Nápolyból szeretettel 1.

 

Ha már nyár van, úgy gondoltam, utazzunk el egy kicsit képzeletben, nem is akárhová, Nápolyba, de nem ám a mostban, korszakunk az 50-es évek, viszont nem kell keresni a dolce vitát, Elena Ferrante regénye nem egy könnyed tengerparti olvasmány.

A Briliáns barátnőm a két főszereplő, Elena és Lila gyerek- és kamaszkoráról szól. Ferrante ezzel a könyvvel egy négy részes folyamot indított el, a Nápolyi regényeket. Az Elena Ferrante egyébként egy írói álnév, senki sem tudja, ki a könyvek szerzője, mert hiába óriási siker a sorozat, a szerző nem hajlandó felfedni magát, őrizni szeretné a magánélete nyugalmát.

Eleinte nehezen hangolódtam rá erre a történetre, nem volt egyszerű a sok olasz név, a családok közötti bonyodalmak megértése még úgy sem, hogy a könyv elején fel van sorolva, ki kinek a kicsodája. A korabeli Nápoly sem volt ismerős, ezek a hangos, megkeseredett, a túlélésre játszó emberek, akik a telepet alkotják. Annyira el vannak foglalva a mindennapi küzdelmeikkel, és egymás visszahúzásával (hoppá, nem csak a zászló hasonlít), hogy még a közeli tengerhez sem jutnak el a gyerekekkel, nekem ez a mentalitás igencsak taszító, de Elena és Lila története berántott és ott is tartott a végéig.

Már gyerekkorukban barátnőkké válnak, személyiségük viszont aligha különbözhetne jobban. Elena a jó kislány, aki mindig alkalmazkodik, vágyik mások elismerésére és Lila, a különc, a lázadó, aki csak a saját feje után hajlandó menni. Életkörülményeik hasonlóak, az egyikük apja portás, a másikuké cipész, akik napról napról tartják el családjukat. A lányok legnagyobb álma, hogy kitörjenek a szegénynegyedből, ahol állandóak a dühödt veszekedések, bántalmazások és halálesetek. Rájönnek, hogy akkor juthatnak előre, ha tanulnak. Míg Lila mindenben tehetséges és imád olvasni, addig Elenának rengeteget kell tanulnia, hogy meg tudjon felelni az iskolában, legfőbb ösztönzője erre nem más, mint Lila. Végig versengenek a történet során, akkor is, mikor már teljesen elválnak útjaik, és Lila egészen más irányba indul a könnyebb élet reményében. Elena később is mindenkiben azt keresi, amit a barátnőjében megtalált, az intelligenciát és ösztönzést, hogy ő is okosabbá, többé válhasson. Közben végig megvan benne az irigység is, hiszen Lila alapvetően tehetséges, míg Elenának mindenért meg kell küzdenie. Ez a kettősség végigkíséri a könyvet, és az elbeszélő ugyan Elena, Lila életének eseményei ugyanolyan hangsúlyosak.

A legfőbb kérdés, hogy egyáltalán vannak-e számukra lehetőségek, vagy minden csak a férfiak érdekének érvényesítéséről szól. A háború utáni Olaszországában, ahol egyenjogúság, gyermeki jogok még a fasorban sincsenek és az a vitatéma, hogy ha már nem fasizmus, akkor jöhet-e kommunizmus - vajon milyen lehetőségei vannak egy fiatal lánynak arra, hogy jobb életet tudjon teremteni magának és a családjának, mint ami neki jutott? És ehhez mit kell feláldoznia? Vajon Lila, vagy Elena útja lesz az, ami végül helyesnek bizonyul? Ha egyáltalán lehetséges ilyen körülmények között a „helyes” fogalmáról beszélni.

És, hogy a két lány közül ki az igazán briliáns? Kizárólag nézőpont kérdése.