Egy meleg nyári napon kievickéltem a metróból a Széll Kálmán téren, átverekedtem magam a délelőtt komoly igyekezetben lévő emberek tömegén és megálltam egy automata előtt. De nem ásványvizet, vagy csokit vettem, hanem ezt a szép kis könyvet.

Úgy néz ki, mint egy jegyzetfüzet a könyvjelzőjével és külső gumijával. Elfér az egyik kezemben, a zsebemben, a legkisebb táskámban és nem lehet kifogásom arra, miért nincs könyv nálam. A Poket automatákat az utóbbi idők egyik legjobb könyves ötletének tartom, köszönet érte Vecsei H. Miklósnak és csoportjának, akik kitalálták és tavaly megvalósították, hogy Budapest forgalmas helyein és több vidéki városban egy szendvics+üdítő áráért lehessen minőségi irodalmat vásárolni.

Háy János írásait már régóta szerettem volna olvasni, főleg mert azt mondják, Szabó Magda komoly hatással volt rá és hozzám az ő művei régóta nagyon közel állnak. Csak az előítéleteim a kortárs magyar irodalommal szemben sokáig visszatartottak. Ahogy ott álltam a Poket automatánál és próbáltam eldönteni, melyik legyen a kiválasztott a sok kiválónak ígérkező könyv közül – elhessegettem a gondolatot, hogy milyen szép színük van és aszerint is választhatok, lánylelkemnek éppen melyik tetszik jobban, rosszul biztos nem járok - úgy határoztam, itt az idő, nekem Háy legújabb novelláskötete, a Sztreccs kell. Ha akartam, se tudtam volna jobban beleválasztani

Ritkán olvasok novellákat, szerintem novellát írni a legnehezebb az összes műfaj közül, hiszen egy viszonylag rövid szövegbe kell mindennek beleférnie úgy, hogy igazán ütős legyen. Na, ezt a feladatot Háy tökéletesen oldja meg, mindegyik novella képes a földbe döngölni és aztán otthagyni három napon túl gyógyuló sérülésekkel. A téma szinte mindig ugyanaz, az emberi kapcsolatok és hogy hogyan szúrjuk el őket. A novellák szép ívet alkotnak az életen át. A fiatalok naiv, mély érzésű történeteivel kezdődik a könyv, aztán jönnek a felnőttek, akik harminc-negyven-ötven évesen valahol elvesznek az életükben, erre gyógyírként megcsalják a párjukat, az eredmény pedig a szenvedés mindenkinek. Az idősekkel zárunk, akik már szinte csak merengeni tudnak azon, ami végleg elmúlt.

Nemrég jelent meg egy interjúkötet Szabó Magdáról, aminek az a címe, Az élet újrakezdhető. Háy János szinte összes novellájából az derül ki, hogy épp ellenkezőleg, ami már megtörtént, az ismétlődik meg állandóan, nem is érdemes újba belevágni, de persze van egy-két kivétel, hogy erősítse a szabályt.

Novellákat nemcsak írni, hanem olvasni sem egyszerű, alig merülünk bele egy történetbe, már vége is van, jön a következő, ráadásul akármelyik képes komoly érzelmeket kiváltani. Megrázó lehet a tudat, hogy szinte bármelyik eset megtörténhet velünk, ezért nem érdemes egyhuzamban olvasni őket. Számomra is akadt egy, aminek a végén kirázott a hideg és egy kis ideig nehezen kaptam levegőt, le is kellett tennem a könyvet, mint aki most már mindent ért - pedig dehogy. Ugyanakkor hálás vagyok a felismerésért, hogy nem csak én vagyok rém ügyetlen ebben az élet nevű játékban.

A kicsi könyvecske formájában nagyon erős, mély tartalmakat találunk, de félreértés ne essék, a végkövetkeztetés úgyis az lesz, amit szeretnénk, akár van köze a valósághoz, akár nincs.

„Minden életnek egy változata van: az, amit élünk.”

Ha már nyár van, úgy gondoltam, utazzunk el egy kicsit képzeletben, nem is akárhová, Nápolyba, de nem ám a mostban, korszakunk az 50-es évek, viszont nem kell keresni a dolce vitát, Elena Ferrante regénye nem egy könnyed tengerparti olvasmány.

