Olvasás project

2019.aug.19.
Írta: Márti1987 Szólj hozzá!

Ilyenek voltunk

Az utóbbi három hónapban több kortárs magyar prózát olvastam, mint az utóbbi három évben összesen. Ezt akár szégyellhetném is, de nem teszem, inkább örülök, hogy kezd az irodalomnak ez a része is beépülni az életembe. A legutóbbi élményem az Akik már nem leszünk sosem. Olyan húsz oldal után szinte könnyes szemmel rebegtem hálát Krusovszky Dénesnek ezért a könyvért. Igen, jó lett, nagyon. Nem, nem fog mindenkinek tetszeni, mert nehéz olvasni, hogy minket fiatal felnőtteket hogyan nyom agyon a 21. század, meg kis hazánk mindennapjai, ahol alig, vagy egyáltalán nem találjuk a helyünket.

Könnyítésként találunk egy külön történet a történetben, ami zseniális húzás. Mikor már rendesen megszoktam a szereplőket és vártam a cselekmény folytatását, eléggé meglepett, hogy egyszer csak 1986-ban találtam magam. Pár percig eltartott a miafrancvan érzés, de be kell valljam, felüdülésként hatott, hogy nem mindig az Y-generáció problémáiról olvasok, hanem tettünk egy „kis” kitérőt a rég bezárt tüdőszanatóriumába. Ez a hely a 2000-es években már csak arra való, hogy egy csapat fiatal levezesse benne a feszültséget, de a 80-as években még egy külön világ létezett ott állandó betegekkel, ápolókkal, orvosokkal. Egészen bele tudtam feledkezni, sőt az akkori szereplők nekem szimpatikusabbak voltak azoknál, akik mi vagyunk manapság, még olvastam volna róluk.

the-trabant-automobile-1207127_1920.jpg

Fotó: Pixabay

De kénytelenek vagyunk visszatérni a jelenbe, egy hajdúsági kisvárosba, ahol főszereplőnk, Bálint meghívottként vesz részt egy esküvőn. Viszont annyira el van foglalva a maga kis életével, hogy ugyan érzi, valami nincs rendben, képtelen felfogni, mivel áll szemben. A barátja, Tuba jelzése nem jut el hozzá „komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni”. Elgondolkodtató ez a mondat, mert annyira általános, gyakorlatilag mindenki így él már, a magunk gondjaira keressük a megoldást, másokét pedig – még ha közel is állnak hozzánk – észre sem vesszük. Ugyanakkor annyi minden ér minket, hogy talán már nem is tudjuk, mi alapján szűrjük meg a rengeteg információt, benyomást, érzést. Nemhogy még el is igazodjunk közöttük.

A könyv kulcsgondolata, hogy kik nem leszünk már, és miért vagyunk mégis, szintén megérne egy misét, de én csak annyival nem lőném le a poént, hogy nem értek egyet a végső tanulsággal. A filozofálás egyébként meghatározza a regényt, Bálint megfelel az összes sztereotípiának, amit egy modern szemléletű, bölcsész fiatalemberből el lehet képzelni. Attól több mégis ez a könyv, mint bármilyen ömlengés arról, milyen nehéz az élet, mert van története, kettő, sőt ha azt nézzük három is, ráadásul mindegyik működik.

Viszont túl van írva. A hangulatteremtéshez kell a jó ábrázolás, ez rendben is van, de mikor minden második oldalon cigarettát sodor Bálint, és mikor már leszokott, akkor is előkotorja valahonnan, az egyszerűen csak szánalmas. A rengeteg tájleírás szintén túl sok, míg mások alig tudják érzékeltetni, hol játszódik  történetük, addig Krusovszky már túl jól is oldja meg a feladatot. Nagyon tetszik a debreceni Nagyállomás ábrázolása, de például Hajdúvágáson a teljesen egyforma utcákon többször is végigmenni felesleges. Mégsem tudom ezt igazán felróni az írónak, mert a legtöbb leírás és jellemzés elképesztően érzékletes. Nemcsak a fő-, de még a mellékszereplők is annyira élethűek, hogy olyan érzésem van, ha bármikor szembejönnének az utcán, rögtön felismerném őket.

