Nagyon kellett szedjem a lábam, hogy el ne késsek a Vígszínházba menet, hiába vártam már régóta a darabot, az idő kicsúszott a kezemből és éppen odaértem pár perccel A Pál utcai fiúk kezdése előtt. Mikor elfoglaltam a helyem és körbenéztem a zsúfolt nézőtéren, feltűnt milyen sok gyerek van, meg is lepődtem, hogy van olyan előadás, amire a manapság nem túl divatos színház ennyi fiatalt meg tud mozgatni.

A darab tökéletesen dolgozza fel Molnár Ferenc regényét, miközben mégis nagyon modern a zseniális zene és párbeszédek segítségével. A szövegekből kihallatszik, hogy a mai embernek milyen abszurd, hogy ezek a fiúk gittet rágnak, sőt egyletet is alapítanak hozzá, de az is, mennyire össze tudnak tartani, mekkora ereje van a barátságnak.

A színészgárda elképesztő. Vecsei H. Miklósnak már a mozdulataiban benne van Nemecsek, a félénk, kicsi, suta fiúcska, aki mégis a legbátrabb mind közül. Ránéztem és az volt az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy ez Nemecsek. Akivel ötödikben találkoztam a fejemben, ott volt előttem. Alig hittem a szememnek, hogy lehet ennyire hiteles ez a felnőtt fiatalember ebben a szerepben. A többi színészen sem látszott, hogy ez már a nagyon sokadik előadás, és ezért unnák a gyerekek vidám, ugyanakkor gondokkal teli életének játékát, elképesztő lelkesedéssel adták elő a rengeteg humoros jelenetet, amik közel tudták hozni a mai gyerekekhez is ezt a mély drámát sem nélkülöző történetet.

Itt mindenki vizes lesz.

A színpadon a legjobb kellék egyértelműen a víz. A történetben nagyon fontos szerepe van és el se tudom képzelni, hányszor merítkezett már meg szegény Vecsei, mindenesetre a „Mi vagyok, én? Béka?” kérdés teljesen jogos, nemcsak Nemecsek részéről. Az első sorokban ülőknek is jutott rendesen vízből, de ettől ők láthatóan nem estek kétségbe.

A mozis élményekből kiindulva biztos voltam benne, hogy a gyerekek miatt zajos lesz a nézőtér, jól meg is lepődtem, hogy milyen nyugodtan ültek mégis az egész előadás alatt. A mellettem ülő kislánynak se ért le a lába a földre, de csak az előadás végén, mikor már szinte koncert hangulat alakult ki - énekelte a Mi vagyunk a grundot teli torokból.

Mióta először láttam a Youtube-on ezt a dalt, azóta szerettem volna eljutni az előadásra. Ennek már több, mint két éve, de végre sikerült és tökéletesen megértem, miért nézik meg a rajongók újra és újra, és miért irtózatosan nehéz jegyet kapni rá. Jó volt újra kimenni a grundra, ahol utoljára tízévesen jártam, azt hiszem, a NIOK kötelező olvasmányos hónapjához megtaláltam a könyvemet.