Gyerekkoromban mindig azt mondták rólam, hogy csendes kislány, szépen eljátszik egyedül, nem csüng mindig a felnőtteken. Később már inkább olvastam ahelyett, hogy bandáztam volna a többiekkel, valószínűleg iszonyúan unalmas lehettem egy kívülállónak. És mivel nehezen barátkoztam, de egy-két jó barátom mindig volt, csak kevesen értették, hogy állandóan történetek, egész világok zajlottak le a gondolataimban. Nagyon sokáig éreztem magam furának, mert másképp működök, mint a körülöttem élő hangos, nyüzsgő, trécselő emberek, miközben nekem lételemem a csend.

Csak az utóbbi időben kezdett kialakulni az introvertált emberekkel foglalkozó szakirodalom, pedig már Freud tanítványa, Carl Gustav Jung is két részre osztotta az embereket, extrovertáltakra és introvertáltakra. Persze nem létezik olyan, hogy valaki csak ilyen, vagy csak olyan, mindenkiben keveredik valamilyen mértékben ez a két tulajdonság.

Sylvia Löhken maga is introvertált személyiség, szakmáját tekintve mégis kommunikációs szakember és coach. A csend ereje című könyvében nemcsak azt taglalja, mi a különbség a két személyiségtípus között, hanem, hogy az introvertáltak hogyan tudják érvényre juttatni erősségeiket és nézhetnek szembe gyengeségeikkel az élet különböző területein. Ehhez felhasználja a tapasztalatait és a legfrissebb kutatások eredményeit egyaránt.

A könyv eleje különösen izgalmas, mikor az ember a jellemvonások ábrázolásában gyakorlatilag saját magáról olvas és a felismerés: „Jé, mégsem vagyok ufó, ha könyvet írtak kvázi rólam – megfizethetetlen.” Főleg az a rész ért fel aha-élménnyel, mikor azt taglalta, az ilyen típusú emberek sokkal könnyebben nyilvánulnak meg írásban, mint szóban, ezért többnyire nem szeretnek telefonálni. Engem a frász kerülget, mikor megcsörren a telefonom és addig halogatom, hogy felhívjak valakit, ameddig csak lehetséges.

A csend ereje első felének témája a magánélet, párkapcsolat, gyermeknevelés. A másodikban kap helyet a karrier, ezen belül is elsősorban az irodában, esetleg vezetőként dolgozó csendes emberek problémái.

Az önsegítő könyvekben az is pozitívum, hogy ha úgy érezzük, olyan fejezet következik, ami nem érdekes magunkra nézve, nyugodtan át lehet ugrani. Nekem jelenleg nem fontos, hogyan lehetek jó szónok, tehát a könyvnek azt a részét nemes egyszerűséggel kihagytam, viszont érdekel, hogy csendes, és önkritikus emberként hogyan tudnék mégis olyan karriert építeni, amiben ki tudok teljesedni és ehhez is elég jó tippek találhatók a könyvben.

Szerintem introvertáltként mindenképp érdemes elolvasni A csend erejét, főleg azokat a részeket, amik egyértelműen ránk vonatkoznak. Fontos üzenete a könyvnek, hogy introvertáltként is értékesek vagyunk. Azért, hogy sikeresek legyünk és főleg elégedettek önmagunkkal, tudnunk kell kihasználni azokat a tulajdonságainkat, amik előrébb visznek, a negatívumokat szintén hasznos felismerni és elfogadni. Ha meg tudunk fogadni néhány tanácsot a könyvből, már egy komoly lépést tettünk magunkért. Nekem főleg abban segített, hogy ha érzem, túlstimulál a környezetem, megpróbálok csendes helyet találni magamnak, feltöltődni és utána újra nyitott leszek a világra.

Az extrovertáltaknak is hasznos lehet, ha elolvassák legalább a könyv első felét, mert megérthetik miért működnek máshogy introvertált ismerőseik, és így számukra is egyszerűbb lehet az élet a csendes emberekkel.

Nagyon kellett szedjem a lábam, hogy el ne késsek a Vígszínházba menet, hiába vártam már régóta a darabot, az idő kicsúszott a kezemből és éppen odaértem pár perccel A Pál utcai fiúk kezdése előtt. Mikor elfoglaltam a helyem és körbenéztem a zsúfolt nézőtéren, feltűnt milyen sok gyerek van, meg is lepődtem, hogy van olyan előadás, amire a manapság nem túl divatos színház ennyi fiatalt meg tud mozgatni.

A darab tökéletesen dolgozza fel Molnár Ferenc regényét, miközben mégis nagyon modern a zseniális zene és párbeszédek segítségével. A szövegekből kihallatszik, hogy a mai embernek milyen abszurd, hogy ezek a fiúk gittet rágnak, sőt egyletet is alapítanak hozzá, de az is, mennyire össze tudnak tartani, mekkora ereje van a barátságnak.