Ez a könyv egyszerre izgalmas és nyomasztó, de a végére összeáll a nagyobb kép és ki-ki megértheti, neki mit mond ez az igencsak profira sikerült korrajz. Nekem, aki hajlamos vagyok a múlt hibáiban és kiaknázatlan lehetőségeiben elveszni, főleg azt, hogy jobb nem piszkálni a régi ügyeket, mert hiába a nosztalgia, már senki nem az az ember, aki valaha volt, egyszerűen csak lapozni kell és a mában megtalálni a boldogulást.

Új Harry Potter kerestetik

Azon generációba tartozom, aminek tagjai elmondhatják magukról, hogy volt szerencséjük Harry Potterrel felnőni. Kevés könyv van, amit újra szoktam olvasni - hiszen annyi újdonság vár még rám – de ez a sorozat ilyen, és minden alkalommal jóleső érzés elmerülni ebben a varázsvilágban. Viszont minden újraolvasás után felmerül bennem a kérdés, hogy miért nincs semmi, ami hasonlóan el tudna bűvölni, mitől olyan egyedi a Harry Potter?

Időről időre felbukkan hasonló jellegű regény, amiről szívesen hangoztatják, hogy ez az, ami méltó utódja lesz J. K. Rowling történetének (Artemis Fowl könyvek, Lev Grossman: A varázslók, V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia), de az átütő siker eddig elmaradt. Mégis mitől más Harryék univerzuma, mint az összes többi?

A mese az árva kisfiúról, aki sokáig nem is sejtette, hogy varázserő lakik benne, könnyen elhitette velünk, hogy mi is lehetünk különlegesek. Eljutottunk vele Roxfortba, ahová szerintem mindenki szívesen járna. Rowling nemcsak a varázslóiskolát írta meg elképesztő részletességgel, hanem a szereplőket is, akik majd leugranak a lapokról, annyira összetéveszthetetlen egyéniség mindegyikük. Miközben mindent átitat a mágia, mégis nagyon emberiek tudnak maradni, Harryék az évek során folyamatosan fejlődnek, megtörténik velük, ami minden kamasszal, barátságokat kötnek, szerelmesek lesznek, csalódnak, versengenek egymással és egymásért. Lassan azok az egyetemes emberi értékek is kifejlődnek bennük, amikre szükségük van, hogy meg tudjanak birkózni nem csak a gonosszal, hanem önmaguk démonaival is. És talán ez teszi olyan különlegessé ezt a sorozatot, nem csak az benne a lényeg, hogy varázspor van a levegőben (de, ez is irtó fontos), hanem, hogy mekkora utat tesznek meg Harryék lélekben.

harry-potter-1531486.jpg

(Photo by Chandan Suman from Pexels)

Nemrég bukkantam rá Jessica Townsend könyvére, a Nevermoor-ra, amire szintén rányomták az „új Harry Potter” bélyeget. A fentiek alapján elég komoly elvárásokkal kezdtem bele a regénybe, de vajon megvan-e benne az a bizonyos mágia?

A történet alapja, hogy a főszereplő kislány, Morrigan Crow elátkozott gyermek, mert Napszálltakor született és ezért mire az új kor beköszönt - ekkor lesz tizenkét éves - meg kell halnia. Engem teljesen ledöbbentett ez a kezdés, hogy ez a kislány pontosan tudja, hamarosan meghal, de mivel egész életében ezt hallotta, egyfajta cinikus közönnyel viszonyul hozzá, mintha teljesen természetes lenne számára.

A cselekmény akkor kezd beindulni, mikor megjelenik egy fura alak, akit Jupiternek hívnak, és azt mondja, a kislánynak van választása, ha akar, élhet. És Morrigan életösztöne rögtön meghazudtolja azt a sötét humorral átitatott közönyt, aminek egy tizenegy éves gyerektől teljesen idegennek kellene lennie. Morrigan megmenekül a halál elől, de ahogy a könyv alcíme - Morrigan Crow négy próbája utal rá, feladatok várnak rá, amiket teljesítenie kell, hogy ne csak ideiglenesen leljen otthonra a varázsbirodalomban, Nevermoorban. Közben a háttérben olyan események zajlanak, amik a gyerekeket talán meglephetik, de a felnőttebbek már régóta tudják, hogy minden mesének szüksége van egy főgonoszra. 

Nevermoor sajnos nincs annyira kidolgozva, mint a Potter univerzum. Vannak benne egészen ötletes megoldások, mondjuk a Deukalión hotel, ahol Morriganék laknak, egészen jól fel van építve minden furcsa lakójával, de kimondottan zavaró részek is előfordulnak, a Mikulás és Karácsonykirálynő (???) vetélkedése inkább unalmas, mint hangulatos.

