Mikor Mezei Petra megkeresett azzal a kéréssel, hogy olvassam el a frissen megjelenő könyvét, el kellett gondolkodnom rajta, mit is válaszoljak. Lányos zavaromban igen nagynak éreztem a megtiszteltetést, másrészt azért volt nehéz döntés, mert a krimi nem az én műfajom. Ritkán veszem a kezembe, ugyanis én lennék a legrosszabb nyomozó a világon, valahogy sosem áll össze a fejemben, hogy miért a postás volt a gyilkos és nem a kertész…

A kíváncsiság ettől függetlenül győzött, így szerencsém volt elolvasni a Mint a homokszemek című könyvet, ami egy igazi modern regény. Alapvetően szórakoztató, de felmerülnek benne elgondolkodtató kérdések, amik miatt szerintem nem egy hétköznapi krimiről van szó.
A történet több szálon fut és bevallom, nekem eleinte nehezen ment megkülönböztetni a 2011-es és a 2013-as eseményeket. Mindkét esetben történik egy bűnügy, amiket a rendőrségnek egyáltalán nem sikerül megfelelő módon kezelnie, ellentétben a főszereplővel, Alex-szel (aki egyébként egy fiatal nő). Eleinte egyáltalán nem lopta be magát azonnal a szívembe a személyisége, sőt, inkább éreztem ellenszenvesnek, de innen szép nyerni, mert ahogy a történet haladt előre, egyre jobban megkedveltem. Értelmes, humoros lány, akit nem kímélt az élet, mégis mindig képes volt újrakezdeni és végül megoldani olyan bűnügyeket, amikre a rend makulátlan őrei lényegében csak nagyokat pislogtak. Különösen tetszett, hogy a magyar valóság egészen élethűen jelenik meg a történetben, és nem azzal a bölcsész könnyhullatással, amivel a szépirodalmunk el van árasztva, hanem szókimondóan és időnként kellő humorral kezelve.

Azért egy első könyvre nem jellemző, hogy tökéletes legyen, nyilván ez a regény sem lett az. Én, aki ugyebár nem fogyasztok sok krimit, végig úgy éreztem, hogy homokszemnyi információt sem kapok, ami esetleg rávezethetne, vajon ki az elkövető, csak Alex egy-egy elejtett mondatából lehetett tudni, hogy ő legalább nyomon van. Nekem mindenesetre nem kellett izgalmamban lerágni a körmeimet. Nyilván így sokkal nagyobb csattanóra lehet számítani a könyv végén, mint ha apró mozaikokból akár össze is állhatna a kép. Nem fog. A meglepetés ereje viszont számomra igazán pozitív élmény volt, főleg az a kontextus, amibe az egész eseménysorozat került.

A karakterek viszont nem igazán kidolgozottak a főbb szereplőket kivéve, Alex csokoládébarna haja mindenesetre kicsit beleégett az agyamba, annyiszor került említésre. A két nyomozó, akikkel a lánynak szorosabb a kapcsolata, egészen konkrét jellemvonásokat kapott, nem beszélve Arielről, a bank biztonsági őrről, aki egy füdőkádban lubickoló csigát tart otthon… róla olvastam volna még. A többiek viszont viszonylag szürkék maradtak.  Budapestről azonban olyan leírást kapunk, hogy bármelyik utazási ügynökség megirigyelné, úgy tűnik, nemcsak Alex kedvenc városáról van itt szó.

Fotó: Pexels

Többször volt olyan érzésem, hogy egy-egy dialógus az életben egészen biztosan frappánsan hangzik, de a könyvben ez mégsem jött át, mert a gesztusok, mimikák hiányoztak, a leírás pedig nem sikerült tökéletesre. Ezek olyan apróságok, amiket a gyakorlat majd szépen eltüntet Petra írásaiból és remélem még sok regénnyel fog megörvendeztetni minket.