaskodik a maga nagy halával, mert mást nem tehet, ez a sorsa… Hasonlóan „könnyed” regény a Búcsú a fegyverektől, ami az első világháború értelmét keresi és valami egészen mást talál. Hemingway maga is részt vett a háborúban az olasz fronton, és meg is sérült, ennek a sérülésnek pedig nyolc évnyi szerelmet köszönhetett. Amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy a 21. század kiadó idén megjelent Hemingway életműve csodásan szép borítókkal büszkélkedhet. Egy ilyen klasszikussal nem lehet mellé lőni.
https://moly.hu/konyvek/ernest-hemingway-bucsu-a-fegyverektol

Jón Kalman Steffanson nekem a tavalyi év nagy felfedezése, a Menny és pokol trilógia az egyik legcsodálatosabb könyv, amit valaha olvastam. Egy korábbi regényének, A halaknak nincs lába című családi eposznak most jelent meg a folytatása, A mindenséghez mérhető címmel. Aki szereti Izlandot, vagy a családregényeket, annak ezek a könyvek egész biztosan tetszeni fognak.
https://moly.hu/konyvek/jon-kalman-stefansson-a-halaknak-nincs-labuk
https://moly.hu/konyvek/jon-kalman-stefansson-a-mindenseghez-merheto

Ken Follett nem véletlenül napjaink egyik legsikeresebb regényírója. Nekem az Évszázad trilógiával lopta be magát a szívembe, szereplőit bármikor fel tudom idézni, az pedig, ahogy elmeséli a huszadik század történetét három köteten keresztül, tanítani való.
Leghíresebb műve viszont kétségtelenül A katedrális, aminek most jelent meg az előzménykötete, Egy új korszak hajnala címmel. Aki az eredetit szerette, annak biztosan nem fog ez sem csalódást okozni.
https://moly.hu/konyvek/ken-follett-egy-uj-korszak-hajnala

J.K. Rowling új meseregényt írt! Jó, ezt valószínűleg már mindenki tudja, A Harry Potter óta ugyanis erre nem volt példa, a megjelenéskor pedig a csapból is Az Ickabog folyt. Kisebb gyerekeknek semmiképpen nem ajánlott, a tinédzser korosztálytól felfelé viszont bárkinek élményt nyújthat az újabb Rowling-féle fantáziadús világ.
https://moly.hu/konyvek/j-k-rowling-az-ickabog

Ha a kicsiket sem szeretnénk könyv nélkül hagyni, szívből tudom ajánlani Berg Judit és Agócs Írisz Maszat sorozatát. A gyönyörűen megrajzolt aranyos mesékben a főszereplő kisfiú, Maszat kalandjai találhatók, amikkel a 2-4 éves korosztály könnyedén tud azonosulni. Legújabb kötetükben Maszat épp öltözködni tanul… azt hiszem, már tudom, nálunk mi kerül a fa alá. �
https://moly.hu/konyvek/berg-judit-maszat-oltozik

Mikor elkezdtem összegyűjteni azokat a könyveket, amikről úgy gondolom, érdemesek arra, hogy karácsonyi ajándék legyen belőlük, hamar rájöttem, hogy bajban leszek, mert túl sok jó könyv jelent meg mostanában. No de ez legyen a legnagyobb probléma, inkább két részre bontom a posztot, ez lesz az első, az úgynevezett non-fiction rész, tele csodásan szép, érdekes, vagy akár hasznos könyvekkel.

Fotó: Pexels

 Hajlamosak vagyunk elhinni, főleg mikor a híreket olvassuk – hogy az emberiséggel valami nagyon nagy gond van, sekélyesek vagyunk és meggondolatlanok, társainkkal pedig…embertelenek. Rutger Bergman holland történész-író olyan történeteket mond el, amik ezt tökéletesen cáfolják, és talán visszaadják az emberiségbe vetett hitünket.

https://moly.hu/konyvek/rutger-bregman-emberiseg

Yuval Noah Harari Sapiens című könyvével vált világhírűvé. Hogy mitől egyedi egy olyan kötet, ami egy lerágott csontot vesz elő újra, vagyis, hogy miért vált éppen az ember a Föld uralkodó fajává? Mert könnyed, akár humoros és meg meri lépni azt, amit nagyon kevesen, Harari a saját személyiségét is beleviszi a tudományba.

