Mostanában többször feltették nekem a kérdést, hogy milyen az igazán jó könyv. Eleinte úgy gondoltam, hogy ahány ember, annyiféle ízlés, ezért mindenkinek más. De aztán egymás mellé állítva az igazán jó olvasmányélményeimet igyekeztem megtalálni a közös pontjaikat, attól függetlenül, hogy éppen szépirodalomról, romantikus regényről, vagy sci-firől van szó. Elmondom, mire jutottam.

Talán az egyik legfontosabb tényező a nyelvezet, hiszen ezen keresztül lép kapcsolatba velünk az elbeszélő. Van, hogy fél oldal után érzem, ez a könyv képes hozzám szólni úgy, hogy kíváncsi vagyok a mondanivalójára. Máskor viszont hiába olvasok sokáig, egyszerűen nem szólít meg és inkább leteszem. Ehhez szorosan kapcsolódik a fordítás, hiszen a világ számos nyelvén születnek könyvek, nekem viszont még mindig magyarul a legkönnyebb olvasni és az igényes fordítás jelentősen hozzátesz a szöveghez, egy kevésbe jól sikerült viszont sokat ronthat rajta.

Pexels képe a Pixabay -en. 

A következő fontos szempont, hogy bele tudjam magam élni a szereplők helyzetébe, még akkor is, ha tőlem rettenetesen távol esik a világuk, vagy a nézőpontjuk. Karaktert teremteni tudni kell. Az írók azt mondják, hogy szereplőik önálló életet élnek, nekik csak annyi közük van hozzájuk, hogy a fejükben születnek meg, aztán viszont önerőre kapnak és alakítják a saját sorsukat. A karaktereket szeretem látni és hallani, ehhez pedig egészen pontos leírásokra és logikus cselekményre van szükség, ettől lesz jó a karakter: hús-vér, nem papírszagú, és ami a legfontosabb, érzelmeket vált ki. Vele tudok nevetni és sírni, mérges leszek rá, ha hülyeséget csinál, szurkolok neki, hogy jól alakuljon a sorsa, és tudjon fejlődni azoktól a hatásoktól, amik érik. A jó karakter a részemmé tud válni.

Van, aki nemes egyszerűséggel átugorja a leírásokat, mert unalmasnak tartja. Szerintem szükség van rájuk, a hangulat ábrázolásához nélkülözhetetlenek, akár a már említett karakter, akár helyszín ábrázolásról van szó. Be kell valljam, Jókait viszont (többek közt) ezért nem olvasok, a Vaskapu száz oldalon történő elbeszélése olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a mai napig nem tettem túl magam rajta, pedig elég régen voltam gimnazista.

Maga a történet is legalább annyira fontos, mint az előző szempontok. Vannak könyvek, amiknek szinte nincs is cselekményük, mégis zseniálisak (pl. John Williams: Stoner), de ez a ritka kivétel, ami erősíti azt a bizonyos szabályt, hogy szeretjük a mozgalmasabb történeteket, amik kiszámíthatatlanok. Persze gondolkodik rajta az ember, teóriákat gyárt, mint minden Trónok harca rajongó, de akkor lesz igazán nagy az élmény, ha történnek nem várt események, a végét pedig nem lehet előre kitalálni. Én általában reménykedek a happy endben, mint talán mindenki. De ez nem jelenti azt, hogy ha elmarad, akkor el van rontva az egész, hiszen nem lehet mindennek pozitív a vége. Egy jó könyv ezt felvállalja és nem nem veri le a lécet.

Ezek azok a tényezők, amik számomra fontosak ahhoz, hogy egy igazán jó könyvet el tudjak választani a közepestől, attól függetlenül, hogy mi a műfaja, hogy laza szórakoztatás, vagy mély értelmek keresése a célja. Viszont kíváncsi vagyok, kinek mitől lesz egy könyv jó?

Alapvetően szeretem pozitívan szemlélni a világot. Az más kérdés, hogy nem mindig sikerül, de sokszor mentettek már ki a könyvek egy-egy nehezebb időszakban. Mostanában is megtalált egy mélypont, és úgy éreztem, hogy ezúttal a szépirodalom nem lesz elég. Viszont érdekel a pszichológia, ezért elkezdtem keresgélni, mi jöhet számításba. A kimondottan önsegítőnek mondott irodalom nekem túl direkt, nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, hogy „megváltozzon az életem”. A tényszerű szakpszichológia szintén nem nagyon fekszik, amik nekem könnyen emészthetőek, azok a történetek. Keresgélés közben szembejött a Szerelemhóhér. Szeretem a provokatív címeket, ehhez kell bátorság, rögtön rá is kerestem, ez vajon mi lehet? Irvin D. Yalom, az egyik leghíresebb amerikai pszichiáter kötetbe rendezte tíz páciense történetét, amiket az ő elbeszélése, megjegyzései kísérnek. Bepillantást enged a terápiák folyamatába nem csak a páciens, hanem a pszichiáter szempontjából egyaránt, amiből kiderül, hogy a szakember is csak ember.

A történetek eltérő témájúak, de mindben lehet azonosulási pontot találni. Mindenkit ért már csalódás, gyász, vannak félelmeink és sokszor nehezen találjuk a helyünket a világban. Egyetemes emberi helyzetek, amikre sokszor van megoldás, bár gyakran fájdalmas a folyamat, ráadásul komoly munkával jár.