A Briliáns barátnőm a két főszereplő, Elena és Lila gyerek- és kamaszkoráról szól. Ferrante ezzel a könyvvel egy négy részes folyamot indított el, a Nápolyi regényeket. Az Elena Ferrante egyébként egy írói álnév, senki sem tudja, ki a könyvek szerzője, mert hiába óriási siker a sorozat, a szerző nem hajlandó felfedni magát, őrizni szeretné a magánélete nyugalmát.

Eleinte nehezen hangolódtam rá erre a történetre, nem volt egyszerű a sok olasz név, a családok közötti bonyodalmak megértése még úgy sem, hogy a könyv elején fel van sorolva, ki kinek a kicsodája. A korabeli Nápoly sem volt ismerős, ezek a hangos, megkeseredett, a túlélésre játszó emberek, akik a telepet alkotják. Annyira el vannak foglalva a mindennapi küzdelmeikkel, és egymás visszahúzásával (hoppá, nem csak a zászló hasonlít), hogy még a közeli tengerhez sem jutnak el a gyerekekkel, nekem ez a mentalitás igencsak taszító, de Elena és Lila története berántott és ott is tartott a végéig.

Már gyerekkorukban barátnőkké válnak, személyiségük viszont aligha különbözhetne jobban. Elena a jó kislány, aki mindig alkalmazkodik, vágyik mások elismerésére és Lila, a különc, a lázadó, aki csak a saját feje után hajlandó menni. Életkörülményeik hasonlóak, az egyikük apja portás, a másikuké cipész, akik napról napról tartják el családjukat. A lányok legnagyobb álma, hogy kitörjenek a szegénynegyedből, ahol állandóak a dühödt veszekedések, bántalmazások és halálesetek. Rájönnek, hogy akkor juthatnak előre, ha tanulnak. Míg Lila mindenben tehetséges és imád olvasni, addig Elenának rengeteget kell tanulnia, hogy meg tudjon felelni az iskolában, legfőbb ösztönzője erre nem más, mint Lila. Végig versengenek a történet során, akkor is, mikor már teljesen elválnak útjaik, és Lila egészen más irányba indul a könnyebb élet reményében. Elena később is mindenkiben azt keresi, amit a barátnőjében megtalált, az intelligenciát és ösztönzést, hogy ő is okosabbá, többé válhasson. Közben végig megvan benne az irigység is, hiszen Lila alapvetően tehetséges, míg Elenának mindenért meg kell küzdenie. Ez a kettősség végigkíséri a könyvet, és az elbeszélő ugyan Elena, Lila életének eseményei ugyanolyan hangsúlyosak.

A legfőbb kérdés, hogy egyáltalán vannak-e számukra lehetőségek, vagy minden csak a férfiak érdekének érvényesítéséről szól. A háború utáni Olaszországában, ahol egyenjogúság, gyermeki jogok még a fasorban sincsenek és az a vitatéma, hogy ha már nem fasizmus, akkor jöhet-e kommunizmus - vajon milyen lehetőségei vannak egy fiatal lánynak arra, hogy jobb életet tudjon teremteni magának és a családjának, mint ami neki jutott? És ehhez mit kell feláldoznia? Vajon Lila, vagy Elena útja lesz az, ami végül helyesnek bizonyul? Ha egyáltalán lehetséges ilyen körülmények között a „helyes” fogalmáról beszélni.

És, hogy a két lány közül ki az igazán briliáns? Kizárólag nézőpont kérdése.

Mikor gyerek voltam, nálunk mindig ment a Kossuth rádió, a nagypapám folyton azt hallgatta, miközben fejtette a keresztrejtvényét. Én akkor még eléggé untam, de az esti mesét természetesen mindig vártam. Most is hallom a vége után felcsendülő dallamot: „Aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát gyerekek!” Később több műsort is megszerettem, főleg a hétvégieket, a Kabarét, a Harminc perc alatt a Föld körült, sőt még a gazdasági magazint, a G7-et is. Mikor egyetemre kerültem, már nem volt időm rádiót hallgatni, és igazából volt jobb dolgom is, mondjuk olvasni, és már csak jóval később és igen ritkán hallgattam bele a műsorokba.

Aztán eltelt jó pár év és elkezdtek terjedni a podcastek, de nekem valahogy csak mostanában tudatosult, hogy milyen sok témában vannak egészen minőségi műsorok úgy, hogy bármikor be tudom kapcsolni a telefonomon és jártamban-keltemben hallgathatom.

