Már egy hete elolvastam ezt a könyvet. Azért nem írtam róla hamarabb, mert nincs túl sok szabadidőm. Ez persze kifogás, mert arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Volt időm értelmes és kevésbé értelmes dolgokra is, például próbáltam magam lebeszélni arról, hogy a fél fizetésemet elköltsem a webshopok leárazásán.... Az, hogy nem szántam rá magam, hogy erről a könyvről írjak, talán leginkább azért lehet, mert legszívesebben annyit írnék róla, hogy Jón Kalman Stefánsson egy zseni, akinek minden mondatából faldíszeket kellene hímezni és minden létező házba kirakni egyet, és akkor a világ egy szebb hely lenne. Pont.

De mivel ez egy blog, és van „némi” helyem kifejteni a véleményemet, elöljáróban jelezném, hogy a Menny és pokol trilógia után újabb ömlengés következik ennek a csodás izlandi írónak a munkásságáról. 2019 végén olvastam el a trilógia 1100 oldalát, és bőgtem a végén, mert olyan is volt, és mert vége is lett. Mindenképpen akartam még Stefánssontól olvasni, de így is el kellett telnie több mint egy évnek, hogy a kezembe vegyem a könyvét. Mert jó ugyan, de tömény, számomra képtelenség belőle egyszerre többet befogadni. Nagyon izgultam, mikor elkezdtem olvasni A halaknak nincs lába című regényt, mert kicsit féltem, hogy nem fogja megugrani a Menny és pokol szintjét. Ez az izgalom azonban hamar elmúlt és egy csodálatosan otthonos érzés kerített a hatalmába. Szinte minden mondat simogatta a lelkemet, mintha gyógyír lett volna arra a káoszra, amit úgy hívunk, modern élet.

A halaknak nincs lába egy olyan cím, ami visszaadja az iróniát, ami végigvonul a regényen épp úgy, ahogy a főszereplő, Ari életén is, akinek a szépen felépített, már-már kifogástalannak tűnő mindennapjai szép feleséggel, kedves, értelmes gyerekekkel, imádott munkával – egy karlendítéssel omlanak össze. A miért kérdésre a válasz pedig egészen messzire vezet, annyira, hogy a regény Ari családjának három generációját muatatja be.

Valószínűleg nem először írom le itt, hogy imádom ezeket a nagyívű, sok időt magában foglaló, több karakterrel operáló regényeket, mert ilyen távolságból már meg lehet figyelni a nagy összefüggéseket, amik végül kihatással vannak az egyén sorsára.Nekünk, olvasóknak ez egyszerre végtelenül izgalmas és nagyon veszélyes terep. Ari kétségbeesése sokunk gondolataival cseng össze, hiszen ugyanannak a kornak a szülöttei vagyunk. Akik egyszerre akarnak mindent, lehetőleg azonnal, de jobb, ha hamarabb, miközben ez a telhetetlenség olyan szinten az életünkké válik, hogy nem látjuk, ennek a spirálnak nincs vége. Ragaszkodunk a gondolataink szabadságához, miközben évek óta ugyanabban a burokban élünk, amit betonkeményre építettünk magunk köré, és igazából kicsit sem érdekel, mi van rajta kívül. És persze hajszoljuk a boldogságot, mert elhisszük, hogy ha megvan, akkor kisüt a nap és onnantól már semmit nem kell csinálnunk. Ha pedig mindez szépen összeáll egy nagy képpé, miszerint ennek így állatira semmi értelme nincs, mert ugyanolyan homokszem vagyok, mint mindenki más egy nagy rendszerben, akkor csak nézünk, hogy úristen, mire fel ez az egész?

Ezért jó olvasni azt a történetet, ami Ari nagyszüleinek meséje, és a huszadik század elején játszódik. Akkor még nagyon más problémák feszítették az embert. Azt mondják rá, hogy egyszerűbb korszak volt. És valóban, annak tűnhetett, de inkább azért, mert akkor még alig sejtették, hogyan működik ez a nagyon összetett valami, a lélek. Hogy létezhet olyan, hogy szülés utáni depresszió, hogy a nők nem feltétlenül csak anyák szeretnének lenni. És az, hogy valaki nehezebben illik bele a többségbe, mert mondjuk érzékenyebb, és az izlandi körülményeket tekintve egyébként is embert próbáló létfenntartáson túl más is érdekli… nos, ő halmozottan hátrányos körülményeket élhetett meg.

Fotó: Pixabay

Nem esett szó a köztes időről, ami nagyjából a 70-es, 80-as évekre tehető, és ami kicsit nekem szürke zóna, mert ahhoz nem volt olyan régen, hogy igazi történelem legyen, viszont akkor már elkezdődött egy komoly változás, amit úgy hívunk globalizáció, minden áldásával és átkával együtt.

Mivel ez egy kétkötetes történet, egyelőre sejtelmem sincs, mi lesz Arival, aki visszautazott gyerekkora helyszínére, az izlandi kisvárosba, Keflevíkba. Lesznek-e válaszok azokra a bizonyos nagy kérdésekre, amik talán A mindenséghez mérhetők - ahogyan a második kötet címe sugallja… Kíváncsian várom.