A hívószó: Csernobil
„Welcome to the new age, to the new age, I'm radioactive, radioactive.” - Nem tudom kiverni ezt a dalt a fejemből. Isten hozott szép új világunkban!
Az HBO idén májusban bemutatott, feszített tempójú, zseniálisan felépített minisorozata a Chernobyl óriási sikert aratott. Az alkotás végigvezeti a nézőt, mi történt 1986. április 26-án úgy, hogy az egész kommunista rendszer hibájára is rávilágít, a mindent átszövő hazugságra, és hogy nehogy kiderüljön, mennyire nem értenek semmihez azok, akik egy birodalmat irányítanak.
Nem véletlenül tartják sokan az év sorozatának, az HBO megint lerakott az asztalra egy igazán minőségi munkát, nem csoda, hogy az emberek újra elkezdtek érdeklődni Csernobil iránt. A sorozat írójára nagy hatással volt egy könyv, aminek a címe The Voices From Chernobyl, ami magyarul Csernobili imaként jelent meg 2016-ban. Ebből a könyvből több történet szinte egy az egyben megjelenik a sorozatban és jelenleg a magyar sikerlisták élén áll. A sorozat arról szól, mi történt Csernobilban, a könyv arról, milyen hatása volt az ott élőkre. Párhuzamosan olvastam és néztem őket, mikor már nagyon soknak éreztem a könyvet, leraktam és szinte felüdülésként hatott rám a sorozat, ami tagadhatatlanul nagyszerű lett, de a könyv sokkal mélyebben hatott rám.
Az interjúkötetet a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics írta a Fehéroroszországban élő emberekről és a viszonyukról a katasztrófához, maga az írónő is onnan származik, ez az országrész kapta a dózis legnagyobb részét, a tízmillió fehéroroszból kétmillió él sugárfertőzött területen.
Sok embert interjúvolt meg a szerző, ők mind közvetlenül érintettek, ott voltak likvidátorként, katonaként, ők az özvegyek, akik fiatalon magukra maradtak, vagy a nénik, akik képtelenek voltak otthagyni otthonukat. Még el tudták mondani a történetüket, ugyanis a sugárzás hatására nem mind élnek már.
Csernobilból tért haza a likvidátor, aki kidobta az összes ruháját, csak a sisakját adta oda a kisfiának, mert annyira kérte, a fiúnak agydaganata lett és meghalt. Mesél a környezetvédelmi felügyelő, csinovnyik, aki látta, mekkora a baj, hogy hazudnak a falusiaknak, nincs vész „csak mossanak kezet evés előtt”, hogy a segélyeket széjjelhordják - és elnézett mindent. Később persze megjelenik nála is a bűntudat, de minden magyarázatot elhisz a lelkiismeret.
Mikor elkezdtem olvasni, úgy gondoltam, hossza alapján legfeljebb négy nap alatt végére érek a könyvnek. Pár fejezet után reálisabbnak tűnt az öt, másnap már a hat-hét. Végül tizenhárom nap alatt verekedtem magam rajta, alig vártam, hogy a végére érjek. Aztán újrakezdtem. Ezek a történetek, elmélkedések olyan súlyosak, hogy az emberben felvetődik tőlük egy rakás kérdés arról, hogy miért történhetnek meg ilyen szerencsétlenségek? Mindenki, aki megszólal a könyvben erre a kérdésre keresi a választ és leginkább alkot magának egy elképzelést, amit talán be tud illeszteni a világképébe. Rengetegszer hangzik el a fatalizmus szó, ami annyira jellemző a szláv néplélekre, az, hogy ők sokan vannak, ezért az individuum nem számít. Ők könnyebben hajlandóak feláldozni magukat, elhiszik, hogy hőssé válnak, hogy mentsék a többieket, az ő életük nem számít. Ez a kötet mégis róluk szól, az egyszerű emberekről és arról, hogyan tette tönkre a nemtörődömség, az elhallgatás és a hazugság az életüket.
Eleinte nem tetszett, hogy mennyire hatásvadász, mennyire nagyot akar mondani, főleg az írónő öninterjúja, amit talán jobb lett volna a könyv végére rakni. Csak jóval később értettem meg, hogy Csernobilról egyszerűen nem lehet máshogy fogalmazni, mert a mai napig érthetetlen és feldolgozatlan trauma.
Olvasom ezeket a történeteket újra, megdöbbentenek, aztán szinte rögtön törlődnek az agyamból, mert ennyi szörnyűséggel nem biztos, hogy szembe lehet nézni úgy, hogy az ember ne kezdjen el kételkedni mindabban, ami körülveszi. A mindennapok egyszerű békessége borulna fel és válna bizonytalanná a világ, amibe időről időre belefér egy világháború, atomkatasztrófa, terrortámadás és senki sem gondolja, hogy mindez vele is megtörténhet.
