Kepes András új könyve hetek óta a sikerlisták elején vert sátrat. Egy ilyen címmel – A boldog hülye és az okos depressziós – nem is akkora csoda. Régóta létezik a feltevés, hogy igazán boldogok a tudatlanok képesek lenni, akik valamelyest próbálnak a dolgok mélyére látni, azok előbb-utóbb pesszimizmusba süllyednek.

Kepestől talán azért hiteles a kérdés felvetése, mert bár 72. életévét tapossa, a világot alaposan ismerő ember, mégis árad róla egyfajta nyugodt derű. Persze, ahogy a könyvből kiderül, nála is le tud szaladni a redőny, de alapvetően egy kiegyensúlyozott ember képe rajzolódik ki róla. Kíváncsi voltam, mi a titka.

Valószínűleg az én balgaságom, hogy valami óriási nagyot, bölcset, és meghatározót vártam ettől a könyvtől, helyette pedig egy kellemes sztorizgatós, tanulságlevonós kötetet olvashattam. El tudom képzelni, ahogy ülök egy előadáson és hallgatom Kepes Andrást, ahogy csak mesél, mesél és mesél arról a rengeteg mindenről, ami ennyi év alatt megtörtént vele. Családról, szerelmekről, gyerekekről, munkáról, nagy utazásokról és felismerésekről. Azt hiszem, az egy csodás élmény lett volna. Viszont ez átültetve egy könnyvbe… nem az igazi. Benne van a lényeg, sőt a recept is, ami alapján mindenki megfőzheti a saját kis boldogságát, ha elég érett tá. Tehát a küldetését teljesíti, csak az a gyomorszájon rúgás hiányzik belőle, amitől hajlandó elindulni az ember ezen az úton. De valószínűleg igazságtalan vagyok, hiszen mindenkinek magának kell megtalálnia a motivációját, és nem egy könyvtől várni, hogy csodát tegyen.

Kepes könyve arra mindenképpen megtanított, hogy attól függetlenül, hogy mennyire vagyunk okosak, a boldogság tud nagyon egyszerű és kézenfekvő is lenni, ha hajlandóak vagyunk észrevenni.

Fotó: Pixabay