Ami engem nagyon zavar, hogy míg a nyelvezet a Harry Potterben elképesztően találó (elég csak a mugli, Teszlek süveg, magyar mennydörgő, merengő szavakra gondolni), a Nevermoorban a kifejezések inkább esetlenek és semmitmondóak, pl. Csudamíves, Csudalatti, Csudálatos Társaság, itt minden csudálatosan egyforma, jelentéstől függetlenül.

Morrigan karaktere - bár nagyon hasonlít Harryre -  a humora és látásmódja miatt kicsit érdekesebb is nála. Mentora, Jupiter kicsit kiismerhetetlen, bohókás és értelmes, igazán összetett személyiség. A szereplők tehát eredetiek, még az undok apa figura is, akit lehet sajnálni, de közben jól fel is pofoznám azért, ahogy a lányával viselkedik. Tehát mindegyikük kivált valamilyen érzelmet. 

A történet ugyan nem iskolában zajlik, viszont itt is vannak mesterek és tanítványok, akikre a négy próba feladatai várnak. Kár, hogy ezek a próbák összecsapottak, nem volt bennük olyan, amire azt mondtam volna, hogy lehetetlen küldetés, vagy különösebb gondolkodást igényelt volna, ebben a Harry Potter, de mondjuk az Éhezők viadala is sokkal erősebb.

A könyvet tehát egyelőre a karakterek viszik a hátukon, nem az erős történet, azért kíváncsi vagyok, hogy a többi részben lesz-e bármiféle pozitív változás, mert kezdetnek nem rossz, de a Harry Potter után maradt űrt nem tölti be.

 

A varázsló kertjében jártam

Valószínűleg nincs olyan ember, akiből Csáth Géza írásai ne váltanának ki erős érzelmeket. Egyedi látásmódja komoly mélységeket ad műveinek. Én leginkább viszolygást érzek egy-egy novellája olvasása közben, ezért nem mondanám, hogy a mindennapjaim kedvenc olvasmányélménye. Viszont kíváncsi voltam rá, hogyan lett az elképesztően tehetséges fiatal fiúból - morfinista és feleséggyilkos.

Meglátogattam hát a Csáth Géza kiállítást, ami a Petőfi Irodalmi Múzeumban található az író halálának 100. évfordulója alkalmából. Ráadásul volt szerencsém épp akkor menni, mikor extraként a múzeum tárlatvezetést tartott. Az előadás és maga a tárlat remekül rávilágított azokra az eseményekre, amik végül ezt a túl érzékeny embert az őrületbe kergették.

Megérkezve a múzeumba, miután felérünk a csigalépcsőn (nem éppen a mennyországba jutunk), az emeleti folyosón a virágos, kertszerű, tükrös dekoráció hívogat, ott még elég derűs a hangulat, legfeljebb a tükrökre írt idézetek lehetnek vészjóslóak. Aztán belépünk az első szobába, ahol a fiatal Csáth Géza naplói, rajzai és mindazon művek találhatók, amikkel kapcsolatba kerülhetett, ezekből hamar kiderül, a fiatalember egyszerre értett a zenéhez, a rajzoláshoz és az íráshoz is.

_96i6277_2.jpg

(Forrás: https://pim.hu/hu/kiallitas/csath)

A második szoba a pszichoanalízisnek van szentelve, ami miatt Csáth rájött, hogy az ő gondolatai, érzései is érthetőkké válnak azok számára, akik értenek ehhez a tudományhoz és ez gyakran elvette a kedvét az írástól. Szintén megtalálhatók Kohn Gizella feljegyzései, akit Csáth orvosként kezelt és naplóján keresztül próbálta megfejteni pszichózisát, ebből született meg az Egy elmebeteg nő naplója című tanulmánykötete. Csáth saját lelkének mélységeit is folyamatosan boncolgatta, erre használta a naplóírást egész életében, de talán nem tudta feldolgozni mindazt, amit ott talált.

A harmadik helyszínt, ahová megérkezünk, én magamban csak úgy neveztem, hogy az „őrület szobája”, ami azt mutatja be, mikor Csáth már nem volt önmaga ura, a morfium elhatalmasodott elméjén, miközben próbálta megragadni az élet szépségeit, ugyanakkor rettegett ezeknek a pillanatoknak a mulandóságától.