Különösen megszerettem a Popkult, csajok, satöbbi című csatornát, ahol két nagyon intelligens nő – Nepp Tünde és Hudácskó Brigitta – beszélget főleg könyvekről, de filmekről, sorozatokról, standupról egyaránt. A nyugati, főleg brit popkultúra az, amibe mindketten beleszerelmesedtek és ezzel kapcsolatos élményeiket osztják meg a hallgatókkal immár öt éve. Skype-on keresztül veszik fel az adásaikat, és bár nem a profi hangmunkán van a hangsúly, vidám és értelmes beszélgetésük közben ez nem feltűnő.

A csatornán izgalmas könyv- és filmajánlókat kapunk, de az igazi erőssége a két lány jellemében rejlik. Tünde – aki amúgy könyvtáros és olvasós blogot vezet – érett, már-már bölcs megjegyzései és elképesztően szép hangja, és Brigi – aki egyetemen tanít – élesen találó, ugyanakkor nagyon humoros történetei abszolút kiegészítik egymást. Kimondottan veszélyes utazás közben hallgatni őket, ha nem szeretnénk hangos felröhögéssel megzavarni utastársainkat.

Különös figyelmet szentelnek az erős nőknek, mondhatni ez már feminizmus, de nem a férfigyűlölő, habzó szájú fajtából. A lényege mindössze annyi, hogy a nők felismerjék, ők is emberi lények, mint a férfiak, ezért merjék magukat felvállalni és kiállni az igazukért. Ehhez a mai Magyarországon még mindig kell bátorság.

Az egyik kedvencem a pozitív testképről szóló beszélgetésük, ami Lindy West Shrill című esszékötete és az ebből készült sorozat apropóján, amit minden nőnek érdemes lenne ismernie. Viszont a legértékesebbnek azt tartom ebben az epizódban, ahogy Brigi elmeséli, hogy bár a neveltetése miatt nem különösebben érdekli, mások mit gondolnak róla, azért érik olyan hatások, amik miatt nincs mindig békében önmagával. Ezért fontos tudatosítani magunkban, hogy senkinek nem tartozunk elszámolással és nem egy szám határozza meg kik is vagyunk valójában.

A 141 adásból, amik felkerültek a podcast lejátszókra (iTunes, Spotify, Player FM), van olyan, ami a nyelvtanulásról szól, ami a gyerekkori olvasmányélmények és a könyvek szeretete közti összefüggést taglalja és sok-sok izgalmas könyv, amiket úgyis fel fogunk venni a várólistára a többi mellé, ha meghallgatjuk, mit gondol róluk Tünde és Brigi. Aki szeret olvasni, az valószínűleg talál olyan témát, ami tetszeni fog neki, csak aztán óvatosan a BKV-n.

Nincs Időm Olvasni Kihívás, avagy NIOK, ahogy a könyvmolyok emlegetik. Két éve hozta létre Szabados Ágnes híradós ezt a facebook csoportot és azóta is hatalmas sikernek bizonyul. Vajon miért? Mi tesz izgalmassá egy olvasós kihívást és miért van már tizenhétezer tagja?

Olvasni jó

Pihentet, kikapcsol, más dimenzióba helyez. Aki olvas, számos történetet, karaktert, nézőpontot ismer meg. Van egy mondás, hogy aki nem olvas, annak csak egy élete van, míg aki igen, annak számtalan. Arról nem beszélve, hogy egy jobban megválasztott könyv a saját életünket is képes pozitívan befolyásolni. Szomorú vagy? Olvass! Nem találod az utadat? Olvass! Nagy kérdésed van az élethez? Olvass! Annyi történetet írtak már meg, hogy minden élethelyzethez illenek könyvek, csak meg kell őket találni. Bár én azt vettem észre, hogy ha nem kerestem, akkor is rám találnak azok a könyvek, amikre éppen szükségem van. Már azért az érzésért is megéri, hogy nem csak velem történnek furcsa dolgok, és bármire létezik megoldás.