https://moly.hu/konyvek/yuval-noah-harari-sapiens

 Nem tudom, ki hogy van vele, de a rend nekem az a csoda, amit mindig észreveszek mások lakásában, és egyúttal lehetetlennek érzem, hogy egyszer az enyém is úgy nézzen ki. Marie Kondo a rendrakás nagyasszonya, ezért Tiszta öröm című könyvében biztosan tud olyan tanácsokat adni, amiket a hozzám hasonló anti-rendmániásoknak is hasznos lehet, hogy megállítsuk azt a bizonyos őskáoszt.

https://moly.hu/konyvek/marie-kondo-tiszta-orom

 Most pedig főzzzzzzünk! Mert enni mindenki szeret. Én kimondottan szeretek új dolgokat kipróbálni a konyhában, azt pedig még inkább, ha ugyanakkor nem kell a fél napomat ott töltenem. Kezeket fel, aki így van még ezzel! Na, ugye! � Fördős Zé Megúszós kaják 2. című kötetének valószínűleg mindenki örülne.

https://moly.hu/konyvek/fordos-ze-meguszos-kajak-2

Jól hallottam, valaki sütit említett?! Raj Ráchel, a flódni királynője idén jelentette meg  71 csodás receptet tartalmazó kötetét, amibe beleszőtte saját és családja élettörténetét is. Ki ne lenne kíváncsi rá, hogyan lett sikeres üzlet a nagyi sütijéből?

https://moly.hu/konyvek/raj-rachel-eletem-a-konyhaban

 Azt hiszem, vagyunk úgy páran, akik lakásban élnek és nemhogy kertünk, de még egy balkonládánk sincs. És otthon vagyunk – sokat. Erre pedig még egy lapáttal rátesz a tél, aminek szürke árnyalatai valahogy nem dobják fel az embert. És talán szintén vagyunk páran, akik hiába szeretnénk egy kis zöld növényt otthonra, azok valahogy mindig megadják magukat. A következő könyv megoldás lehet a problémára. Mindenesetre mire áttanulmányozzuk, hogyan érdemes a lakásban konyhakertet létesíteni, biztosan kitavaszodik és addig is van valami zöld a közelben…

https://moly.hu/konyvek/zia-allaway-konyhakert-a-lakasban

 Nem is volt olyan régen, mikor a csapból még nem a covid folyt, a legnagyobb botrány az életünkben az volt, hogy Harry herceg és felesége, Meghan hercegné nem voltak hajlandóak az angol királyi hagyományoknak alávetni magukat és inkább külön utat választottak maguknak, és most végre az is kiderül, milyen történet áll a háttérben. Magyarán guilty pleasure a köbön.

https://moly.hu/konyvek/omid-scobie-carolyn-durand-a-szabadsag-nyomaban

 A könyv, amelyiknek minden apuka örül majd Karácsonykor, jó valószínűleg az anyukák is. A klasszikus magyar rockzene fenegyereke életrajzi könyvét megírta, Egy ilyen életútból nem meglepő, hogy két kötetre is futotta. Presser könyvének első része már most a sikerlisták élén, ehhez nem igazán lehet mit hozzáfűzni. (Hm… „Szóból vannak hidak két ember között/Csend lobbantja őket a fejetek fölött/Mindenki mást érez minden szó mögött/Ami nekem kéne, azt te nem tűröd.”)

https://moly.hu/konyvek/presser-gabor-presser-konyve

 Ki vagy te? ha felteszem magamnak ezt a kérdést, korántsem biztos, hogy tudok rá értelmes választ adni. Viszont biztos vagyok benne, hogy Almási Kitti könyve elgondolkodtatja azokat, akik mindig, mindenáron meg akarnak felelni másoknak, közben pedig hagyják elveszni saját személyiségüket. Egy igazán őszinte ajándék bevállalósoknak.

https://moly.hu/konyvek/almasi-kitti-ki-vagy-te

 És végül szinglik, egyedülállók és legfőképpen magányosok ide mind! Most lelepleződik a nagy titok, hogyan lehet egyedül élni úgy, hogy ne faljon föl minket ez a mérgező valami (nagyon zárójelben jegyezném meg, hogy hallgassa mindenki a Beszélnünk kell podcastot, aki jót akar magának). Életünk legnagyobb pillanataiban menthetetlenül egyedül vagyunk, akkor már legyünk jóban önmagunkkal.

https://moly.hu/konyvek/francie-healey-honjok