Gyerekkorom egyik nagy traumája a tesi óra 12 perces futása. A mai napig gyötör a beszúródó oldalam, a légszomj és a teljes végkimerülés emléke, amit ez a nem túl hosszúnak mondható sporttevékenység kiváltott belőlem anno. Ugyanakkor valahogy mégis mindig irigykedve nézek azokra, akik a januári 0 fokos szürkeségben is futnak. Van ennek valamilyen misztikus ereje, ami kimondottan vonz.

Egy ideje már szemezek Marijke ten Cate és Corien Oranje könyvével, aminek nem csak a címe (Holnaptól tényleg futni fogok), hanem a borítója is igencsak figyelmreméltó. És, ami a lényeg, a könyvben található történetek is azok. Átlagemberek mesélnek arról, hogyan lett az egyáltalán nem sportos életük egyik alapvető tevékenysége a futás. A könyvnek ez az egyik nagy ereje, elhiteti, hogy ha ezek a nők képesek voltak rá, akkor nekem is menni fog. A másik viszont a szakmaiság, ugyanis több szakértővel készült interjú is található a kötetben, ami kapaszkodót nyújt a miért és hogyan kérdésekre. Mindezt a nagyon könnyen olvasható nyelvezet és a rengeteg illusztráció teszi nemcsak befogadhatóvá, hanem élvezhetővé is. Végső löketként pedig több edzésterv is található a végén, hogy senki ne mondhassa, "tetszik, de nem tudom, hogy kezdjek neki". Aki tehát elolvassa a könyvet, szinte biztos, hogy már rongyolna is ki a szabadba futni. Engem is megvett kilóra, már csak a neonszínű futóruhák gondolatát kell megszoknom.