Hogy ki is valójában Elena Ferrante, a mai napig nem tudjuk. Az író kilétéről több elmélet felmerült már, de egyikre sincs bizonyíték. Egy zseniális alkotó, aki a hatalmas sikerei ellenére, amiket elsősorban a Nápolyi regények sorozatával ért el (az első két részről itt és itt írtam), nem szándékozik előbújni az ismeretlenség nyugalmat nyújtó leple alól. Attól függetlenül, hogy a regényei nagyon jók, a titokzatosság mindenképp hozzátesz a Ferrante mítoszhoz.

Mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg, minél hamarabb el akartam olvasni. A felnőttek hazug élete a címével is teljesen megfogott. Nagyon szerettem volna tudni, miért is hazudunk mi felnőttek annyit, hogy az az egész életünket átszínezi. Végül elolvastam a könyvet, de utána dolgoznom kellett rajta magamban, mert Ferrante már megint nagyot alkotott, de olyan gyötrelmesen, mint mikor betegen lenyeljük a keserű pirulát és tudjuk, hogy jót tesz nekünk, de az ízét még sokáig érezzük.

A történet főszereplője Giovanna, aki tinédzser éveit éli, ezért kénytelen magáról eltávolítani a gyermeki naivitást, elkezd leválni a szüleiről, akiket régebben istenített, és rájönni, hogy ők is csak emberek. Hazudnak és hibáznak, mégpedig nagyokat. Giovanna mindent megtapasztal, amit a fiatalok szoktak az ő korában. Hogy átalakul a teste, hogy kialakulnak benne vágyak, és hogy a kapcsolatok mennyire törékenyek. A tipikusan lázadó korszakot ez az okos, érzékeny lány még az átlagnál is nagyobb szorongással éli meg, miközben mindenkinek azt szeretné bizonyítani, hogy a legkevésbé sem érdekli a felnőttek véleménye. Lassan kialakul a saját, egyedi személyisége, de magának is nehezen vallja be, hogy ő is csak azt szeretné, amit mindenki más.

Fotó: Pixabay

Miután elolvastam ezt a könyvet, az első szó, ami eszembe jutott, a csúnya volt. Ez a szó ugyanis végig jelen volt a könyvben, Giovanna leginkább magát jellemezte vele, és mivel így érezte, maga a történet sem lehet szép.
Ahogy maga a kamaszkor sem az, inkább zavaros, ijesztő és bizonytalan. Egy átmeneti korszak az egyszerű és jó esetben kiegyensúlyozott gyerekkoron már túl, a jóval nehezebb, és sokszor ugyancsak érthetetlen felnőttkor előtt, ahol már nincs jó és rossz, csak döntések vannak, amik akarva-akaratlanul visznek minket valamilyen irányba. Ebbe a korszakba lát bele Giovanna és retten vissza tőle, talán mert nincs még rá készen, ahogyan tizenhat évesen nem is lehet.

A felnőttek hazug élete egy felnövésregény, annak minden kínjával és bölcsességével együtt. Nem könnyű olvasmány, és mint említettem, nem is szép, és pont ezért annyira hiteles.