Még októberben a Margó fesztiválon teljesen véletlenül sikerült megnéznem egy beszélgetést Jón Kalman Stefánssonnal. Azért keveredtem oda, mert vonzott a tömeg, hogy milyen sokan kíváncsiak erre az emberre és nagyon tetszett a könyvek borítója… Akkor hallottam először a Menny és pokol trilógiáról, erről a csodálatos regényfolyamról, ami a 20. század eleji Izlandon játszódik, ahol akkoriban még nem a maihoz hasonló jólétről szólt az élet. Sokkal inkább halászatról, tengerről, hegyekről, szélről és hidegről, tehát a természetről, aminek akkoriban mindenki ki volt téve és az embernek meg kellett tanulnia együtt élnie vele. Ilyen meglehetősen életszagú körülmények között igazán meglepő, ha valaki máshogyan gondolkodik, mint a többiek, versekről, irodalomról, az élet értelméről… Abban a földhözragadt világban főszereplőnk, "A fiú" egy egészen különleges fiatalember, aki nem sokáig képes a halászok életét élni, miután legjobb barátja meghal. Onnantól rövid idő alatt több kalandban lesz része, mint másnak egész életében, egy életnyi kaland, 1100 oldalon. 

Azt hiszem, még kicsit nehezen tudok elvonatkoztatni Stefánsson stílusától, annyira magával ragadó, hogy akaratlanul is felszínre törnek a már-már bölcsességnek számító gondolatai. Pedig én nem nagyon szoktam értékelni, ha valaki megmondja a tutit, mert a legtöbb ilyen mondat olyan közhelyszerű, amire az egyszeri olvasó csak annyit tud reagálni, hogy aha, ez tényleg így van. Stefánsson viszont úgy süti el az elmésségeket, hogy muszáj rajtuk gondolkozni. Gyakorlatilag az élet minden területére van olyan mondata, amit érdemes megfontolni. Én is találtam párat, amiktől most könnyebb felkelnem nap nap után, így aztán tele lett a könyv könyvjelzőkkel, a telefonom lefotózott mondatokkal, amiket boldog-boldogtalannak idézgetek, pedig ez sem jellemző.

Nem csupán a hosszúsága okozza, hogy a trilógiát nem lehet gyorsan olvasni. (Nekem három hetembe telt, szerencsére a karácsonyi időszak erre tökéletes alkalmat kínált.) Ezek ugyanis nem azok a könyvek, amiket könnyedén lehet a buszon olvasgatni. A történetnek súlya van és megköveteli, hogy leüljünk és csak rá koncentráljunk. Bele kell merülni a világába, a tengermély mondatokba, csak akkor van értelme egyáltalán nekikezdeni és végigkísérni útján ezt a fiút, ahogyan felnő és közben megért olyan dolgokat, amiket az emberek többsége valószínűleg soha.

És hogy hol van a menny és hol a pokol, arra biztosan sokan rávágnák, hogy éppen ott élünk és nagyot nem tévednének, mert itt is van, meg Izlandon is, és igazából mindenhol, ahol emberek élnek, mert mindenkinek az életében megvan mindkettő és csak egyensúlyozunk köztük, próbálva úgy alakítani, hogy kicsit talán több legyen az előbbi.

Az ömlengésért ezúttal nem engem, hanem ezt az izlandi úriembert tessék okolni, aki megírta az egyik legszebb regényt, amit valaha volt szerencsém olvasni. Most először, de biztosan nem utoljára.