Bár Csáth Géza élete olyan volt, mint a novellái, ijesztő és tragikus, a kiállítás szervezőinek nem lehetett könnyű mindezt úgy bemutatni, hogy a hagyaték mindössze naplókból, levelekből és néhány képből áll. De láthatóan mindent megtettek, hogy a közönségnek minél inkább interaktív élményben legyen része. Csáth zenei kritikáit meg lehet hallgatni akár saját fülesünkkel is, a fehér szobában, a rejtett fiókokat benyomva előbukkannak naplói, az „őrület szobájában” pedig időnként az író mondatait és egyéb fojtott hangokat lehet hallani. Olyan ritkaságokat szereztek meg, mint Freud első kiadású német nyelvű könyve a pszichoanalízisről, vagy Csáth egyetlen fennmaradt festménye. Családját is megidézték, sok-sok kép készült róluk, ami az 1900-as évek elején még nem volt gyakori. Leszármazottai szintén helyet kapnak a kiállításon, azt bizonyítva, hogy egy morfinista embernek is lehet egészséges családja.

A tárlatvezetést szerintem rendszeressé tehetné a PIM, míg tart a kiállítás (2020 május 31-ig), ha ilyen tehetséges előadója van, mint Molnár Eszter Edina, aki kutatóként mindent tud Csáth Géza életéről. Az eseményen összegyűlt kisebb tömeg alapján valószínűleg máskor is lennének érdeklődők. Ha ilyen mégsem lesz, akkor is egy igényesen, sok munkával összeállított kiállítást tekinthet meg, akinek kedve támad bepillantani ennek a zseniális, rettenetesen elrontott sorsú embernek az életébe.

Óda a Kindle-höz

Gyakori vitatéma az olvasók közt, hogy hagyományos könyvet vagy e-könyv-olvasót érdemesebb-e használni. A többségnek általában a klasszikus könyvhöz húz a szíve, mert jó az illata, kézzelfogható, és mégiscsak az az igazi. Én viszont jobban örülök, ha a Kindle-men olvashatok. Ennek a legfőbb oka nem más, mint a lustaság, ami egyébként minden technológiai fejlődés előmozdítója. Egy e-könyvolvasó súlya kb. 20 dkg, könnyű tartani, olyan vékony, hogy szinte bárhol elfér, mégis rengeteg könyvnek van benne helye. Az e-papír felfedezése akkora előrelépést jelenthet olvasási szokásaink változásában, ami a könyvnyomtatás megjelenése óta nem történt.

Miért jó?

Szerintem ahhoz, hogy egy könyv élmény legyen, nem feltétlenül fontos, hogy milyen az illata. A lényeg, hogy maga a szöveg mit vált ki belőlünk, esetleg képes valamit hozzátenni az életünkhöz, ezért nem számít, éppen milyen formátumban olvassuk.

Számomra rémisztő tud lenni egy Trónok harca méretű példány, valahogy azt sugallja, atyaég, én egy ilyen grandiózus történettel nem biztos, hogy meg tudok birkózni. A Kindle-n viszont ha nem akarom, nem látom, mennyi van még hátra, eltűnik ez a méretes nyomás és azt vettem észre, sokkal jobban haladok a könyvekkel.

Meg kell említenem a környezetvédelmet is. Nagyon szép idézeteket lehet találni arról, hogy egy fa lelke a könyvben tovább él... szerintem jobban örült volna az a fa, ha saját valójában élhet tovább, és mi is, ha marad, ami felfogja a rengeteg szén-dioxidot.

 Nyelvtanulás

A nyelvtanulás egyik kellemes formája lehet az idegen nyelvű regények, novellák olvasása. Ahhoz viszont, hogy bele merjünk vágni egy ilyen könyvbe, többnyire szükséges közép szintű szó- és nyelvtani ismeret. Így is bőven lesznek olyan szavak, amiket nem ismerünk, de e-book olvasón ez kevésbé zavaró tényező, ha feltöltünk rá egy szótárat, utána a szövegben csak rá kell klikkelni az ismeretlen szóra és már meg is jelenik a jelentése, nem kell keresgélni egy külön szótárban.

kindle-4283403_1920.jpg

Lényeges apróságok

Nem gyűrődik. Nem tudom, hogy csak nálam gyűrődik-e meg minden, ami papír alapú, amint a közelembe kerül, de sajnos ez a helyzet és nagyon zavar. Megesik, hogy leejtem, leöntöm kávéval, le is eszem, biztos, ami biztos. Az e-book olvasóra egy tokot érdemes beszerezni és semmi baja nem lesz évekig.

