Az idei évem egyik fogadalma, hogy nem kizárólag szépirodalmat fogok olvasni, hanem nyitok a könnyedebbek felé, ugyanis a szépirodalomnak van egy olyan hatása, hogy tud túl sok és túl mély lenni. Ha pedig valami nagyon betalál, akkor főleg, mert a következő könyv úgysem lesz olyan. Az eredmény pedig az elégedetlenség. A könyvekhez kapcsolódik még egy fogadalom, amit nehéz lesz betartanom, de a tapasztalat azt mutatja, hogy szükséges. Mindenképp akarok adni a könyveknek 100 oldalnyi esélyt. Az utóbbi időben gyakran előfordult, hogy egy nagyon ígéretesnek gondolt könyvet pár oldal után dobtam a süllyesztőbe, mert nem kapott el a hangulata, vagy idegesített a főszereplő (hello Fourth Wings). Így jártam a Hét év távolsággal is, amit 10 oldal után hagytam magára. De úgy két hét múlva az abszolút pozitív kritikák hatására adtam neki még egy esélyt. És milyen jól tettem.

Az egyik kedvenc témám az időutazás. Hogy ezt a Slidersnek vagy a Hegylakónak köszönhetem-e, arra már nem fogok rájönni. De ha a könyveket nézzük, biztos vagyok benne, hogy Az időutazó felesége volt az, ami miatt mindig megdobban a szívem, ha egy ilyen könyvet veszek a kezembe. A Hét év távolság is időutazás témájú regény, de nagyon sok mindenben különbözik tőle. Ez egy sokkal könnyedebb olvasmány, ugyanakkor mégis tud mélyre nyúlni. A főszereplője a 29 éves Clementine, aki nagynénje halála után megörökli annak lakását, azt a lakást, ami 7 évet tud utazni az időben.

Mikor egy nap Clementine arra ébred, hogy egy kedves mosolyú fiatalember van a lakásában, igencsak meglepődik. Nem hiszem, hogy nagy spoiler leírnom, hogy egymásba szeretnek, de a jelen és a múltbéli életük igencsak különböző. A kérdés az, hogy ezt fel lehet-e oldani. Ez a fő történet. Nagyon megindító a másik történetszál is, amiben Celementine nagynénjéről és a hozzá fűződő viszonyáról, illetve gyászáról van szó. Az utolsó pedig Clementine életközepi válsága, ami talán következik is az előző két témából. Mindenesetre a főszereplő rendkívül árnyalt személyiség. Szintén karakteres a férfi főszereplő, Iwan is, bár jó lett volna kicsit többet megtudni az ő élettörténetéről is. Akik viszont tökéletesen kiesnek az egész történetből, azok Clementine barátai, akiknek nagyjából annyi a jellemük, hogy egy nagyon támogató leszbikus párról beszélünk. Náluk még a lakás erkélyén lakó galamboknak (nevük: Azta és Kurva) is több egyéniségük van.

A regényben vannak nagyon jó kis csavarok, és nem egyértelmű az elejétől, hogy mi lesz a vége. De ha már a végéről van szó... kicsit csalódtam benne, magához a történethez viszonyítva nem érzem következetesnek. Viszont, ha úgy nézzük, hogy fennáll a jellemfejlődés lehetősége, akkor el tudom fogadni. 

Szóval a Hét év távolság egy nagyon könnyen olvasható, mégis szépen felépített könyv, szerethető karakterekkel. Tudom ajánlani.

Fotó: Pixabay

Gyerekkorom egyik nagy traumája a tesi óra 12 perces futása. A mai napig gyötör a beszúródó oldalam, a légszomj és a teljes végkimerülés emléke, amit ez a nem túl hosszúnak mondható sporttevékenység kiváltott belőlem anno. Ugyanakkor valahogy mégis mindig irigykedve nézek azokra, akik a januári 0 fokos szürkeségben is futnak. Van ennek valamilyen misztikus ereje, ami kimondottan vonz.

