Már elég régóta nem jellemző rám, hogy "limonádé" könyveket olvassak. Azt a típust, amit ha elkezdek, 5-10 oldalon belül pontosan tudni fogom, hogy mi lesz a vége és nagyjából azt is, milyen "csavarok" várhatók benne. Eléggé meguntam a Bridget Jones hasonlat, kicsit ügyetlen, de azért cuki és okos lányokat, akikért igazából rajonganak a pasik, de ezt ők valamilyen csoda folytán nem képesek megérteni. Azért pár hajtűkanyar után kivétel nélkül a herceg karjaiban találják magukat, the end. Akkor már inkább a szívet tépő, de legalább hatásos szépirodalom, amibe bele lehet úgy szeretni, hogy minden alkalommal kifacsarja az ember szívét, mégis alig várja a következőt. Mostanában viszont túl komoly és komor lettem tőlük, meg attól, hogy mindenképpen jól akarom csinálni az életet. Néha szükség van arra a bizonyos lazításra. Nekem a nyári pihenő most nem az olvasásról és még kevésbé az irodalomról szólt, viszont mérhetetlenül megkönnyebbültem attól, hogy nem akarok mindent tökéletesen csinálni, hanem csak úgy jól lenni. 

Fotó: Pexels

Ehhez a hangulathoz tökéletesen passzolt egy igazán lányos könyv, az Átkozott Hannah Brown. A történet kőegyszerű, a vicces, kissé tüskés, majdnem 30 éves Hannah életébe egyszer csak betoppan A férfi, aki nem szőke és kék szemű, mert manapság már rájöttek, hogy a sötét haj és zöld szem mennyivel szebb... és tényleg. 

És bár kicsit nehezen olvad a jég Hannah szíve körül (remélem ezt a mondatot soha többé nem fogom leírni), azért várható módon a két fiatal egymásba gabalyodik. Természetesen ez így túl könnyen menne, ha nem jönne a fordulat - ami kicsit elüt a 21. századi, vagy bármilyen más korban írt értelmes történetektől - ugyanis kiderül, hogy Hannah-n átok ül, és amíg fel nem oldja, addig nem lehet boldog az ő hercegével. Nem nehéz belátni, hogy az alapötlet rém gagyi, viszont az a ritka helyzet áll elő, hogy maga a történet sokkal értékelhetőbb. Jóval több, mint egy szimpla modern mese, mert Hannah és barátai életében sok olyan nehézség akad, amivel könnyű azonosulni. Mindenkivel megtörténik, hogy elhagyják, hogy a szülei rossz döntéseket hoznak, hogy nem foglalkoznak úgy a másikkal, ahogy arra szükség lenne. Aztán nem meglepő módon inkább kerüljük a konfrontálódást, csak hogy ne bánthasson meg újra senki. 

Talán nem akkora spoiler, hogy mikor Hannah elkezd a saját életében rendet tenni, pozitívabban állni az emberkhez, meglepődve tapasztalja, hogy a világ és benne az emberek nem olyan ijesztőek, mint azt hitte, csupán esendőek, de ha nem nézi ezt el nekik, csak a saját lelkét pusztítja tovább. 

Azért szeretjük a meséket, mert tudjuk, hogy a vége csak jó lehet, és egy modern mesével szemben sincsenek nagy elvárásaink, mint hogy egy kedves történet legyen, ami kivisz egy kicsit a rideg valóságból és elhiteti, hogy léteznek csodák. Ez a könyv kicsit többet ad, mert megmutatja, hogy a varázslat  csak belőlünk tud kinőni (szirup és nyáladzás vége.)