Yalom nagyon érthető, humoros, viszont elképesztően empatikus stílusban meséli el páciensei történetét. Sokszor volt olyan érzésem, hogy ez az ember imádja a munkáját és addig keresi a jót másokban, míg meg nem találja - még a legellenszenvesebb figurákban is. Ezért nem csak a pácienst sajnáltam, mikor nem sikerült rendbe hozni a problémát. Mivel igaz történetekről van szó, a kudarc ugyanúgy megesik, mint a siker.

Abszolút azonosulni tudtam a kövér hölgy történetével, én is voltam ilyen: a szeretetre éhes lány, aki régen sokszor menekült az evésbe, és talán sosem lesz elégedett magával, másokkal pedig még kevésbé... Bettyvel ellentétben, én még mindig nehezen tudom elfogadni a doktor szavait: „- a szeretet nem pusztán szerencse, vagy sors kérdése. Magán is múlik, hogy szeretik-e – jobban, mint hiszi.”

Pixource képe a Pixabay -en. 

Viszont biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni Yalomtól, zseniális, ahogy rájön a problémák okára és amennyire próbál odafigyelni, hogy ne bántsa meg az embereket, miközben olyan lelkes, hogy legszívesebben egy csapásra megoldaná a gondokat, ami persze lehetetlen.

Minden történetben benne van a lényeg, amiért azt hiszem, nekem is a kezembe került a könyv, mégpedig, hogy az életéért mindenki maga felelős, és ezt vállalni kell. Lehet okolni másokat, sőt ennek még alapja is lehet, hiszen történnek rettenetes események, amikre senki nem számít. De változtatni azon, ami nem működik, vagy nem jól működik, más nem fog tudni. Egy életünk van.

Nyáry Krisztián az Így szerettek ők kötettel robbantotta fel a magyar irodalmat még 2012-ben. A könyv leghíresebb költőink, íróink magánéletéről szól, azokról az időnként botrányos és kusza, máskor megható kapcsolatokról, amik ezeket az alkotó legendákat nagyon is emberivé teszik. Attól lett ismét aktuális, hogy a Városmajori Szabadtéri Színpad zenés előadást készített a történetekből a Kaláka együttes és négy zseniális színész segítségével. Nagy-Kálózy Eszter és Gryllus Dorka csodásan alakították a szenvelgő, megtört, vagy éppen csalfa nőket. Rudolf Péter, és Simon Kornél pedig a hősszerelmes, gyötrődő, sőt akár teljesen kontrollt vesztett művész urakat.

Az előadás során a színészek eljátszották, hogyan alakult nagy költőink szerelmi élete, emellett a Kaláka zenekar a megzenésített verseket adta elő. Ők ugyan nem mindig találták el a versek dallamát, de többnyire azért jól sikerültek a feldolgozások. A könyvre jellemző szarkasztikus humorérzéket átültették a darabba is, a közönségnek pedig kimondottan tetszettek ezek a fanyar poénok.

Arany János, Babits Mihály, József Attila… mindannyian tanultunk róluk középiskolában, tudtuk, kik voltak a múzsáik, szerelmeik, csakhogy ezek a nők egy-egy tankönyv szagú névnél nem jelentettek többet. Az igazi történetek, amik bárkivel megeshetnek, csak néhány mondat erejéig kerültek említésre. Pedig lehet, hogy megismerve a háttérben zajló eseményeket nemcsak, hogy jobban megértünk egy-egy verset, de maga a költő – időnként sajátos – gondolkodásmódja is közelebb kerülhetett volna hozzánk. Arról nem beszélve, hogy a legjobb sztorikat még mindig az élet írja, és időnként hajmeresztő, és rettentően izgalmas, hogyan alakultak ezek a kapcsolatok.

Fotó: flickr.com, elPadawan

De mégis, a barátnők, feleségek, szeretők... vajon hogyan viszonyultak a művészekhez? Emlékeim szerint erről is kevés szó esett a középiskolában. Hogyan élte meg a fiatal Csajághy Laura, hogy a harminc évvel idősebb „nemzet költőjének” múzsájává válhat?  Vagy Szendrey Júlia, hogy a heves lelkületű poéta az eljegyzés után más nőknek is csapja a szelet? És Mikes Klára, hogy a férje, Szabó Lőrinc évtizedekig csalta a legjobb barátnőjével?

Számomra két tanulsága volt ezeknek a történeteknek, először is, hogy költővel kezdeni nem érdemes, mert hiába a vitathatatlan tehetség, egynek sincs ki a négy kereke. Másodszor, hogy összetehetem a kezem, amiért nőként ebben a sokszor átkozott, tökéletlen huszonegyedik században élhetek, mert nem vagyok kénytelen elviselni azt, amit régen egy nőnek összeszorított fogakkal kellett, mert nem volt beleszólása a saját életébe.

Az Így szerettek ők egy igényesen összeállított kötet, Nyáry rengeteget kutatott és nem elégedett meg a szóbeszéddel. Mindegyik történet hitelesen mutatja be, hogy az író-költő zsenik mennyire esendőkké váltak, mikor megtalálták álmaik hölgyét. Talán Benedek Elek és felesége története hatott meg leginkább, miután egymásba szerettek, negyvenöt évig éltek együtt boldogan. Alig tudták elviselni, ha távol kerültek egymástól. Mikor pedig már látszott, hogy a nagy mesemondó befejezi földi pályafutását, Fischer Mária gyógyszert vett be és egy nappal a férje után ő is meghalt, nem tudott távol maradni tőle.