Az e-könyv olcsó(bb). Talán nem annyira, amennyire lehetne, ahhoz képest, hogy nem kapunk fizikai példányt, „csak” egy fájlt és előtte még magába az olvasóba is be kell fektetni, de összességében még így is jobban megéri, mint a fizikai példányok.

Helytakarékos. Annak, akinek nem minden álma egy óriási könyvespolc, vagy csak kicsi a lakása, szintén hasznosabb lehet, ha marad szabad tere és nincs mindenütt könyv.

Állítható a betűk mérete és stílusa is, így könnyebbé válhat az olvasás akár az idősebb korosztály számára is.

Egyéni preferencia kérdése ugyan, nekem Paperwhite-om van, tehát háttérvilágítást is kapott a Kindle, ezért este nem kell villanyt kapcsolnom, ha olvasni akarok. Ez ugyan apróságnak tűnhet, de könnyű hozzászokni, hogy nem kell mindenhol a megfelelő fényerőt keresni, mert ott van a kezemben.

Én tömegközlekedésen is nagyon szeretek olvasni, de ha hagyományos könyv van nálam és fél kézzel ráadásul kapaszkodnom kell, lehetetlenné válik az olvasás. A Kindle viszont egy kezemben is elfér, így nem (feltétlenül) esek el egy hirtelen fékezés következtében, és még olvasni is tudok.

Nem utolsó szempont, hogy nem kell könyvesboltba menni. Sokaknak kellemes elidőzni a könyvek között, de ha megtetszik egy könyv mondjuk a NIOK csoportban, kb. 2 perc alatt hozzá lehet jutni a legnagyobb online áruházakban is pl. Bookline, Amazon és már lehet is olvasni.

Nem vitatom a hagyományos könyvek szerepét, pl. a szakkönyvekét, kézikönyvekét, amiket gyakran forgatunk, keresgélünk bennük, aláhúzunk, jóval nehezebb e-formátumban használni. A mesekönyvek szintén fontosak, velük a gyerekekből korán olvasót nevelhetünk. Nem beszélve azokról a könyvekről, amikhez emlékek kötődnek, és semmiért nem válnánk meg tőlük. Viszont ha „csak” sokat olvasunk, akkor megfontolandó, hogy a 21. században nem feltétlenül annak kéne az elsődlegesnek lennie, hogy milyen szép egy könyv borítója.

(Fotó: Pixabay.com, készítő: eknizky)

A hívószó: Csernobil

Welcome to the new age, to the new age, I'm radioactive, radioactive.” - Nem tudom kiverni ezt a dalt a fejemből. Isten hozott szép új világunkban!

Az HBO idén májusban bemutatott, feszített tempójú, zseniálisan felépített minisorozata a Chernobyl óriási sikert aratott. Az alkotás végigvezeti a nézőt, mi történt 1986. április 26-án úgy, hogy az egész kommunista rendszer hibájára is rávilágít, a mindent átszövő hazugságra, és hogy nehogy kiderüljön, mennyire nem értenek semmihez azok, akik egy birodalmat irányítanak.

Nem véletlenül tartják sokan az év sorozatának, az HBO megint lerakott az asztalra egy igazán minőségi munkát, nem csoda, hogy az emberek újra elkezdtek érdeklődni Csernobil iránt. A sorozat írójára nagy hatással volt egy könyv, aminek a címe The Voices From Chernobyl, ami magyarul Csernobili imaként jelent meg 2016-ban. Ebből a könyvből több történet szinte egy az egyben megjelenik a sorozatban és jelenleg a magyar sikerlisták élén áll. A sorozat arról szól, mi történt Csernobilban, a könyv arról, milyen hatása volt az ott élőkre. Párhuzamosan olvastam és néztem őket, mikor már nagyon soknak éreztem a könyvet, leraktam és szinte felüdülésként hatott rám a sorozat, ami tagadhatatlanul nagyszerű lett, de a könyv sokkal mélyebben hatott rám.