Egy ideje már szemezek Marijke ten Cate és Corien Oranje könyvével, aminek nem csak a címe (Holnaptól tényleg futni fogok), hanem a borítója is igencsak figyelmreméltó. És, ami a lényeg, a könyvben található történetek is azok. Átlagemberek mesélnek arról, hogyan lett az egyáltalán nem sportos életük egyik alapvető tevékenysége a futás. A könyvnek ez az egyik nagy ereje, elhiteti, hogy ha ezek a nők képesek voltak rá, akkor nekem is menni fog. A másik viszont a szakmaiság, ugyanis több szakértővel készült interjú is található a kötetben, ami kapaszkodót nyújt a miért és hogyan kérdésekre. Mindezt a nagyon könnyen olvasható nyelvezet és a rengeteg illusztráció teszi nemcsak befogadhatóvá, hanem élvezhetővé is. Végső löketként pedig több edzésterv is található a végén, hogy senki ne mondhassa, "tetszik, de nem tudom, hogy kezdjek neki". Aki tehát elolvassa a könyvet, szinte biztos, hogy már rongyolna is ki a szabadba futni. Engem is megvett kilóra, már csak a neonszínű futóruhák gondolatát kell megszoknom.

Ez a regény annyira lenyűgözött, mióta először olvastam, hogy róla írtam a szakdolgozatomat. Azóta is elolvastam már párszor, de mindig más élményt nyújt, annak függvényében, hogy éppen milyen élethelyzetben talál rám. 

A Für Elise két kislány története, akik a II. világháború utáni Debrecenben nőnek fel. Dódi szülei örökbefogadják Cilit, aki korban megegyezik vele, ugyanakkor személyisége szöges ellentétben áll az övével. Nem lehet szó nélkül elmenni a rengeteg önéletrajzi elem és az egyes szám első személyű elbeszélő mellett. Így fel lehet tenni a kérdést, hogy mi az, ami a valóságban is megtörtént és mi az, ami nem. Nekem sajnos kissé sok időbe telt rájönnöm, hogy ez a legfeleslegesebb kérdés, elvégre úgysem lesz rá soha válasz, ellenben ha "csak" regényként olvasom, adódhatnak óriási felismerések. A korszakot teljesen átitatta a trianoni békekötés utáni megrendülés, az emberek társadalmilag összezártak azért, hogy mentsék, amit még lehet, és még így is rengeteg egyéni tragédiát okozhatott, hogy teljesen tönkretették az országot. 

A Für Eliséről nehéz nem szuperlativuszokban írni, de igaz, ami igaz, sokadik olvasásra azért feltűnnek a tökéletlenségei. Ahogy elkezdtem olvasni, éreztem, hogy hömpölyögnek a mondatok egymás után. Ezt a könyvet nem lehet csak úgy letenni, mert nem engedi, ha a gondolatfolyam végére szeretnénk érni. És szeretnénk, mert maga a történet megérint, mert hiteles, a szereplők pedig emberiek és egyben példaképek is tudnak lenni.

Azért kellett volna egy szerkesztő... ez volt talán az egyetlen negatív gondolatom a könyvvel kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy azért ennyire szerkesztetlen a könyv, mert Magyarország legnagyobb írójának a szövegébe nem szívesen nyúlkáltak bele, vagy ez is jelent valamit. Nagyon szívesen magyarázom bele, hogy így legalább tényleg olyan, mintha a 80-as Magda néni itt ülne mellettünk és mesélne, mert akkor érthető, miért ismétlődnek annyiszor tények, hogy kicsit össze-vissza ugrálunk az időben és nem mindig lehet tudni, hogy akkor most hol is tartunk, hiszen egy idős néni elbeszélése csapongó, elkalandozó, és igen, logikátlan. Ha így nézzük, ám legyen, én ezt is elnézem neki, mert ezzel az olvasással is tudott adni, nekem talán leginkább azt, hogy minden egyes lépéssel választunk.