Az eddigieknél jóval egyszerűbb regényt szerettem volna a nyár végére, ráadásul borító alapján választottam ki (majd ha egyszer nagy leszek, biztos leszokok erről… vagy nem) az Ahol a folyami rákok énekelnek című könyvet. Viszont elég hamar rájöttem, hogy ez sem lett egy lájtos nyári olvasmány.

A 60-as években egy kislányt, Kya-t magára hagyja az egész családja az iszákos és erőszakos apja miatt, ráadásul egy dél-amerikai lápvidéken, ahol közel s távol egy lélek sincs, és ő kénytelen megteremteni magának az életben maradás feltételeit.

Párhuzamosan fut egy másik történet is, jó pár évvel később, aminek az alapja, hogy egy fiatal férfit holtan találnak és a helyi erők azt gyanítják, hogy nem baleset történt, hanem gyilkosság. A nyomozás alatt viszonylag korán egyértelművé válik, hogy Kya-nak köze lesz ehhez a fiúhoz, a szálak tehát egy idő után összeérnek, egy bűntett nem maradhat bűnös nélkül.

Kya élete arról szól, milyen érzés a magány, az a valódi, mardosó, mikor mindenki elhagyja az embert, akit valaha szeretett, és később hiába próbálnak közel kerülni hozzá, a bizalmatlanság marad az egyetlen mentsvár számára, hogy többé ne törjön darabokra. Abban a korszakban nem kellett színesbőrűnek lenni, hogy a társadalom kitaszítson magából valakit, elég volt, ha a közösségen belül elindult egy pletyka és onnan nem volt visszaút. Kya pontosan így járt, és csak ahhoz tudott fordulni, ami nem hagyta cserben, a természethez. Nagyon szépek a lápvidék leírásai, érezni rajta, hogy nem csak főhősünket, de az írónőt, Delia Owens-t is rabul ejtette ez a zárt világ, ahol a sirályok mindig hangosabbak, mint az emberi szó.

Fotó: paulleminh1959, pixabay

A láp mellett egy tipikus korabeli amerikai kisvárost idéz meg a regény: a hierarchia csúcsán állnak a helyi gazdagok, akik mindent megtehetnek, és meg is tesznek, hiszen a pénzzel együtt övék a hatalom is. Ott vannak a dolgos halászok, akik alig láthatóak, csendben élik a kis életüket; a rend őrei, akiknek lehet, hogy akadtak jó megérzései, viszont nem az eszükről voltak híresek. És a kirekesztettek, a négerek és a prolik, akik sokszor hiába próbáltak, nem tudtak kitörni, az előítéletek mocsara visszahúzta őket. Ezért olyan kötelék alakulhatott ki köztük, mint Kya és Jumpin', a néger benzinkutas között, aki egész életében ugrásra készen várta, hogy kiszolgálhassa az urakat, ezt az elárvult kislányt viszont úgy megsajnálta, hogy amit tudott, megtett a túléléséért és a végére második apjává vált. A rejtőzködő életmódot folytató Kya-ban csak kevesen ismerték fel a tehetséget, de akik igen, azokat elképesztette, mire képes ez a magányos lány.

A történet egy pontján, amikor a hosszú évek feszültsége egyszer csak kiömlött Kya-ból, bizony én is sírtam vele együtt (buszon, persze, hol máshol, tipikus). Teljesen meghatott, hogy egy ilyen nehéz sorsú lány soha egy percre sem adta fel a harcot önmagáért. Hiába rekesztette ki a társadalom, és vált félénkké és emberkerülővé - a magány iszonyú hatással tud lenni az ember személyiségére, viszont a sorsa alakulásáért mindenki maga a felelős.

És hogy ki a gyilkos? Az a könyvből kiderül... vagy nem. ;)

Az utóbbi három hónapban több kortárs magyar prózát olvastam, mint az utóbbi három évben összesen. Ezt akár szégyellhetném is, de nem teszem, inkább örülök, hogy kezd az irodalomnak ez a része is beépülni az életembe. A legutóbbi élményem az Akik már nem leszünk sosem. Olyan húsz oldal után szinte könnyes szemmel rebegtem hálát Krusovszky Dénesnek ezért a könyvért. Igen, jó lett, nagyon. Nem, nem fog mindenkinek tetszeni, mert nehéz olvasni, hogy minket fiatal felnőtteket hogyan nyom agyon a 21. század, meg kis hazánk mindennapjai, ahol alig, vagy egyáltalán nem találjuk a helyünket.

Könnyítésként találunk egy külön történet a történetben, ami zseniális húzás. Mikor már rendesen megszoktam a szereplőket és vártam a cselekmény folytatását, eléggé meglepett, hogy egyszer csak 1986-ban találtam magam. Pár percig eltartott a miafrancvan érzés, de be kell valljam, felüdülésként hatott, hogy nem mindig az Y-generáció problémáiról olvasok, hanem tettünk egy „kis” kitérőt a rég bezárt tüdőszanatóriumába. Ez a hely a 2000-es években már csak arra való, hogy egy csapat fiatal levezesse benne a feszültséget, de a 80-as években még egy külön világ létezett ott állandó betegekkel, ápolókkal, orvosokkal. Egészen bele tudtam feledkezni, sőt az akkori szereplők nekem szimpatikusabbak voltak azoknál, akik mi vagyunk manapság, még olvastam volna róluk.