Nincs idő

Mégis felgyorsult világunkban sokszor azt vesszük észre, minden fontosabbnak tűnik, mint leülni egy jó könyvvel és olvasni. A sok munka, tanulás, a gyerek, a kapcsolat, a háztartás… de sokszor csak annyi, hogy megint az Instát nyomkodjuk a telefonon bármilyen értelmes tevékenység helyett. Így az olvasás szépen lassan kiveszik az életünkből.

Ha már Facebookra mindig van

Szabados Ági okosan vette észre, hogyan lehet felhasználni a közösségi médiát az olvasás népszerűsítésére, és meg is alakult a Facebook csoport az igencsak provokatív Nincs időm olvasni kihívás címmel. A NIOK sikeréhez szükséges volt, hogy legyen egy arca, ráadásul híres, fiatalos, csinos arca. Szabados Ági híradósként valószínűleg könnyebben jutott el a különböző médiumokba, mint aki nincs jelen a beszélő dobozban. Sok-sok interjú készült vele, amik bejárták az országot és a csoporthoz egyre többen csatlakoznak.

Minden hónapban elolvasni egy könyvet nem tűnik olyan nagy feladatnak, de ha van egy csoport, ahol erről lehet posztolni, tapasztalatot megosztani, akkor a közösség különösen motiváló erővé tud válni. A havi tematika, a közös könyv, hogy kiből milyen gondolatokat vált ki ugyanaz az olvasmány, mindig nagyon érdekes élmény. Minden hónap végén várva várt esemény a kibeszélő, amikor Szabados Ági egy órában élő adásban elmondja a gondolatait és mindenki másnak is lehetősége van a véleményét kifejteni ez idő alatt. Mindig akadnak értékes gondolatok.

Kik vagyunk?

Egy színes társaság, akiket az olvasás szeretete köt össze. Van, aki szépirodalmat, van, aki ponyvát, magyart vagy külföldit, regény vagy verset olvas. Ha valaki kérdez, arra rendszerint rövid időn belül érkezik válasz. A posztok pozitív hangvételűek, nagyon ritka (bár természetesen megesik), hogy összetűzések alakuljanak ki. Ez mégiscsak a Facebook, úgyhogy vágyunk a virtuális vállveregetésre, amiért a hónapban akár tizenkét könyvet is elolvastunk, vagy találtunk egy frappáns idézetet, de ha csak rajongunk egy adott könyvért, akkor azt is szeretjük tudni, más is így van vele. Örülünk a like-oknak, de még inkább a hozzászólásoknak, hogy ha már az életből kiveszett a közösség, legalább a Facebookon tartsunk össze mi olvasók.

Gyerekkoromban mindig azt mondták rólam, hogy csendes kislány, szépen eljátszik egyedül, nem csüng mindig a felnőtteken. Később már inkább olvastam ahelyett, hogy bandáztam volna a többiekkel, valószínűleg iszonyúan unalmas lehettem egy kívülállónak. És mivel nehezen barátkoztam, de egy-két jó barátom mindig volt, csak kevesen értették, hogy állandóan történetek, egész világok zajlottak le a gondolataimban. Nagyon sokáig éreztem magam furának, mert másképp működök, mint a körülöttem élő hangos, nyüzsgő, trécselő emberek, miközben nekem lételemem a csend.

Csak az utóbbi időben kezdett kialakulni az introvertált emberekkel foglalkozó szakirodalom, pedig már Freud tanítványa, Carl Gustav Jung is két részre osztotta az embereket, extrovertáltakra és introvertáltakra. Persze nem létezik olyan, hogy valaki csak ilyen, vagy csak olyan, mindenkiben keveredik valamilyen mértékben ez a két tulajdonság.

Sylvia Löhken maga is introvertált személyiség, szakmáját tekintve mégis kommunikációs szakember és coach. A csend ereje című könyvében nemcsak azt taglalja, mi a különbség a két személyiségtípus között, hanem, hogy az introvertáltak hogyan tudják érvényre juttatni erősségeiket és nézhetnek szembe gyengeségeikkel az élet különböző területein. Ehhez felhasználja a tapasztalatait és a legfrissebb kutatások eredményeit egyaránt.

A könyv eleje különösen izgalmas, mikor az ember a jellemvonások ábrázolásában gyakorlatilag saját magáról olvas és a felismerés: „Jé, mégsem vagyok ufó, ha könyvet írtak kvázi rólam – megfizethetetlen.” Főleg az a rész ért fel aha-élménnyel, mikor azt taglalta, az ilyen típusú emberek sokkal könnyebben nyilvánulnak meg írásban, mint szóban, ezért többnyire nem szeretnek telefonálni. Engem a frász kerülget, mikor megcsörren a telefonom és addig halogatom, hogy felhívjak valakit, ameddig csak lehetséges.