A színészgárda elképesztő. Vecsei H. Miklósnak már a mozdulataiban benne van Nemecsek, a félénk, kicsi, suta fiúcska, aki mégis a legbátrabb mind közül. Ránéztem és az volt az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy ez Nemecsek. Akivel ötödikben találkoztam a fejemben, ott volt előttem. Alig hittem a szememnek, hogy lehet ennyire hiteles ez a felnőtt fiatalember ebben a szerepben. A többi színészen sem látszott, hogy ez már a nagyon sokadik előadás, és ezért unnák a gyerekek vidám, ugyanakkor gondokkal teli életének játékát, elképesztő lelkesedéssel adták elő a rengeteg humoros jelenetet, amik közel tudták hozni a mai gyerekekhez is ezt a mély drámát sem nélkülöző történetet.

Itt mindenki vizes lesz.

A színpadon a legjobb kellék egyértelműen a víz. A történetben nagyon fontos szerepe van és el se tudom képzelni, hányszor merítkezett már meg szegény Vecsei, mindenesetre a „Mi vagyok, én? Béka?” kérdés teljesen jogos, nemcsak Nemecsek részéről. Az első sorokban ülőknek is jutott rendesen vízből, de ettől ők láthatóan nem estek kétségbe.

A mozis élményekből kiindulva biztos voltam benne, hogy a gyerekek miatt zajos lesz a nézőtér, jól meg is lepődtem, hogy milyen nyugodtan ültek mégis az egész előadás alatt. A mellettem ülő kislánynak se ért le a lába a földre, de csak az előadás végén, mikor már szinte koncert hangulat alakult ki - énekelte a Mi vagyunk a grundot teli torokból.

Mióta először láttam a Youtube-on ezt a dalt, azóta szerettem volna eljutni az előadásra. Ennek már több, mint két éve, de végre sikerült és tökéletesen megértem, miért nézik meg a rajongók újra és újra, és miért irtózatosan nehéz jegyet kapni rá. Jó volt újra kimenni a grundra, ahol utoljára tízévesen jártam, azt hiszem, a NIOK kötelező olvasmányos hónapjához megtaláltam a könyvemet.

A kortárs magyar írókról hajlamos vagyok azt gondolni, hogy stílus- és történetszegények – shame on me, mintha már minden jó sztorit megírtak volna mindenhogy. Pedig nem, a Vera is lehetett volna egy nagyon jó történet, Grecsó ötlete megvolt hozzá, egy kedves regény egy kislányról, megvan benne az első szerelem élménye, a nagy családi titok, ami persze kiderül, és a 80-as évekbeli Szeged, ami inkább hangulati elem, enyhe nosztalgia, mint fontos helyszín.

Vera tízéves korában lesz először szerelmes egy lengyel fiúba, aki a művész apukájával kerül a szegedi iskolába. Ennek a szerelemnek a kibontakozásáról szól a regény, mégpedig olyan nyelvezeten, hogy majdnem hihető, egy kislány szemszögéből látjuk a történéseket. Ami mégis hibádzik, hogy a gyerek karakterek túl komolyak, már-már felnőttesek. Természetesen a gyerekeknek is lehetnek és vannak is gondolataik, véleményük az őket körülvevő világról, de ahogy ez a szorongó kislány, aki az apró jeleket is pontosan érzékelve gondolkodik és cselekszik, az irreális. Ugyanez vonatkozik Vera barátnőjére, Sárira is, akit egyszerre kényeztetnek és hanyagolnak el a szülei, és komoly jellemfejlődésen megy át igen rövid idő alatt, ami szintén nem illik egy ilyen korú gyerek személyiségéhez. Igazából Józef, a lengyel kisfiú az, akinek a nehéz gyerekkora miatt indokolt, hogy önállóbb legyen társainál ezért ő az egyetlen, akinek a viselkedése nem abszurd módon koraérett.

A család nagy titka nehezen bontakozik ki, érződik a késleltetés, lappangjon csak az a titok, mire a könyv végére érünk, derül csak ki, milyen események állnak a háttérben. A történetvezetés annyira túl van bonyolítva, hogy mire az apró megjegyzésekből kiderül, hogy ki kinek a kije és miért nem beszélnek tíz éve egymással, addigra már érdektelenné válik az egész, mintha nem egy egész család élete változott volna meg, csak átrendeződnének a szerepek. Pedig egy gyerek lelkében súlyos sérüléseket tud okozni, ha kiderül, akikben a legjobban megbízott, egész életében hazudtak neki.

Közben ott van Szeged is a 80-as években, mikor már enyhül a diktatúra, lehet az elvtársakat szidni – persze csak családi körben. Télen zajlik a Tisza és megy a villamos a Hősök kapuja alatt, a szülinapi torta pedig honnan máshonnan jöhetne, mint a város leghíresebb cukrászdájából, a Virágból. Három évet töltöttem a Szegedi Tudományegyetem padjait koptatva, a könyvben mégsem éreztem, hogy sikerült volna megragadni azt a hangulatot, amitől Szeged Szeged. Ehhez egy-egy jellegzetesség kiemelése egyszerűen nem elegendő.

Egyszeri kikapcsolódásnak jó a Vera, könnyen olvastatja magát, ha túl tudunk lendülni a logikai és történetvezetési bicsaklásokon. Viszont nem kell tőle olyan szintű élményt várni, mint mondjuk egy Abigéltől, vagy éppen Pál utcai fiúktól, hiába idéz Grecsó a regény elején épp Molnár Ferenc művéből, sajnos nem tud hozzá felnőni.