Fotó: Pixabay

De kénytelenek vagyunk visszatérni a jelenbe, egy hajdúsági kisvárosba, ahol főszereplőnk, Bálint meghívottként vesz részt egy esküvőn. Viszont annyira el van foglalva a maga kis életével, hogy ugyan érzi, valami nincs rendben, képtelen felfogni, mivel áll szemben. A barátja, Tuba jelzése nem jut el hozzá „komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni”. Elgondolkodtató ez a mondat, mert annyira általános, gyakorlatilag mindenki így él már, a magunk gondjaira keressük a megoldást, másokét pedig – még ha közel is állnak hozzánk – észre sem vesszük. Ugyanakkor annyi minden ér minket, hogy talán már nem is tudjuk, mi alapján szűrjük meg a rengeteg információt, benyomást, érzést. Nemhogy még el is igazodjunk közöttük.

A könyv kulcsgondolata, hogy kik nem leszünk már, és miért vagyunk mégis, szintén megérne egy misét, de én csak annyival nem lőném le a poént, hogy nem értek egyet a végső tanulsággal. A filozofálás egyébként meghatározza a regényt, Bálint megfelel az összes sztereotípiának, amit egy modern szemléletű, bölcsész fiatalemberből el lehet képzelni. Attól több mégis ez a könyv, mint bármilyen ömlengés arról, milyen nehéz az élet, mert van története, kettő, sőt ha azt nézzük három is, ráadásul mindegyik működik.

Viszont túl van írva. A hangulatteremtéshez kell a jó ábrázolás, ez rendben is van, de mikor minden második oldalon cigarettát sodor Bálint, és mikor már leszokott, akkor is előkotorja valahonnan, az egyszerűen csak szánalmas. A rengeteg tájleírás szintén túl sok, míg mások alig tudják érzékeltetni, hol játszódik  történetük, addig Krusovszky már túl jól is oldja meg a feladatot. Nagyon tetszik a debreceni Nagyállomás ábrázolása, de például Hajdúvágáson a teljesen egyforma utcákon többször is végigmenni felesleges. Mégsem tudom ezt igazán felróni az írónak, mert a legtöbb leírás és jellemzés elképesztően érzékletes. Nemcsak a fő-, de még a mellékszereplők is annyira élethűek, hogy olyan érzésem van, ha bármikor szembejönnének az utcán, rögtön felismerném őket.

Ez a könyv egyszerre izgalmas és nyomasztó, de a végére összeáll a nagyobb kép és ki-ki megértheti, neki mit mond ez az igencsak profira sikerült korrajz. Nekem, aki hajlamos vagyok a múlt hibáiban és kiaknázatlan lehetőségeiben elveszni, főleg azt, hogy jobb nem piszkálni a régi ügyeket, mert hiába a nosztalgia, már senki nem az az ember, aki valaha volt, egyszerűen csak lapozni kell és a mában megtalálni a boldogulást.

Azon generációba tartozom, aminek tagjai elmondhatják magukról, hogy volt szerencséjük Harry Potterrel felnőni. Kevés könyv van, amit újra szoktam olvasni - hiszen annyi újdonság vár még rám – de ez a sorozat ilyen, és minden alkalommal jóleső érzés elmerülni ebben a varázsvilágban. Viszont minden újraolvasás után felmerül bennem a kérdés, hogy miért nincs semmi, ami hasonlóan el tudna bűvölni, mitől olyan egyedi a Harry Potter?

Időről időre felbukkan hasonló jellegű regény, amiről szívesen hangoztatják, hogy ez az, ami méltó utódja lesz J. K. Rowling történetének (Artemis Fowl könyvek, Lev Grossman: A varázslók, V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia), de az átütő siker eddig elmaradt. Mégis mitől más Harryék univerzuma, mint az összes többi?

A mese az árva kisfiúról, aki sokáig nem is sejtette, hogy varázserő lakik benne, könnyen elhitette velünk, hogy mi is lehetünk különlegesek. Eljutottunk vele Roxfortba, ahová szerintem mindenki szívesen járna. Rowling nemcsak a varázslóiskolát írta meg elképesztő részletességgel, hanem a szereplőket is, akik majd leugranak a lapokról, annyira összetéveszthetetlen egyéniség mindegyikük. Miközben mindent átitat a mágia, mégis nagyon emberiek tudnak maradni, Harryék az évek során folyamatosan fejlődnek, megtörténik velük, ami minden kamasszal, barátságokat kötnek, szerelmesek lesznek, csalódnak, versengenek egymással és egymásért. Lassan azok az egyetemes emberi értékek is kifejlődnek bennük, amikre szükségük van, hogy meg tudjanak birkózni nem csak a gonosszal, hanem önmaguk démonaival is. És talán ez teszi olyan különlegessé ezt a sorozatot, nem csak az benne a lényeg, hogy varázspor van a levegőben (de, ez is irtó fontos), hanem, hogy mekkora utat tesznek meg Harryék lélekben.

(Photo by Chandan Suman from Pexels)

Nemrég bukkantam rá Jessica Townsend könyvére, a Nevermoor-ra, amire szintén rányomták az „új Harry Potter” bélyeget. A fentiek alapján elég komoly elvárásokkal kezdtem bele a regénybe, de vajon megvan-e benne az a bizonyos mágia?

A történet alapja, hogy a főszereplő kislány, Morrigan Crow elátkozott gyermek, mert Napszálltakor született és ezért mire az új kor beköszönt - ekkor lesz tizenkét éves - meg kell halnia. Engem teljesen ledöbbentett ez a kezdés, hogy ez a kislány pontosan tudja, hamarosan meghal, de mivel egész életében ezt hallotta, egyfajta cinikus közönnyel viszonyul hozzá, mintha teljesen természetes lenne számára.