Mikor már szinte senki sem ír vagy olvas blogot, én azért újra nekifogok az írásnak. Tegnap este visszaolvastam pár posztot és azon a ténymegállapításon kívül, hogy a helyesírásra jobban is odafigyelhettem volna, az is megfogalmazódott bennem, hogy ezek talán nem is olyan vészes gondolatok. Legalábbis mindenképp kifejezőbbek, mint molyon bejelölni, hogy hány csillagot adnék az aktuális olvasmánynak. És bár nekem sosem ment könnyen az írás, azt, hogy gondolkodásra késztet, mindenképp hasznosnak érzem. Úgyhogy kezdjük is egy igen régóta várólistás könyvvel.

Anne Frank naplójától tartottam, talán ezért nem olvastam el sokáig. Tudom, hogy Anne nem élte túl a holokausztot, nagyon fiatalon, 15 éves korában meghalt, ezért sokszor, ha belegondoltam, miket élhetett át, borsódzott a hátam és kerestem más olvasmányt.

Szerencsére azonban bekopogtatott az ajtómon egy „remek” olvasási válság, ami miatt a hőn szeretett szépirodalmi regényeim egyáltalán nem voltak hajlandóak eljutni az agyamig. Korábban már írtam róla, mi történik, ha a könyvmoly életét megszakítja egy-egy ilyen fejezet. Nálam most hetekig semmilyen megoldási módszer nem működött, utazás közben csak néztem ki a busz ablakán egy darab gondolat nélkül, nemhogy még könyv lett volna a kezemben. Végül arra jutottam, hogy egy naplóregény a maga rövid fejezeteivel talán megugorható próbatétel. És ez bejött. Nem állítom, hogy villámgyorsan, de elolvastam a könyvet.

Anne Frank naplója azt a 2 éves időszakot öleli fel (1942-1944), míg családjával és egy másik családdal együtt elrejtőztek a deportálások elől. Egy kamasz lány élményei, gondolatai ezek, amik által viszont képet kapunk a többi hét emberről is, akik vele éltek. Megismerjük a családi viszonylatokat, leírja a korábbi életüket, ami jómódú családról lévén szó, szöges ellentétben áll a kis helyre összezárt emberek életmódjával. A bezártság ugyanis, még ha önként vállalt is, rengeteg feszültség forrása, így általánosak a konfliktusok, veszekedések, a negatív hangulat, a depresszió. Szintén nem könnyíti meg a háború kilátástalansága, illetve a hírek, amik a zsidó barátokról, ismerősökről szóltak és eljutott hozzájuk. De az olyan hétköznapi gondok, mint a kevés és egyforma élelem (hol csak krumpli, hol csak káposzta), vagy a ruházat hiánya, az infláció mértéke is elkeserítő volt. Ugyanakkor valószínűleg mindent felülírt az állandó félelem, hogy vajon megtalálják és elhurcolják-e őket. Ehhez képest Anne rendkívül optimista tudott maradni. Tele volt tervekkel, elképzelésekkel, reményekkel. Megindító és ugyanakkor végtelenű szomorú olvasni, hogy ez a tehetséges fiatal lány nem élhette meg mindazt, amire egy másik, egy jobb korban bizonyára lehetősége lett volna. Anne ugyanis a rejtőzködés alatt is képezte magát, író vagy újságíró szeretett volna lenni.

Kép forrása: Wikipédia

Számomra elképesztő élmény volt olvasni Anne naplóját, elsősorban a stílusa miatt. Rendkívül választékosan fogalmazott, érvelései és gondolatai − bár a kamaszok olykor ellentmondásos érzelmi világát is megjelenítik − végig logikusak és következetesek. Nincs bennem kétség, hogy remek író vált volna belőle. És persze a Sors legnagyobb fintora, hogy naplóját így is több millióan olvassák, igazi szimbólummá vált, hogy az emberiség tanuljon abból a veszteségből, amit a zsidóknak el kellett szenvedniük.

A napló végén rengeteg kérdés merülhet fel az olvasóban, legfőképpen, hogy mi történhetett azután, hogy megtalálták a rejtőzködőket és elhurcolták őket. Több kiadvány is született erről az időszakról, ugyanakkor rendkívül kevés a konkrét információ. Egy dolog biztos, a háborút csupán Anne édesapja élte túl. Anne emlékét pedig őrzi a naplója és mindaz, amit jelképez.

