A magány könyve

Az eddigieknél jóval egyszerűbb regényt szerettem volna a nyár végére, ráadásul borító alapján választottam ki (majd ha egyszer nagy leszek, biztos leszokok erről… vagy nem) az Ahol a folyami rákok énekelnek című könyvet. Viszont elég hamar rájöttem, hogy ez sem lett egy lájtos nyári olvasmány.

A 60-as években egy kislányt, Kya-t magára hagyja az egész családja az iszákos és erőszakos apja miatt, ráadásul egy dél-amerikai lápvidéken, ahol közel s távol egy lélek sincs, és ő kénytelen megteremteni magának az életben maradás feltételeit.

Párhuzamosan fut egy másik történet is, jó pár évvel később, aminek az alapja, hogy egy fiatal férfit holtan találnak és a helyi erők azt gyanítják, hogy nem baleset történt, hanem gyilkosság. A nyomozás alatt viszonylag korán egyértelművé válik, hogy Kya-nak köze lesz ehhez a fiúhoz, a szálak tehát egy idő után összeérnek, egy bűntett nem maradhat bűnös nélkül.

Kya élete arról szól, milyen érzés a magány, az a valódi, mardosó, mikor mindenki elhagyja az embert, akit valaha szeretett, és később hiába próbálnak közel kerülni hozzá, a bizalmatlanság marad az egyetlen mentsvár számára, hogy többé ne törjön darabokra. Abban a korszakban nem kellett színesbőrűnek lenni, hogy a társadalom kitaszítson magából valakit, elég volt, ha a közösségen belül elindult egy pletyka és onnan nem volt visszaút. Kya pontosan így járt, és csak ahhoz tudott fordulni, ami nem hagyta cserben, a természethez. Nagyon szépek a lápvidék leírásai, érezni rajta, hogy nem csak főhősünket, de az írónőt, Delia Owens-t is rabul ejtette ez a zárt világ, ahol a sirályok mindig hangosabbak, mint az emberi szó.

swamps-3057911_1920.jpg

Fotó: paulleminh1959, pixabay

A láp mellett egy tipikus korabeli amerikai kisvárost idéz meg a regény: a hierarchia csúcsán állnak a helyi gazdagok, akik mindent megtehetnek, és meg is tesznek, hiszen a pénzzel együtt övék a hatalom is. Ott vannak a dolgos halászok, akik alig láthatóak, csendben élik a kis életüket; a rend őrei, akiknek lehet, hogy akadtak jó megérzései, viszont nem az eszükről voltak híresek. És a kirekesztettek, a négerek és a prolik, akik sokszor hiába próbáltak, nem tudtak kitörni, az előítéletek mocsara visszahúzta őket. Ezért olyan kötelék alakulhatott ki köztük, mint Kya és Jumpin', a néger benzinkutas között, aki egész életében ugrásra készen várta, hogy kiszolgálhassa az urakat, ezt az elárvult kislányt viszont úgy megsajnálta, hogy amit tudott, megtett a túléléséért és a végére második apjává vált. A rejtőzködő életmódot folytató Kya-ban csak kevesen ismerték fel a tehetséget, de akik igen, azokat elképesztette, mire képes ez a magányos lány.

A történet egy pontján, amikor a hosszú évek feszültsége egyszer csak kiömlött Kya-ból, bizony én is sírtam vele együtt (buszon, persze, hol máshol, tipikus). Teljesen meghatott, hogy egy ilyen nehéz sorsú lány soha egy percre sem adta fel a harcot önmagáért. Hiába rekesztette ki a társadalom, és vált félénkké és emberkerülővé - a magány iszonyú hatással tud lenni az ember személyiségére, viszont a sorsa alakulásáért mindenki maga a felelős.

És hogy ki a gyilkos? Az a könyvből kiderül... vagy nem. ;)