A cselekmény akkor kezd beindulni, mikor megjelenik egy fura alak, akit Jupiternek hívnak, és azt mondja, a kislánynak van választása, ha akar, élhet. És Morrigan életösztöne rögtön meghazudtolja azt a sötét humorral átitatott közönyt, aminek egy tizenegy éves gyerektől teljesen idegennek kellene lennie. Morrigan megmenekül a halál elől, de ahogy a könyv alcíme - Morrigan Crow négy próbája utal rá, feladatok várnak rá, amiket teljesítenie kell, hogy ne csak ideiglenesen leljen otthonra a varázsbirodalomban, Nevermoorban. Közben a háttérben olyan események zajlanak, amik a gyerekeket talán meglephetik, de a felnőttebbek már régóta tudják, hogy minden mesének szüksége van egy főgonoszra. 

Nevermoor sajnos nincs annyira kidolgozva, mint a Potter univerzum. Vannak benne egészen ötletes megoldások, mondjuk a Deukalión hotel, ahol Morriganék laknak, egészen jól fel van építve minden furcsa lakójával, de kimondottan zavaró részek is előfordulnak, a Mikulás és Karácsonykirálynő (???) vetélkedése inkább unalmas, mint hangulatos.

Ami engem nagyon zavar, hogy míg a nyelvezet a Harry Potterben elképesztően találó (elég csak a mugli, Teszlek süveg, magyar mennydörgő, merengő szavakra gondolni), a Nevermoorban a kifejezések inkább esetlenek és semmitmondóak, pl. Csudamíves, Csudalatti, Csudálatos Társaság, itt minden csudálatosan egyforma, jelentéstől függetlenül.

Morrigan karaktere - bár nagyon hasonlít Harryre -  a humora és látásmódja miatt kicsit érdekesebb is nála. Mentora, Jupiter kicsit kiismerhetetlen, bohókás és értelmes, igazán összetett személyiség. A szereplők tehát eredetiek, még az undok apa figura is, akit lehet sajnálni, de közben jól fel is pofoznám azért, ahogy a lányával viselkedik. Tehát mindegyikük kivált valamilyen érzelmet. 

A történet ugyan nem iskolában zajlik, viszont itt is vannak mesterek és tanítványok, akikre a négy próba feladatai várnak. Kár, hogy ezek a próbák összecsapottak, nem volt bennük olyan, amire azt mondtam volna, hogy lehetetlen küldetés, vagy különösebb gondolkodást igényelt volna, ebben a Harry Potter, de mondjuk az Éhezők viadala is sokkal erősebb.

A könyvet tehát egyelőre a karakterek viszik a hátukon, nem az erős történet, azért kíváncsi vagyok, hogy a többi részben lesz-e bármiféle pozitív változás, mert kezdetnek nem rossz, de a Harry Potter után maradt űrt nem tölti be.

Valószínűleg nincs olyan ember, akiből Csáth Géza írásai ne váltanának ki erős érzelmeket. Egyedi látásmódja komoly mélységeket ad műveinek. Én leginkább viszolygást érzek egy-egy novellája olvasása közben, ezért nem mondanám, hogy a mindennapjaim kedvenc olvasmányélménye. Viszont kíváncsi voltam rá, hogyan lett az elképesztően tehetséges fiatal fiúból - morfinista és feleséggyilkos.

Meglátogattam hát a Csáth Géza kiállítást, ami a Petőfi Irodalmi Múzeumban található az író halálának 100. évfordulója alkalmából. Ráadásul volt szerencsém épp akkor menni, mikor extraként a múzeum tárlatvezetést tartott. Az előadás és maga a tárlat remekül rávilágított azokra az eseményekre, amik végül ezt a túl érzékeny embert az őrületbe kergették.

Megérkezve a múzeumba, miután felérünk a csigalépcsőn (nem éppen a mennyországba jutunk), az emeleti folyosón a virágos, kertszerű, tükrös dekoráció hívogat, ott még elég derűs a hangulat, legfeljebb a tükrökre írt idézetek lehetnek vészjóslóak. Aztán belépünk az első szobába, ahol a fiatal Csáth Géza naplói, rajzai és mindazon művek találhatók, amikkel kapcsolatba kerülhetett, ezekből hamar kiderül, a fiatalember egyszerre értett a zenéhez, a rajzoláshoz és az íráshoz is.

(Forrás: https://pim.hu/hu/kiallitas/csath)

A második szoba a pszichoanalízisnek van szentelve, ami miatt Csáth rájött, hogy az ő gondolatai, érzései is érthetőkké válnak azok számára, akik értenek ehhez a tudományhoz és ez gyakran elvette a kedvét az írástól. Szintén megtalálhatók Kohn Gizella feljegyzései, akit Csáth orvosként kezelt és naplóján keresztül próbálta megfejteni pszichózisát, ebből született meg az Egy elmebeteg nő naplója című tanulmánykötete. Csáth saját lelkének mélységeit is folyamatosan boncolgatta, erre használta a naplóírást egész életében, de talán nem tudta feldolgozni mindazt, amit ott talált.

A harmadik helyszínt, ahová megérkezünk, én magamban csak úgy neveztem, hogy az „őrület szobája”, ami azt mutatja be, mikor Csáth már nem volt önmaga ura, a morfium elhatalmasodott elméjén, miközben próbálta megragadni az élet szépségeit, ugyanakkor rettegett ezeknek a pillanatoknak a mulandóságától.