Régóta az Addie LaRue láthatatlan élete az a könyv, amiben teljes egészében el tudtam merülni. Amire akkor is gondoltam, mikor nem olvastam, és amit 2 napig félbehagytam a vége felé, hogy tartson még tovább.

Ha röviden kellene jellemeznem, akkor annyit mondanék, hogy modern Faust történet, és nagyjából képben is vagyunk. Csak itt a főszereplőnk Addie, egy fiatal francia lány, aki a 17. században született és nem akarja azt az életet élni, amit neki szántak. Ezért alkut köt az ördöggel. Felajánlja a lelkét a szabadságért. Csakhogy a szabadságot az ördög/sötétség elég sajátságosan értelmezi, ugyanis Addie-re senki nem emlékszik, amint becsukódik mögötte egy ajtó. Így minden napja teljesen új, viszont az egyetlen, aki emlékezni tud rá, az maga a sötétség, aki rendszeren meg is látogatja a lányt, hogy nem-e akarná-e feladni a lelkét, hiszen egy kapcsolatok nélküli világban kell élnie. Kettejük között egy 300 éven át tartó egészen fordulatos harc, kapcsolat alakul ki, ami rengeteg kérdést vet fel.

Engem kimondottan elgondolkodtatott ebben a történetben és egyébként a korábbiakban is (Az ember tragédiája, A Mester és Margarita) az ördög karaktere. Hiszen maga a gonosz, ugyanakkor ez a gonoszság mindenkiben megtalálható. Addie próbálja kiismerni, ahogy más az embereket, de van-e vajon az ördögben bármi emberi, ha végülis bennünk is van ördögi? És ha az ember ismeri a másikban a rosszat, vajon tud-e elég racionális lenni ahhoz, hogy a helyén kezelje a szituációt? Vagy hagyja magát bevonódni és ezzel a részévé válik, önmaga is – ha csak egy kicsit is – de aláveti magát a gonoszság hatalmának. Mert a gonoszságban hatalom van. Uralkodás mások fölött. És a hatalom vonzó. Nyilván leginkább annak, aki gyakorolja, de a másik oldalon más okból is hasonló lehet a helyzet, hiszen aki erre képes, az valahol csodálatra méltó. És talán itt érnek össze a szálak.

Addie LaRue mindensetre 300 évet él úgy, hogy folymatosan a nyomában érzi a sötétséget és a túléléséért egyedül magára számíthat. (Mint ahogy mi mindannyian.) De vajon ki nyer? Az ördög vagy a lány?

Félelmetes belegondolni, hogy már egy éve egy vírus uralja az életünket. Kimerültünk lelkileg, anyagilag, idegileg, mindenhogy. Hiányzik a régi életünk, miközben lassan már nem is emlékszünk igazán, milyen volt. Ha elindulunk netán otthonról a kulcscsomó, mobil, iratok kötelezően magunkkal hurcolt szent hármasa kiegészült a maszkkal is. És mikor már tényleg eddig-eddig vagyunk… akkor is csak annyi látszik, hogy még mindig nincs vége. A pszichológusok azt mondják, hogy egyszerre csak egy napot akarjunk megoldani. Nem nagyon érdemes előre gondolkodni, ahhoz túl sok a változó az egyenletben.

Ilyenkor jönnek igazán jól azok a történetek, amik teljesen kizökkentenek a hétköznapokból, nagyon másról szólnak, mint, hogy hogyan mentsük meg a bolygót, hogyan tudunk jobbak, okosabbak lenni még egy ilyen helyzetben is. Mikor már minden kenyér receptet kipróbáltunk, és egy online tanfolyam sem tud lekötni, szerintem bátran vegyük elő Walter Tevis regényét, A vezércselt. Nekem legalábbis az utóbbi idők zűrzavarában ez a könyv a béke szigetét jelentette. Ahol nincs vírus, még csak 21. század sem, hanem még bőven a 20. és végre nem én vagyok a saját életem főszereplője, hanem egy teljesen más lány, egészen eltérő problémákkal.

