A japán kultúra sok embert vonz, ami nem csoda, hiszen egy igencsak távoli, egyszerre hagyományos és modern világ képe rajzolódik az előtt, aki elmélyül benne. Japánban a tisztelet együtt jár egyfajta távolságtartással, és talán ezért is fontosak az apróbb rezdülések, a figyelmességek, amikkel kifejezik egymás számára a megértésüket, vagy akár a szeretetüket. Nekem mindig nagyon kettős érzésem volt a japán kultúrával szemben, amit egyszerre érzékelek hidegnek a tisztes háromlépés távolság és Marie Kondo miatt és tombolóan érzelmesnek, ha csak a mangákra gondolok, vagy az egyik kedvenc írómra, Murakami Harukira. Most nem róla lesz szó mégsem, hanem egy hölgyről, akiről azt tartják, hogy a japán irodalom egyik megújítója. Egyik leghíresebb novellás kötetét nem olyan régen adták ki újra egészen szépséges borítóval, ami arra késztetett, hogy olvassam el Banana Yoshimoto Kitchen című könyvét.

Mindenkinek mást jelent a konyhája, a főzés, a családi étkezés helyszíne, ahol egy jó étel mellett mindig van alkalom egyet beszélgetni is. Vagy lehet az a hely is, ahol minden nap lehet egy egészséges smoothie-t "főzni", és ahol a kis csetreszek laknak, amikkel talán hosszabb a kapcsolatunk, mint egy-egy barátunkkal.

Fotó: Pexels

A modern japán konyhák letisztultak, és elegánsak, ahogy Yoshimoto történetei is. Szereplői nagyon egyediek, mégis ugyanolyan nehézségeken, szenvedéseken mennek keresztül, mint bárki más. Ők valahogy mégis teljesen másképp viszonyulnak a világhoz. Hajlandóak szembenézni azokkal a traumákkal, ami velük történt és lassacskán erőre kapni, hogy jobban tudják folytatni az életüket, mint addig. És remekül főznek, az ételek pedig életre kapnak a lapokon és legszívesebben már mennék is vendégségbe hozzájuk, hogy felfaljam a Miso levesüket és hússal töltött tésztáikat (hogy is hívják?...).

A Kitchen mindegyik novellájában komoly szerepet kap a halál. Ez engem eleinte nagyon zavart. Elvégre miért kell, hogy minden nem túl hosszú történetben meghaljon valaki? Annyi minden más, nem feltétlenül pozitív esemény történik amúgy is az ember életében. Aztán leesett, hogy mennyire nyugatiasan gondolkodok. Hiszen nálunk már teljesen kikopott a kommunikáció a halálról, akkora tabu témává vált. Pedig mindenki életének a természetes része, még ha nincs is nála fájdalmasabb. Japánban ezzel szemben valószínűleg sokkal többet foglalkoznak vele, ahogyan szorosabb a kapcsolatuk az idősebb generációkkal is. Ők valahogy kevésbé arra koncentrálnak, hogy mekkora a generációs különbség közöttük, és ezért mennyire másképp gondolkodnak. Azt hiszem, hogy a másik ember megbecsülése és a gondolkodásmódjának tiszteletben tartása az, amivel kölcsönösen át tudnak lépni ezeken a valószínűleg ott is szintén jelenlévő akadályokon. Lehet, hogy érdemes tőlük tanulni egy kis kedvességet, derűt, elfogadást és főleg azt, hogy ha valaki bármikor felhív vezetékes telefonon, természetes, hogy azonnal találkozni akar veled, és mivel felvetted a telefont, nyilván ráérsz, úgyhogy esélyed sincs visszautasítani. �