Bár Csáth Géza élete olyan volt, mint a novellái, ijesztő és tragikus, a kiállítás szervezőinek nem lehetett könnyű mindezt úgy bemutatni, hogy a hagyaték mindössze naplókból, levelekből és néhány képből áll. De láthatóan mindent megtettek, hogy a közönségnek minél inkább interaktív élményben legyen része. Csáth zenei kritikáit meg lehet hallgatni akár saját fülesünkkel is, a fehér szobában, a rejtett fiókokat benyomva előbukkannak naplói, az „őrület szobájában” pedig időnként az író mondatait és egyéb fojtott hangokat lehet hallani. Olyan ritkaságokat szereztek meg, mint Freud első kiadású német nyelvű könyve a pszichoanalízisről, vagy Csáth egyetlen fennmaradt festménye. Családját is megidézték, sok-sok kép készült róluk, ami az 1900-as évek elején még nem volt gyakori. Leszármazottai szintén helyet kapnak a kiállításon, azt bizonyítva, hogy egy morfinista embernek is lehet egészséges családja.

A tárlatvezetést szerintem rendszeressé tehetné a PIM, míg tart a kiállítás (2020 május 31-ig), ha ilyen tehetséges előadója van, mint Molnár Eszter Edina, aki kutatóként mindent tud Csáth Géza életéről. Az eseményen összegyűlt kisebb tömeg alapján valószínűleg máskor is lennének érdeklődők. Ha ilyen mégsem lesz, akkor is egy igényesen, sok munkával összeállított kiállítást tekinthet meg, akinek kedve támad bepillantani ennek a zseniális, rettenetesen elrontott sorsú embernek az életébe.

Gyakori vitatéma az olvasók közt, hogy hagyományos könyvet vagy e-könyv-olvasót érdemesebb-e használni. A többségnek általában a klasszikus könyvhöz húz a szíve, mert jó az illata, kézzelfogható, és mégiscsak az az igazi. Én viszont jobban örülök, ha a Kindle-men olvashatok. Ennek a legfőbb oka nem más, mint a lustaság, ami egyébként minden technológiai fejlődés előmozdítója. Egy e-könyvolvasó súlya kb. 20 dkg, könnyű tartani, olyan vékony, hogy szinte bárhol elfér, mégis rengeteg könyvnek van benne helye. Az e-papír felfedezése akkora előrelépést jelenthet olvasási szokásaink változásában, ami a könyvnyomtatás megjelenése óta nem történt.

Miért jó?

Szerintem ahhoz, hogy egy könyv élmény legyen, nem feltétlenül fontos, hogy milyen az illata. A lényeg, hogy maga a szöveg mit vált ki belőlünk, esetleg képes valamit hozzátenni az életünkhöz, ezért nem számít, éppen milyen formátumban olvassuk.

Számomra rémisztő tud lenni egy Trónok harca méretű példány, valahogy azt sugallja, atyaég, én egy ilyen grandiózus történettel nem biztos, hogy meg tudok birkózni. A Kindle-n viszont ha nem akarom, nem látom, mennyi van még hátra, eltűnik ez a méretes nyomás és azt vettem észre, sokkal jobban haladok a könyvekkel.

Meg kell említenem a környezetvédelmet is. Nagyon szép idézeteket lehet találni arról, hogy egy fa lelke a könyvben tovább él... szerintem jobban örült volna az a fa, ha saját valójában élhet tovább, és mi is, ha marad, ami felfogja a rengeteg szén-dioxidot.

 Nyelvtanulás

A nyelvtanulás egyik kellemes formája lehet az idegen nyelvű regények, novellák olvasása. Ahhoz viszont, hogy bele merjünk vágni egy ilyen könyvbe, többnyire szükséges közép szintű szó- és nyelvtani ismeret. Így is bőven lesznek olyan szavak, amiket nem ismerünk, de e-book olvasón ez kevésbé zavaró tényező, ha feltöltünk rá egy szótárat, utána a szövegben csak rá kell klikkelni az ismeretlen szóra és már meg is jelenik a jelentése, nem kell keresgélni egy külön szótárban.

Lényeges apróságok

Nem gyűrődik. Nem tudom, hogy csak nálam gyűrődik-e meg minden, ami papír alapú, amint a közelembe kerül, de sajnos ez a helyzet és nagyon zavar. Megesik, hogy leejtem, leöntöm kávéval, le is eszem, biztos, ami biztos. Az e-book olvasóra egy tokot érdemes beszerezni és semmi baja nem lesz évekig.

Az e-könyv olcsó(bb). Talán nem annyira, amennyire lehetne, ahhoz képest, hogy nem kapunk fizikai példányt, „csak” egy fájlt és előtte még magába az olvasóba is be kell fektetni, de összességében még így is jobban megéri, mint a fizikai példányok.

Helytakarékos. Annak, akinek nem minden álma egy óriási könyvespolc, vagy csak kicsi a lakása, szintén hasznosabb lehet, ha marad szabad tere és nincs mindenütt könyv.

Állítható a betűk mérete és stílusa is, így könnyebbé válhat az olvasás akár az idősebb korosztály számára is.

Egyéni preferencia kérdése ugyan, nekem Paperwhite-om van, tehát háttérvilágítást is kapott a Kindle, ezért este nem kell villanyt kapcsolnom, ha olvasni akarok. Ez ugyan apróságnak tűnhet, de könnyű hozzászokni, hogy nem kell mindenhol a megfelelő fényerőt keresni, mert ott van a kezemben.

Én tömegközlekedésen is nagyon szeretek olvasni, de ha hagyományos könyv van nálam és fél kézzel ráadásul kapaszkodnom kell, lehetetlenné válik az olvasás. A Kindle viszont egy kezemben is elfér, így nem (feltétlenül) esek el egy hirtelen fékezés következtében, és még olvasni is tudok.