Beth Harmon korán árvasorba és ezzel együtt árvaházba került. Engem mindig a frász kerülget, mikor egy tipikus korabeli árvaház történetei elevenednek meg a lapokon. Ebben a regényben szerencsére nem a legszomorúbbak kaptak helyet, de Beth így sem ússza meg a gyerekkorát könnyen, ugyanúgy megtapasztalja a függőséget, mint a felnőttek aljasságát. Az egyetlen, ami elviselhetővé teszi számára a mindennapokat, az a sakk. Beth-ről véletlenül ugyanis kiderül, hogy óriási tehetsége van ehhez a komoly logikai gondolkodást igénylő játékhoz. Azt mondják, hogy a siker 90%-ban szorgalomból és csupán 10% tehetségből áll. De ha valaki hajlandó sokat dolgozni a céljaiért, akkor nincs lehetetlen. És Beth hajlandó is, az élete pedig lassan a sakk köré szerveződik. Persze rengeteg nehézséggel kell szembenéznie, az pedig, hogy ebben a férfiak uralta játékban egy fiatal lány helyet követeljen magának, szinte felér egy szabadságharccal.

Fotó: Pixabay

Nem tudok sakkozni, lehet, hogy soha nem is fogom megtanulni, Beth története mégis teljesen magával ragadott, szurkoltam a sikereiért és szomorkodtam, ha elbukott. Kiderült, hogy a sakk világában nem elég okosnak, sőt zseninek lenni, alázat és bátorság nélkül képtelenség bármit elérni. Bár lehet, hogy ez nem csak a sakkra igaz.

Kepes András új könyve hetek óta a sikerlisták elején vert sátrat. Egy ilyen címmel – A boldog hülye és az okos depressziós – nem is akkora csoda. Régóta létezik a feltevés, hogy igazán boldogok a tudatlanok képesek lenni, akik valamelyest próbálnak a dolgok mélyére látni, azok előbb-utóbb pesszimizmusba süllyednek.

Kepestől talán azért hiteles a kérdés felvetése, mert bár 72. életévét tapossa, a világot alaposan ismerő ember, mégis árad róla egyfajta nyugodt derű. Persze, ahogy a könyvből kiderül, nála is le tud szaladni a redőny, de alapvetően egy kiegyensúlyozott ember képe rajzolódik ki róla. Kíváncsi voltam, mi a titka.

Valószínűleg az én balgaságom, hogy valami óriási nagyot, bölcset, és meghatározót vártam ettől a könyvtől, helyette pedig egy kellemes sztorizgatós, tanulságlevonós kötetet olvashattam. El tudom képzelni, ahogy ülök egy előadáson és hallgatom Kepes Andrást, ahogy csak mesél, mesél és mesél arról a rengeteg mindenről, ami ennyi év alatt megtörtént vele. Családról, szerelmekről, gyerekekről, munkáról, nagy utazásokról és felismerésekről. Azt hiszem, az egy csodás élmény lett volna. Viszont ez átültetve egy könnyvbe… nem az igazi. Benne van a lényeg, sőt a recept is, ami alapján mindenki megfőzheti a saját kis boldogságát, ha elég érett tá. Tehát a küldetését teljesíti, csak az a gyomorszájon rúgás hiányzik belőle, amitől hajlandó elindulni az ember ezen az úton. De valószínűleg igazságtalan vagyok, hiszen mindenkinek magának kell megtalálnia a motivációját, és nem egy könyvtől várni, hogy csodát tegyen.

Kepes könyve arra mindenképpen megtanított, hogy attól függetlenül, hogy mennyire vagyunk okosak, a boldogság tud nagyon egyszerű és kézenfekvő is lenni, ha hajlandóak vagyunk észrevenni.