A csend ereje első felének témája a magánélet, párkapcsolat, gyermeknevelés. A másodikban kap helyet a karrier, ezen belül is elsősorban az irodában, esetleg vezetőként dolgozó csendes emberek problémái.

Az önsegítő könyvekben az is pozitívum, hogy ha úgy érezzük, olyan fejezet következik, ami nem érdekes magunkra nézve, nyugodtan át lehet ugrani. Nekem jelenleg nem fontos, hogyan lehetek jó szónok, tehát a könyvnek azt a részét nemes egyszerűséggel kihagytam, viszont érdekel, hogy csendes, és önkritikus emberként hogyan tudnék mégis olyan karriert építeni, amiben ki tudok teljesedni és ehhez is elég jó tippek találhatók a könyvben.

Szerintem introvertáltként mindenképp érdemes elolvasni A csend erejét, főleg azokat a részeket, amik egyértelműen ránk vonatkoznak. Fontos üzenete a könyvnek, hogy introvertáltként is értékesek vagyunk. Azért, hogy sikeresek legyünk és főleg elégedettek önmagunkkal, tudnunk kell kihasználni azokat a tulajdonságainkat, amik előrébb visznek, a negatívumokat szintén hasznos felismerni és elfogadni. Ha meg tudunk fogadni néhány tanácsot a könyvből, már egy komoly lépést tettünk magunkért. Nekem főleg abban segített, hogy ha érzem, túlstimulál a környezetem, megpróbálok csendes helyet találni magamnak, feltöltődni és utána újra nyitott leszek a világra.

Az extrovertáltaknak is hasznos lehet, ha elolvassák legalább a könyv első felét, mert megérthetik miért működnek máshogy introvertált ismerőseik, és így számukra is egyszerűbb lehet az élet a csendes emberekkel.

Nagyon kellett szedjem a lábam, hogy el ne késsek a Vígszínházba menet, hiába vártam már régóta a darabot, az idő kicsúszott a kezemből és éppen odaértem pár perccel A Pál utcai fiúk kezdése előtt. Mikor elfoglaltam a helyem és körbenéztem a zsúfolt nézőtéren, feltűnt milyen sok gyerek van, meg is lepődtem, hogy van olyan előadás, amire a manapság nem túl divatos színház ennyi fiatalt meg tud mozgatni.

A darab tökéletesen dolgozza fel Molnár Ferenc regényét, miközben mégis nagyon modern a zseniális zene és párbeszédek segítségével. A szövegekből kihallatszik, hogy a mai embernek milyen abszurd, hogy ezek a fiúk gittet rágnak, sőt egyletet is alapítanak hozzá, de az is, mennyire össze tudnak tartani, mekkora ereje van a barátságnak.

A színészgárda elképesztő. Vecsei H. Miklósnak már a mozdulataiban benne van Nemecsek, a félénk, kicsi, suta fiúcska, aki mégis a legbátrabb mind közül. Ránéztem és az volt az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy ez Nemecsek. Akivel ötödikben találkoztam a fejemben, ott volt előttem. Alig hittem a szememnek, hogy lehet ennyire hiteles ez a felnőtt fiatalember ebben a szerepben. A többi színészen sem látszott, hogy ez már a nagyon sokadik előadás, és ezért unnák a gyerekek vidám, ugyanakkor gondokkal teli életének játékát, elképesztő lelkesedéssel adták elő a rengeteg humoros jelenetet, amik közel tudták hozni a mai gyerekekhez is ezt a mély drámát sem nélkülöző történetet.

Itt mindenki vizes lesz.

A színpadon a legjobb kellék egyértelműen a víz. A történetben nagyon fontos szerepe van és el se tudom képzelni, hányszor merítkezett már meg szegény Vecsei, mindenesetre a „Mi vagyok, én? Béka?” kérdés teljesen jogos, nemcsak Nemecsek részéről. Az első sorokban ülőknek is jutott rendesen vízből, de ettől ők láthatóan nem estek kétségbe.