Az interjúkötetet a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics írta a Fehéroroszországban élő emberekről és a viszonyukról a katasztrófához, maga az írónő is onnan származik, ez az országrész kapta a dózis legnagyobb részét, a tízmillió fehéroroszból kétmillió él sugárfertőzött területen.

Sok embert interjúvolt meg a szerző, ők mind közvetlenül érintettek, ott voltak likvidátorként, katonaként, ők az özvegyek, akik fiatalon magukra maradtak, vagy a nénik, akik képtelenek voltak otthagyni otthonukat. Még el tudták mondani a történetüket, ugyanis a sugárzás hatására nem mind élnek már.

Csernobilból tért haza a likvidátor, aki kidobta az összes ruháját, csak a sisakját adta oda a kisfiának, mert annyira kérte, a fiúnak agydaganata lett és meghalt. Mesél a környezetvédelmi felügyelő, csinovnyik, aki látta, mekkora a baj, hogy hazudnak a falusiaknak, nincs vész „csak mossanak kezet evés előtt”, hogy a segélyeket széjjelhordják - és elnézett mindent. Később persze megjelenik nála is a bűntudat, de minden magyarázatot elhisz a lelkiismeret.

Mikor elkezdtem olvasni, úgy gondoltam, hossza alapján legfeljebb négy nap alatt végére érek a könyvnek. Pár fejezet után reálisabbnak tűnt az öt, másnap már a hat-hét. Végül tizenhárom nap alatt verekedtem magam rajta, alig vártam, hogy a végére érjek. Aztán újrakezdtem. Ezek a történetek, elmélkedések olyan súlyosak, hogy az emberben felvetődik tőlük egy rakás kérdés arról, hogy miért történhetnek meg ilyen szerencsétlenségek? Mindenki, aki megszólal a könyvben erre a kérdésre keresi a választ és leginkább alkot magának egy elképzelést, amit talán be tud illeszteni a világképébe. Rengetegszer hangzik el a fatalizmus szó, ami annyira jellemző a szláv néplélekre, az, hogy ők sokan vannak, ezért az individuum nem számít. Ők könnyebben hajlandóak feláldozni magukat, elhiszik, hogy hőssé válnak, hogy mentsék a többieket, az ő életük nem számít. Ez a kötet mégis róluk szól, az egyszerű emberekről és arról, hogyan tette tönkre a nemtörődömség, az elhallgatás és a hazugság az életüket.

Eleinte nem tetszett, hogy mennyire hatásvadász, mennyire nagyot akar mondani, főleg az írónő öninterjúja, amit talán jobb lett volna a könyv végére rakni. Csak jóval később értettem meg, hogy Csernobilról egyszerűen nem lehet máshogy fogalmazni, mert a mai napig érthetetlen és feldolgozatlan trauma.

Olvasom ezeket a történeteket újra, megdöbbentenek, aztán szinte rögtön törlődnek az agyamból, mert ennyi szörnyűséggel nem biztos, hogy szembe lehet nézni úgy, hogy az ember ne kezdjen el kételkedni mindabban, ami körülveszi. A mindennapok egyszerű békessége borulna fel és válna bizonytalanná a világ, amibe időről időre belefér egy világháború, atomkatasztrófa, terrortámadás és senki sem gondolja, hogy mindez vele is megtörténhet.

dsc00335.JPG

Kép: https://photos.app.goo.gl/qAPeoSH8KyEGRhc96

Kedves Naplóm!

Naplót írni menő – gondoltam tízévesen mikor kinyitottam a kék virágos, atombiztos lakattal ellátott kis könyvet és elkezdtem lejegyezni életem fontos történéseit. Írtam arról, hányast kaptam aznap – bevallottam a matek kettest is, nem csak az irodalom ötöst – arról, miért vesztem össze a legjobb barátnőmmel, és legtöbbet arról, kibe voltam menthetetlenül szerelmes.

Úgy két évig tartott ez a hobbi, aztán valahogy felváltotta a sokkal kreatívabb képeslap gyűjtés... Csak néha vettem elő a naplót, hogy elolvassam, milyen banális dolgokat voltam képes megörökíteni az utókornak, de pár oldal után inkább visszazártam azt a lakatot.

Aztán elröppent az idő és manapság megint azon kapom magam, hogy esténként leülök a konyhaasztalhoz, előveszem a határidőnaplómat (amit mindössze a gumírozás tart vissza a kíváncsi tekintetektől) és a nem túl szép macskakaparásommal lejegyzem napjaim eseményeit és főleg a gondolataimat.

accessory-blur-brand-293229.jpg

De miért jó naplót írni?