Fotó: Pixabay

Kettős érzéseim voltak, mikor elolvastam tavaly a Normális emberek című regényt Sally Rooney-tól. Egyrészt egyértelmű volt, hogy egy zseniálisan megírt történetről van szó, másrészt olyan távolinak éreztem magamtól a szereplőket, hogy egyszerűen nem tudtam megérteni a cselekedeteiket. Mikor megláttam, hogy megjelent a Baráti beszélgetések is az írónőtől, úgy gondoltam, mindenképp szeretném elolvasni, hátha kicsit jobban megértem a világát.

A helyszín ezúttal is Írország, szereplőink pedig újra fiatal felnőttek, igazából annak a társaságnak a tagjai, akikkel már találkozhattunk a Normális emberekben. És mivel embert barátjáról, a karakterek személyiségében is sok a hasonlóság, a világra érzékeny, sokféle sérülést hordozó, gondolkodó emberek… művészlelkek.

A főszereplő, Francis egyaránt vonzódik a nőkhöz és a férfiakhoz is, legjobb barátnője pedig az első szerelme. Ebből a tényből már sejthettem volna, hogy lesznek még itt bajok, de én nagyon naivan követtem a lépéseit, míg először csak viszonyba keveredik egy nős férfival, aztán viszont belé is szeret.

Fotó: Pixabay

Rettenetesen szurkoltam neki, hogy túl tudjon lépni ezen a románcon, hiszen az ilyen jellegű kapcsolatokból nem lehet sérülés nélkül távozni, de mivel nagyon fiatal, és sebzett, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog neki. Sokszor nagyon nyomasztott Frances viselkedése, mert senkivel sem igazán őszinte, legkevésbé saját magával. Inkább tettetti, hogy minden rendben van vele, csak normálisnak tűnjön és ne legyen senkinek a terhére. Mintha a létezése nem számítana. Közben majd meghal azért, hogy valaki szeresse.

Sokszor igaz, hogy hasonló a hasonlót vonzza, Frances is olyan férfit talál magának Nick személyében, aki legalább annyira labilis érzelmileg, mint ő maga, ha nem jobban. És miközben mindketten boldogságra találnak a másik mellett, egyikük sem képes ott hagyni azt, akit már régóta szeretnek, talán megszokásból, de talán azért, mert már megtalálták a helyüket. Kusza kapcsolatok ágazódnak szerte széjjel, és a könyv végén már nagyon vártam, hogy kiléphessek ebből a rendkívül nyomasztó világból, ahol még egy hamis kapcsolat is jobb, mint a nagy üresség, ami körülveszi az embert. 

Rooney leírásai tűpontosak, hatásosak. Ez a történet bizony megmozgatja az érzelmeket, én legalábbis azok közé a bizonyos falhozcsapós típusúak közé sorolom, amik egyszerre adnak: érzéseket és gondolatokat, és vesznek el: egy nagyon naiv hitet az emberekben.

Már egy hete elolvastam ezt a könyvet. Azért nem írtam róla hamarabb, mert nincs túl sok szabadidőm. Ez persze kifogás, mert arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Volt időm értelmes és kevésbé értelmes dolgokra is, például próbáltam magam lebeszélni arról, hogy a fél fizetésemet elköltsem a webshopok leárazásán.... Az, hogy nem szántam rá magam, hogy erről a könyvről írjak, talán leginkább azért lehet, mert legszívesebben annyit írnék róla, hogy Jón Kalman Stefánsson egy zseni, akinek minden mondatából faldíszeket kellene hímezni és minden létező házba kirakni egyet, és akkor a világ egy szebb hely lenne. Pont.

De mivel ez egy blog, és van „némi” helyem kifejteni a véleményemet, elöljáróban jelezném, hogy a Menny és pokol trilógia után újabb ömlengés következik ennek a csodás izlandi írónak a munkásságáról. 2019 végén olvastam el a trilógia 1100 oldalát, és bőgtem a végén, mert olyan is volt, és mert vége is lett. Mindenképpen akartam még Stefánssontól olvasni, de így is el kellett telnie több mint egy évnek, hogy a kezembe vegyem a könyvét. Mert jó ugyan, de tömény, számomra képtelenség belőle egyszerre többet befogadni. Nagyon izgultam, mikor elkezdtem olvasni A halaknak nincs lába című regényt, mert kicsit féltem, hogy nem fogja megugrani a Menny és pokol szintjét. Ez az izgalom azonban hamar elmúlt és egy csodálatosan otthonos érzés kerített a hatalmába. Szinte minden mondat simogatta a lelkemet, mintha gyógyír lett volna arra a káoszra, amit úgy hívunk, modern élet.