A mozis élményekből kiindulva biztos voltam benne, hogy a gyerekek miatt zajos lesz a nézőtér, jól meg is lepődtem, hogy milyen nyugodtan ültek mégis az egész előadás alatt. A mellettem ülő kislánynak se ért le a lába a földre, de csak az előadás végén, mikor már szinte koncert hangulat alakult ki - énekelte a Mi vagyunk a grundot teli torokból.

Mióta először láttam a Youtube-on ezt a dalt, azóta szerettem volna eljutni az előadásra. Ennek már több, mint két éve, de végre sikerült és tökéletesen megértem, miért nézik meg a rajongók újra és újra, és miért irtózatosan nehéz jegyet kapni rá. Jó volt újra kimenni a grundra, ahol utoljára tízévesen jártam, azt hiszem, a NIOK kötelező olvasmányos hónapjához megtaláltam a könyvemet.

A kortárs magyar írókról hajlamos vagyok azt gondolni, hogy stílus- és történetszegények – shame on me, mintha már minden jó sztorit megírtak volna mindenhogy. Pedig nem, a Vera is lehetett volna egy nagyon jó történet, Grecsó ötlete megvolt hozzá, egy kedves regény egy kislányról, megvan benne az első szerelem élménye, a nagy családi titok, ami persze kiderül, és a 80-as évekbeli Szeged, ami inkább hangulati elem, enyhe nosztalgia, mint fontos helyszín.

Vera tízéves korában lesz először szerelmes egy lengyel fiúba, aki a művész apukájával kerül a szegedi iskolába. Ennek a szerelemnek a kibontakozásáról szól a regény, mégpedig olyan nyelvezeten, hogy majdnem hihető, egy kislány szemszögéből látjuk a történéseket. Ami mégis hibádzik, hogy a gyerek karakterek túl komolyak, már-már felnőttesek. Természetesen a gyerekeknek is lehetnek és vannak is gondolataik, véleményük az őket körülvevő világról, de ahogy ez a szorongó kislány, aki az apró jeleket is pontosan érzékelve gondolkodik és cselekszik, az irreális. Ugyanez vonatkozik Vera barátnőjére, Sárira is, akit egyszerre kényeztetnek és hanyagolnak el a szülei, és komoly jellemfejlődésen megy át igen rövid idő alatt, ami szintén nem illik egy ilyen korú gyerek személyiségéhez. Igazából Józef, a lengyel kisfiú az, akinek a nehéz gyerekkora miatt indokolt, hogy önállóbb legyen társainál ezért ő az egyetlen, akinek a viselkedése nem abszurd módon koraérett.

A család nagy titka nehezen bontakozik ki, érződik a késleltetés, lappangjon csak az a titok, mire a könyv végére érünk, derül csak ki, milyen események állnak a háttérben. A történetvezetés annyira túl van bonyolítva, hogy mire az apró megjegyzésekből kiderül, hogy ki kinek a kije és miért nem beszélnek tíz éve egymással, addigra már érdektelenné válik az egész, mintha nem egy egész család élete változott volna meg, csak átrendeződnének a szerepek. Pedig egy gyerek lelkében súlyos sérüléseket tud okozni, ha kiderül, akikben a legjobban megbízott, egész életében hazudtak neki.

Közben ott van Szeged is a 80-as években, mikor már enyhül a diktatúra, lehet az elvtársakat szidni – persze csak családi körben. Télen zajlik a Tisza és megy a villamos a Hősök kapuja alatt, a szülinapi torta pedig honnan máshonnan jöhetne, mint a város leghíresebb cukrászdájából, a Virágból. Három évet töltöttem a Szegedi Tudományegyetem padjait koptatva, a könyvben mégsem éreztem, hogy sikerült volna megragadni azt a hangulatot, amitől Szeged Szeged. Ehhez egy-egy jellegzetesség kiemelése egyszerűen nem elegendő.

Egyszeri kikapcsolódásnak jó a Vera, könnyen olvastatja magát, ha túl tudunk lendülni a logikai és történetvezetési bicsaklásokon. Viszont nem kell tőle olyan szintű élményt várni, mint mondjuk egy Abigéltől, vagy éppen Pál utcai fiúktól, hiába idéz Grecsó a regény elején épp Molnár Ferenc művéből, sajnos nem tud hozzá felnőni.