Nem utolsó szempont, hogy nem kell könyvesboltba menni. Sokaknak kellemes elidőzni a könyvek között, de ha megtetszik egy könyv mondjuk a NIOK csoportban, kb. 2 perc alatt hozzá lehet jutni a legnagyobb online áruházakban is pl. Bookline, Amazon és már lehet is olvasni.

Nem vitatom a hagyományos könyvek szerepét, pl. a szakkönyvekét, kézikönyvekét, amiket gyakran forgatunk, keresgélünk bennük, aláhúzunk, jóval nehezebb e-formátumban használni. A mesekönyvek szintén fontosak, velük a gyerekekből korán olvasót nevelhetünk. Nem beszélve azokról a könyvekről, amikhez emlékek kötődnek, és semmiért nem válnánk meg tőlük. Viszont ha „csak” sokat olvasunk, akkor megfontolandó, hogy a 21. században nem feltétlenül annak kéne az elsődlegesnek lennie, hogy milyen szép egy könyv borítója.

(Fotó: Pixabay.com, készítő: eknizky)

„Welcome to the new age, to the new age, I'm radioactive, radioactive.” - Nem tudom kiverni ezt a dalt a fejemből. Isten hozott szép új világunkban!

Az HBO idén májusban bemutatott, feszített tempójú, zseniálisan felépített minisorozata a Chernobyl óriási sikert aratott. Az alkotás végigvezeti a nézőt, mi történt 1986. április 26-án úgy, hogy az egész kommunista rendszer hibájára is rávilágít, a mindent átszövő hazugságra, és hogy nehogy kiderüljön, mennyire nem értenek semmihez azok, akik egy birodalmat irányítanak.

Nem véletlenül tartják sokan az év sorozatának, az HBO megint lerakott az asztalra egy igazán minőségi munkát, nem csoda, hogy az emberek újra elkezdtek érdeklődni Csernobil iránt. A sorozat írójára nagy hatással volt egy könyv, aminek a címe The Voices From Chernobyl, ami magyarul Csernobili imaként jelent meg 2016-ban. Ebből a könyvből több történet szinte egy az egyben megjelenik a sorozatban és jelenleg a magyar sikerlisták élén áll. A sorozat arról szól, mi történt Csernobilban, a könyv arról, milyen hatása volt az ott élőkre. Párhuzamosan olvastam és néztem őket, mikor már nagyon soknak éreztem a könyvet, leraktam és szinte felüdülésként hatott rám a sorozat, ami tagadhatatlanul nagyszerű lett, de a könyv sokkal mélyebben hatott rám.

Az interjúkötetet a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics írta a Fehéroroszországban élő emberekről és a viszonyukról a katasztrófához, maga az írónő is onnan származik, ez az országrész kapta a dózis legnagyobb részét, a tízmillió fehéroroszból kétmillió él sugárfertőzött területen.

Sok embert interjúvolt meg a szerző, ők mind közvetlenül érintettek, ott voltak likvidátorként, katonaként, ők az özvegyek, akik fiatalon magukra maradtak, vagy a nénik, akik képtelenek voltak otthagyni otthonukat. Még el tudták mondani a történetüket, ugyanis a sugárzás hatására nem mind élnek már.

Csernobilból tért haza a likvidátor, aki kidobta az összes ruháját, csak a sisakját adta oda a kisfiának, mert annyira kérte, a fiúnak agydaganata lett és meghalt. Mesél a környezetvédelmi felügyelő, csinovnyik, aki látta, mekkora a baj, hogy hazudnak a falusiaknak, nincs vész „csak mossanak kezet evés előtt”, hogy a segélyeket széjjelhordják - és elnézett mindent. Később persze megjelenik nála is a bűntudat, de minden magyarázatot elhisz a lelkiismeret.

Mikor elkezdtem olvasni, úgy gondoltam, hossza alapján legfeljebb négy nap alatt végére érek a könyvnek. Pár fejezet után reálisabbnak tűnt az öt, másnap már a hat-hét. Végül tizenhárom nap alatt verekedtem magam rajta, alig vártam, hogy a végére érjek. Aztán újrakezdtem. Ezek a történetek, elmélkedések olyan súlyosak, hogy az emberben felvetődik tőlük egy rakás kérdés arról, hogy miért történhetnek meg ilyen szerencsétlenségek? Mindenki, aki megszólal a könyvben erre a kérdésre keresi a választ és leginkább alkot magának egy elképzelést, amit talán be tud illeszteni a világképébe. Rengetegszer hangzik el a fatalizmus szó, ami annyira jellemző a szláv néplélekre, az, hogy ők sokan vannak, ezért az individuum nem számít. Ők könnyebben hajlandóak feláldozni magukat, elhiszik, hogy hőssé válnak, hogy mentsék a többieket, az ő életük nem számít. Ez a kötet mégis róluk szól, az egyszerű emberekről és arról, hogyan tette tönkre a nemtörődömség, az elhallgatás és a hazugság az életüket.

Eleinte nem tetszett, hogy mennyire hatásvadász, mennyire nagyot akar mondani, főleg az írónő öninterjúja, amit talán jobb lett volna a könyv végére rakni. Csak jóval később értettem meg, hogy Csernobilról egyszerűen nem lehet máshogy fogalmazni, mert a mai napig érthetetlen és feldolgozatlan trauma.