A halaknak nincs lába egy olyan cím, ami visszaadja az iróniát, ami végigvonul a regényen épp úgy, ahogy a főszereplő, Ari életén is, akinek a szépen felépített, már-már kifogástalannak tűnő mindennapjai szép feleséggel, kedves, értelmes gyerekekkel, imádott munkával – egy karlendítéssel omlanak össze. A miért kérdésre a válasz pedig egészen messzire vezet, annyira, hogy a regény Ari családjának három generációját muatatja be.

Valószínűleg nem először írom le itt, hogy imádom ezeket a nagyívű, sok időt magában foglaló, több karakterrel operáló regényeket, mert ilyen távolságból már meg lehet figyelni a nagy összefüggéseket, amik végül kihatással vannak az egyén sorsára.Nekünk, olvasóknak ez egyszerre végtelenül izgalmas és nagyon veszélyes terep. Ari kétségbeesése sokunk gondolataival cseng össze, hiszen ugyanannak a kornak a szülöttei vagyunk. Akik egyszerre akarnak mindent, lehetőleg azonnal, de jobb, ha hamarabb, miközben ez a telhetetlenség olyan szinten az életünkké válik, hogy nem látjuk, ennek a spirálnak nincs vége. Ragaszkodunk a gondolataink szabadságához, miközben évek óta ugyanabban a burokban élünk, amit betonkeményre építettünk magunk köré, és igazából kicsit sem érdekel, mi van rajta kívül. És persze hajszoljuk a boldogságot, mert elhisszük, hogy ha megvan, akkor kisüt a nap és onnantól már semmit nem kell csinálnunk. Ha pedig mindez szépen összeáll egy nagy képpé, miszerint ennek így állatira semmi értelme nincs, mert ugyanolyan homokszem vagyok, mint mindenki más egy nagy rendszerben, akkor csak nézünk, hogy úristen, mire fel ez az egész?

Ezért jó olvasni azt a történetet, ami Ari nagyszüleinek meséje, és a huszadik század elején játszódik. Akkor még nagyon más problémák feszítették az embert. Azt mondják rá, hogy egyszerűbb korszak volt. És valóban, annak tűnhetett, de inkább azért, mert akkor még alig sejtették, hogyan működik ez a nagyon összetett valami, a lélek. Hogy létezhet olyan, hogy szülés utáni depresszió, hogy a nők nem feltétlenül csak anyák szeretnének lenni. És az, hogy valaki nehezebben illik bele a többségbe, mert mondjuk érzékenyebb, és az izlandi körülményeket tekintve egyébként is embert próbáló létfenntartáson túl más is érdekli… nos, ő halmozottan hátrányos körülményeket élhetett meg.

Fotó: Pixabay

Nem esett szó a köztes időről, ami nagyjából a 70-es, 80-as évekre tehető, és ami kicsit nekem szürke zóna, mert ahhoz nem volt olyan régen, hogy igazi történelem legyen, viszont akkor már elkezdődött egy komoly változás, amit úgy hívunk globalizáció, minden áldásával és átkával együtt.

Mivel ez egy kétkötetes történet, egyelőre sejtelmem sincs, mi lesz Arival, aki visszautazott gyerekkora helyszínére, az izlandi kisvárosba, Keflevíkba. Lesznek-e válaszok azokra a bizonyos nagy kérdésekre, amik talán A mindenséghez mérhetők - ahogyan a második kötet címe sugallja… Kíváncsian várom.

