Évekkel ezelőtt jártam Pécsen és véletlenül egy Kafka nevű étterembe ültem le ebédelni. Igazán finom hagymakrémlevest és fahéjas túrógombócot ettem, utána kicsit beszélgettem a pincérrel, aki elmondta, hogy az étterem nem az író, Franz Kafkáról kapta a nevét, hanem Murakami Haruki regénye, a Kafka a tengerparton volt az ihletője. Olyan lelkesen mesélt róla, hogy gyorsan megszereztem és elolvastam a könyvet, amivel beköszöntött nálam a Haruki-korszak.

Egy zseniális japán íróról van szó, aki gyakorlatilag minden évben a Nobel-díj várományosa, de a könyveihez kell egy bizonyos hangulat. Azt vettem észre, hogy akkor tudom magam beleélni a történeteibe, ha nagyon merengő a kedvem, és kicsit (nagyon) el akarok szakadni a valóságtól. A Kafka a tengerpartont másodjára olvastam el, és végig egyértelmű volt, hogy most nem abban az életszakaszban vagyok, mint anno, néha el is csodálkoztam olvasás közben, hogy mi tetszett nekem annyira ebben a regényben.

Haruki világa nagyon hasonlít ugyan arra a valóságra, amiben élünk, de olyan események történnek benne, amik miatt egyértelmű, hogy valaki elvarázsolta. Mondjuk egy ember ért a macskák nyelvén, vagy piócaeső hullik az égből. A szereplőknek viszont mindez szinte teljesen természetes, és ez a könnyedség gyorsan feloldja az olvasó kételyeit és képes elfogadni a mágikus realizmust lehetséges világként. Haruki persze nem az egyetlen, aki ebben a műfajban alkot, és ahány író, annyiféle különleges univerzum jön létre.

rootport képe a Pixabay -en. 

Regényünk kezdetén a tizenöt éves főhős, Tamura Kafka elszökik otthonról. Az édesanyja már gyerekkorában elhagyta, az apjával pedig komoly gondjai vannak. (Úgy tűnik, mostanában a magára hagyott gyerek kiindulótörténet visszaköszön nálam.) Kafka elindul, hogy megtalálja a múltját, és eljut egészen a világ végére. Közben párhuzamosan fut Nakata története, akinek gyerekkorában egy különleges „baleset” miatt törlődött az emlékezete, ami később sem tért vissza, sőt ahogy ő mondja, kissé nehézfejűvé vált, így idős korára sem tanult meg írni-olvasni. Viszont belekeveredett ebbe a szövevényes rendszerbe és ő is elindul, hogy teljesítse küldetését. Végül a történetszálak összeérnek, de addig mindketten furcsa és ugyanakkor mély lélektani utazáson mennek keresztül. Egy egészen fiatal és egy igencsak korosodó emberben hasonló kérdések fogalmazódnak meg az életről, amik valószínűleg mindenkiben felmerülnek és amikre egyetemes válasz valószínűleg nem létezik.

A történet szorosan összekapcsolódik a hangulatokkal, érzésekkel, és ezek, illetve a külső, mágikus erők mozdítják előre az eseményeket, amik aztán olyan szürreálissá válnak, hogy az a véleményem, hogy ezért kedves Haruki, soha nem fog Nobel-díjat kapni. Ugyan milyen bizottság fogja jutalmazni, hogy az ókori görög mítoszok keverednek a japán lélekvándorlós hiedelmekkel, amikből egy durván vérfertőzéses történet alakul ki? Ráadásul mindez teljesen természetes, legalábbis abban a világban. Pedig talán éppen ez a mágikus realizmus lényege, hogy ami a hagyományos világképünkbe véletlenül sem fér bele, itt -  kilépve a konvenciókból - bármi megtörténhet, mert mindez csak varázslat.