És te normális vagy?

Mikor megláttam Sally Rooney regényének címét: Normális emberek, szinte éreztem, hogy ebben a történetben semmi sem lesz olyan, amit normálisnak lehetne nevezni, és ez be is jött. Valószínűleg mindenkinek mást jelent az, ha valaki normális, mégis vannak olyan alapok, amik a mai napig szilárdan tartják magukat, azt hiszem ezekhez idomult az én képem is a normális nőről, aki a harmincas éveire saját karrierrel, szerető férjjel és minimum egy, vagy több gyerekkel rendelkezik. Viszont mikor a saját képem elkészült, jött a nagy döbbenet, hogy mennyire nem illeszkedek bele.

toy-791265_1920.jpg

Fotó: Pixabay

Aki hajszolja a normalitást, az valószínűleg nem tudja elfogadni, hogy kicsit más, mint a többiek. Könyvünk egyik főhőse Marianne, egy visszafogott, sokat gondolkodó rút kiskacsa, aki teljesen kilóg a gimnázium vibráló életéből, ahol többnyire az egytelen cél a népszerűség. De így is akad egyvalaki, aki meg tudja érteni. Connell barátságos fiú, akit mindenki szeret, épp ezért válik saját maga számára is érthetetlenné, miért pont emellett a fura lány mellett érzi egyedül, hogy önmaga tud lenni. Csakhogy annyira megijed ettől az érzéstől, hogy inkább hagyja veszni az egészet, mint hogy felvállalja, úgyis jön az egyetem, ami megváltoztat mindenkit. Marianne-t is, aki legalább is látszólag végre saját közegében, boldogan tölti napjait.

A két fiatal azonban sehogy sem tud elszakadni egymástól. Gyakorlatilag soha nincsenek együtt, miközben állandóan a másik látóterében, egymásba kapaszkodva sodródnak egyre mélyebbre. Többször is úgy tűnik, hogy „na végre egymásra talál ez a két szerencsétlen!”, de annyira el tudnak merülni a maguk kis önbizalomhiányos életükben, hogy egy-egy kommunikációs baki elég, hogy megint semmi  ne legyen a dologból. Én meg közben a falat kapartam már néha, hogy komolyan, erről szól a sztori? Hogy mennyire el tudják szúrni az életüket, mert nem mernek közeledni, mert túl kevélyek, mert erősnek akarnak látszani, mert senkiben nem bíznak, mert bántották őket és rettegnek, hogy az az egyetlen ember, akit tényleg és őszintén tudnak szeretni, hogy majd ő lesz az, aki végül csalódást okoz és azt talán nem is lehet túlélni. Igen, talán ez nem is akkora hülyeség.

Bennem is nagyon sokáig dúlt a vágy, hogy elhitessem másokkal, normális vagyok. Annyira akartam, hogy hagytam, hogy az énem egy fontos része háttérbe szoruljon. Aztán mikor már nagyon szenvedtem, jött valaki és azt mondta, te fura vagy és ez jó. Akkor nem értettem, mi abban a jó, hogy igazából senki nem ért meg. És talán pont ez a könyv kellett hozzá, hogy felfogjam, hiába erőlködök, csak annak a szemében leszek normális, aki pont olyan fura, mint én.