Kicsit most úgy érzem magam, mintha házi feladatot kellene írnom - matekból. Vagy mikor dolgozom és van egy olyan dolog, amit nagyon halogatok, mert semmi kedvem hozzá. Nem azért, mert nem szeretem, amit csinálok, de mindig vannak nehezebb esetek. A mostani könyv is ilyen. Ironikus, hogy ez a könyv vezetett ki az olvasási válságból, mert miután elolvastam, alig várom, hogy bármilyen irodalmi szöveg kerüljön a kezembe. Tehát végül is megérte elolvasni Harry herceg és Meghan Markle történetét, aminek csöppet talán mesterkélten drámai a címe:
A szabadság nyomában. A szerzők Carolyn Durand és Omid Scobie.

Nem vagyok egy nagy bulvárfogyasztó, de az angol királyi család történetei mégis mindig érdekeltek. Nem követtem végig pontosan annak idején (talán már 2 éve is van…) hogyan alakult a fiatalabb hercegi sarj és az amerikai színésznő élete (hagyta magát elcsábítani, innentől nincs miről beszélnünk XD). De mindig szembejöttek az öblösnél is nagyobb betűk a magazinok címoldalain a botrányokról, elhidegülésről és a hírhedt Megxit-ről, amivel talán le is zárult ez a nagy kavarodás és mindenki lenyugodhatott. Persze azért egy ilyen álompár még jó sokáig eladható lesz mindenféle formában, úgy is, mint a jelen könyv, ami arra vállalkozott, hogy bemutassa Harry és Meghan szemszögét is. Természetesen nem személyesen ők adtak ehhez interjút, hanem a barátok, és kevésbé barátok, valamint a szerzők maguk is alapvetően a belsőbb köreikhez tartoznak. Így jobb rálátásuk lehetett a pár életére, viszont az elfogultságuk is eléggé érződik a sorokon keresztül.

 A könyv pozitívuma, hogy kicsit tényleg bepillantást enged abba, hogyan működik a barátságtalan angol sajtó, és hogy a királyi család mennyire másként funkcionál, mint bármely átlagosnak nevezhető család. Rájuk külön szabályrendszer vonatkozik, ami átszövi a viselkedésüket, és ez által a gondolataikat is. Valószínűleg kell egyfajta személyiség, hogy ennek a nagyon komoly, hagyományokra épülő életstílusnak valaki meg tudjon felelni. Harry herceg valószínűleg nem tartozik ebbe a kategóriába, ahogy a felesége sem, mert annyiban érthető a könyv címadása, hogy ők valóban jóval szabadabb életvitelt tartanak elfogadhatónak. Az pedig talán természetes, ha valaki nem szeretne naponta gyűlölködő cikkeket olvasni magáról.

Forrás: Wikimedia

 A végtelenül egyoldalú látásmód viszont óhatatlanul félrehúzza a történetet. Tény, hogy rengeteget ócsárolta ezt a két embert (főleg Meghant) a sajtó, és ezt most igyekszenek ellensúlyba hozni a szerzők, de a királyi család többi tagjának álláspontja nem derül ki. Bennem ott maradt a kíváncsiság, hogy miért harapódzott el ennyire a viszonyuk, miért nem álltak ki egymásért, főleg a két fiú, Vilmos és Harry, akik édesanyjuk halála óta egymás támaszai voltak.

A másik negatívum, az a sok-sok reklám, ami végigvonul a könyvön. Valahogy nem tudott meghatni, hogy milyen márkájú cipő volt Meghanen, mikor először találkozott Harryvel, vagy hogy milyen típusú légfrissítőt használtak az esküvőjükön. Jesszusom… Rendben, hogy valamivel ki kellett tölteni egy egész könyvnyi terjedelmet, de azért meg lehetett volna oldani okosabban, vagy legalábbis kevésbé irritálóan.

A lényeg, hogy azért kaptunk egy nem egészen happy endet, mert a nyugalmat végül megkapták Harryék, viszont a család egy része nem éppen egy saroknyira lakik Amerikától. Biztosan lesz még folytatása a történetnek. Ennek a posztnak viszont nem, a házi feladatot ugyanis elvégeztem és még élveztem is (ilyen a suliban azért nem volt jellemző :D).