Évekkel ezelőtt olvastam Hemingwaytől az Akiért a harang szól című regényét, ami akkoriban nem tudott megfogni. Tetszett ugyan, de nem éreztem, hogy igazán hatna rám. Pár hete viszont, ahogy kóboroltam a könyvesboltban, megláttam Az öreg halász és a tenger új kiadását, és úgy éreztem, ezt nekem menten el kell olvasnom. Persze csak jóval később kezdtem el, mint ahogy terveztem, de mikor pár oldalon túljutottam, majdnem hangosan kimondtam a villamoson, hogy ez varázslat. Néztem a pici, alig több, mint 100 oldalas könyvet és egyszerre olvastam volna el egyhuzamban, de nem akartam, hogy rögtön vége is legyen, ezért szépen beosztottam, mint a jófajta belga csokit. :D

Az öreg halászt, Santiagót - akit elhagyott a halászok jószerencséje és sehogyan sem akad rá a zsákmányra -azonnal megszerettem. Nyugodt, derűs, pozitív ember, aki soha nem adja fel a reményt, pedig az egyetlen, akiben bízik, egy fiatal fiú – akit ő tanított meg a halászat mesterségére – és mivel nem fogott halat már 84 napja, még a napi betevője is csak mások jóindulatán múlik.

A halászok álma nem más, mint A nagy hal, amekkorát még sosem fogtak, ami lenyűgöz másokat és ami azt bizonyítja, hogy legyőzte nemcsak a többi halászt, hanem magát a tengert is. Talán nem árulok el azzal nagy titkot, hogy az öreg halász ráakad élete zsákmányára. De hogy aztán Santiago tud-e élni a lehetőséggel, és egyáltalán érdemes-e ekkora vágyálmot kergetni, az a kisregényből kiderül.

Fotó: Pexels

Most már értem, hogy Hemingway miért tartozik a legnagyobb írók közé. Rövid, tömör mondatai mögött tengernyi mélység rejtőzik és szerintem kell hozzá érettség, hogy az ember igazán át tudja érezni a szövegeit és feltegye a maga kérdéseit, persze csak ha van hozzá bátorsága. Mondjuk azt, hogy mi mozgathat egy idős, végtelenül tapasztalt embert, aki a tengerrel lélegzik, mégis oroszlánokkal álmodik.