Olvasom ezeket a történeteket újra, megdöbbentenek, aztán szinte rögtön törlődnek az agyamból, mert ennyi szörnyűséggel nem biztos, hogy szembe lehet nézni úgy, hogy az ember ne kezdjen el kételkedni mindabban, ami körülveszi. A mindennapok egyszerű békessége borulna fel és válna bizonytalanná a világ, amibe időről időre belefér egy világháború, atomkatasztrófa, terrortámadás és senki sem gondolja, hogy mindez vele is megtörténhet.

Kép: https://photos.app.goo.gl/qAPeoSH8KyEGRhc96

Naplót írni menő – gondoltam tízévesen mikor kinyitottam a kék virágos, atombiztos lakattal ellátott kis könyvet és elkezdtem lejegyezni életem fontos történéseit. Írtam arról, hányast kaptam aznap – bevallottam a matek kettest is, nem csak az irodalom ötöst – arról, miért vesztem össze a legjobb barátnőmmel, és legtöbbet arról, kibe voltam menthetetlenül szerelmes.

Úgy két évig tartott ez a hobbi, aztán valahogy felváltotta a sokkal kreatívabb képeslap gyűjtés... Csak néha vettem elő a naplót, hogy elolvassam, milyen banális dolgokat voltam képes megörökíteni az utókornak, de pár oldal után inkább visszazártam azt a lakatot.

Aztán elröppent az idő és manapság megint azon kapom magam, hogy esténként leülök a konyhaasztalhoz, előveszem a határidőnaplómat (amit mindössze a gumírozás tart vissza a kíváncsi tekintetektől) és a nem túl szép macskakaparásommal lejegyzem napjaim eseményeit és főleg a gondolataimat.

De miért jó naplót írni?

Mozaikok

Minden élet a megélt napok kicsi és nagyobb eseményeiből áll össze, és ha ezeket megörökítjük, később sokkal könnyebben kiderül, miért történtek velünk éppen azok a dolgok, amik és önmagunkat is jobban meg tudjuk érteni. Mondhatni a nagy képet sok apró darab alkotja, és távolról látszik igazán, milyen művet alkottunk. Ráadásul memóriánk hajlamos elferdíteni a tényeket és megesik, hogy teljesen máshogy emlékszünk részletekre, mint ahogy valójában történtek.

Stressz szelep

Az írást mint terápiát gyakran javasolják a pszichológusok, mikor egy nehezebb élethelyzetben találjuk magunkat. Azzal, hogy átgondoljuk érzéseinket, mondatokba rendezzük őket, azok leegyszerűsödnek és könnyebb lesz velük megbirkózni. Ha szabályozni tudjuk őket, csökken a feszültség - az írás tehát megnyugtat. A probléma, amit kiírtunk magunkból, előttünk van, látható formában, kevésbé megfoghatatlan, így túllépni is könnyebb lesz rajta.

Önfejlesztés

A naplóírás a szakmai előmenetelünk számára is hasznos lehet. Ha leírjuk eredményeinket, az tovább fog motiválni minket, mivel látjuk, hogy fejlődünk. Aki motivált, annak biztosan több kreatív ötlete lesz és könnyebben fogja megoldani a felmerülő problémákat. Átgondolhatjuk és lejegyezhetjük konfliktusainkat is, kivel tudunk jól, illetve nehezebben együttműködni, ennek milyen okai lehetnek? Illetve a hibáinkról is számot adhatunk, hiszen így lehet belőlük érdemi következtetéseket levonni. A burn out szindróma napjainkban egyre inkább terjed, ennek elkerülése, esetleg felismerése is könnyebbé válhat, ha munkánkkal is foglalkozunk naplóírás közben. Ötleteink, céljaink rögzítése szintén hasznos lehet, már csak azért is, hogy ne merüljenek feledésbe. Én mindig a lap tetejére szoktam a bloghoz kapcsolódó témákat, megjegyzéseket lefirkantani.

Hogyan?

Naplót vezetni rendszeresen érdemes, lehet akár mindennap, de hetente is, a lényeg, hogy legyen időnk bizonyos időközönként elmélyedni a gondolatainkban és leírni, ami foglalkoztat minket.

Lehet gépelni a klaviatúrán szövegszerkesztő programokba, blogba kevésbé érdemes, a nyilvánosság miatt akaratlanul sem leszünk mindig őszinték. Legjobb mégis kézzel írni, bármilyen papír alapú naplóba. Mivel ott nem lehet törölni, gondolatainkat akkor írjuk le, mikor már megszületett a mondat, így az írás folyamán könnyebben tisztulnak, egyszerűsödnek érzéseink, mint ha állandóan javítgatnánk a szövegszerkesztőben. Szintén érdekes lehet, hogy az idő múlásával, vagy éppen egy fokozott érzelmi helyzetben mennyit változik a kézírásunk.

Tapasztalatom szerint nem mindig könnyű szembenézni önmagunkkal, azzal amit tettünk, megéltünk, ugyanakkor minden erre vonatkozó cselekvésünkből lehet tanulni és formálni a jellemünket, de legalábbis próbálhatjuk megérteni, kik vagyunk valójában.

Források:

A naplóírás hatása: segít a gondolatok strukturálásában és önmagunk megértésében

https://pszichoforyou.hu/naploiras-hatasa

7 ok, hogy már ma este kezdjen el naplót írni

https://divany.hu/eletem/2014/06/25/7_ok_hogy_ma_este_kezdjen_el_naplot_irni

Jocelyn K. Glei: Hozzuk ki a legtöbbet önmagunkból!

A naplóírás mint kreativitásunk katalizátora fejezet (Google books)

Fotó: www.pexels.com