Az utóbbi három hónapban több kortárs magyar prózát olvastam, mint az utóbbi három évben összesen. Ezt akár szégyellhetném is, de nem teszem, inkább örülök, hogy kezd az irodalomnak ez a része is beépülni az életembe. A legutóbbi élményem az Akik már nem leszünk sosem. Olyan húsz oldal után szinte könnyes szemmel rebegtem hálát Krusovszky Dénesnek ezért a könyvért. Igen, jó lett, nagyon. Nem, nem fog mindenkinek tetszeni, mert nehéz olvasni, hogy minket fiatal felnőtteket hogyan nyom agyon a 21. század, meg kis hazánk mindennapjai, ahol alig, vagy egyáltalán nem találjuk a helyünket.

Könnyítésként találunk egy külön történet a történetben, ami zseniális húzás. Mikor már rendesen megszoktam a szereplőket és vártam a cselekmény folytatását, eléggé meglepett, hogy egyszer csak 1986-ban találtam magam. Pár percig eltartott a miafrancvan érzés, de be kell valljam, felüdülésként hatott, hogy nem mindig az Y-generáció problémáiról olvasok, hanem tettünk egy „kis” kitérőt a rég bezárt tüdőszanatóriumába. Ez a hely a 2000-es években már csak arra való, hogy egy csapat fiatal levezesse benne a feszültséget, de a 80-as években még egy külön világ létezett ott állandó betegekkel, ápolókkal, orvosokkal. Egészen bele tudtam feledkezni, sőt az akkori szereplők nekem szimpatikusabbak voltak azoknál, akik mi vagyunk manapság, még olvastam volna róluk.

Fotó: Pixabay

De kénytelenek vagyunk visszatérni a jelenbe, egy hajdúsági kisvárosba, ahol főszereplőnk, Bálint meghívottként vesz részt egy esküvőn. Viszont annyira el van foglalva a maga kis életével, hogy ugyan érzi, valami nincs rendben, képtelen felfogni, mivel áll szemben. A barátja, Tuba jelzése nem jut el hozzá „komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni”. Elgondolkodtató ez a mondat, mert annyira általános, gyakorlatilag mindenki így él már, a magunk gondjaira keressük a megoldást, másokét pedig – még ha közel is állnak hozzánk – észre sem vesszük. Ugyanakkor annyi minden ér minket, hogy talán már nem is tudjuk, mi alapján szűrjük meg a rengeteg információt, benyomást, érzést. Nemhogy még el is igazodjunk közöttük.

A könyv kulcsgondolata, hogy kik nem leszünk már, és miért vagyunk mégis, szintén megérne egy misét, de én csak annyival nem lőném le a poént, hogy nem értek egyet a végső tanulsággal. A filozofálás egyébként meghatározza a regényt, Bálint megfelel az összes sztereotípiának, amit egy modern szemléletű, bölcsész fiatalemberből el lehet képzelni. Attól több mégis ez a könyv, mint bármilyen ömlengés arról, milyen nehéz az élet, mert van története, kettő, sőt ha azt nézzük három is, ráadásul mindegyik működik.

Viszont túl van írva. A hangulatteremtéshez kell a jó ábrázolás, ez rendben is van, de mikor minden második oldalon cigarettát sodor Bálint, és mikor már leszokott, akkor is előkotorja valahonnan, az egyszerűen csak szánalmas. A rengeteg tájleírás szintén túl sok, míg mások alig tudják érzékeltetni, hol játszódik  történetük, addig Krusovszky már túl jól is oldja meg a feladatot. Nagyon tetszik a debreceni Nagyállomás ábrázolása, de például Hajdúvágáson a teljesen egyforma utcákon többször is végigmenni felesleges. Mégsem tudom ezt igazán felróni az írónak, mert a legtöbb leírás és jellemzés elképesztően érzékletes. Nemcsak a fő-, de még a mellékszereplők is annyira élethűek, hogy olyan érzésem van, ha bármikor szembejönnének az utcán, rögtön felismerném őket.

Ez a könyv egyszerre izgalmas és nyomasztó, de a végére összeáll a nagyobb kép és ki-ki megértheti, neki mit mond ez az igencsak profira sikerült korrajz. Nekem, aki hajlamos vagyok a múlt hibáiban és kiaknázatlan lehetőségeiben elveszni, főleg azt, hogy jobb nem piszkálni a régi ügyeket, mert hiába a nosztalgia, már senki nem az az ember, aki valaha volt, egyszerűen csak lapozni kell és a mában megtalálni a boldogulást.