Mozaikok

Minden élet a megélt napok kicsi és nagyobb eseményeiből áll össze, és ha ezeket megörökítjük, később sokkal könnyebben kiderül, miért történtek velünk éppen azok a dolgok, amik és önmagunkat is jobban meg tudjuk érteni. Mondhatni a nagy képet sok apró darab alkotja, és távolról látszik igazán, milyen művet alkottunk. Ráadásul memóriánk hajlamos elferdíteni a tényeket és megesik, hogy teljesen máshogy emlékszünk részletekre, mint ahogy valójában történtek.

 

Stressz szelep

Az írást mint terápiát gyakran javasolják a pszichológusok, mikor egy nehezebb élethelyzetben találjuk magunkat. Azzal, hogy átgondoljuk érzéseinket, mondatokba rendezzük őket, azok leegyszerűsödnek és könnyebb lesz velük megbirkózni. Ha szabályozni tudjuk őket, csökken a feszültség - az írás tehát megnyugtat. A probléma, amit kiírtunk magunkból, előttünk van, látható formában, kevésbé megfoghatatlan, így túllépni is könnyebb lesz rajta.

 

Önfejlesztés

A naplóírás a szakmai előmenetelünk számára is hasznos lehet. Ha leírjuk eredményeinket, az tovább fog motiválni minket, mivel látjuk, hogy fejlődünk. Aki motivált, annak biztosan több kreatív ötlete lesz és könnyebben fogja megoldani a felmerülő problémákat. Átgondolhatjuk és lejegyezhetjük konfliktusainkat is, kivel tudunk jól, illetve nehezebben együttműködni, ennek milyen okai lehetnek? Illetve a hibáinkról is számot adhatunk, hiszen így lehet belőlük érdemi következtetéseket levonni. A burn out szindróma napjainkban egyre inkább terjed, ennek elkerülése, esetleg felismerése is könnyebbé válhat, ha munkánkkal is foglalkozunk naplóírás közben. Ötleteink, céljaink rögzítése szintén hasznos lehet, már csak azért is, hogy ne merüljenek feledésbe. Én mindig a lap tetejére szoktam a bloghoz kapcsolódó témákat, megjegyzéseket lefirkantani.

Hogyan?

Naplót vezetni rendszeresen érdemes, lehet akár mindennap, de hetente is, a lényeg, hogy legyen időnk bizonyos időközönként elmélyedni a gondolatainkban és leírni, ami foglalkoztat minket.

Lehet gépelni a klaviatúrán szövegszerkesztő programokba, blogba kevésbé érdemes, a nyilvánosság miatt akaratlanul sem leszünk mindig őszinték. Legjobb mégis kézzel írni, bármilyen papír alapú naplóba. Mivel ott nem lehet törölni, gondolatainkat akkor írjuk le, mikor már megszületett a mondat, így az írás folyamán könnyebben tisztulnak, egyszerűsödnek érzéseink, mint ha állandóan javítgatnánk a szövegszerkesztőben. Szintén érdekes lehet, hogy az idő múlásával, vagy éppen egy fokozott érzelmi helyzetben mennyit változik a kézírásunk.

Tapasztalatom szerint nem mindig könnyű szembenézni önmagunkkal, azzal amit tettünk, megéltünk, ugyanakkor minden erre vonatkozó cselekvésünkből lehet tanulni és formálni a jellemünket, de legalábbis próbálhatjuk megérteni, kik vagyunk valójában.

Források:

A naplóírás hatása: segít a gondolatok strukturálásában és önmagunk megértésében

https://pszichoforyou.hu/naploiras-hatasa

7 ok, hogy már ma este kezdjen el naplót írni

https://divany.hu/eletem/2014/06/25/7_ok_hogy_ma_este_kezdjen_el_naplot_irni

Jocelyn K. Glei: Hozzuk ki a legtöbbet önmagunkból!

A naplóírás mint kreativitásunk katalizátora fejezet (Google books)

Fotó: www.pexels.com

Könyv a zsebemben

 

Egy meleg nyári napon kievickéltem a metróból a Széll Kálmán téren, átverekedtem magam a délelőtt komoly igyekezetben lévő emberek tömegén és megálltam egy automata előtt. De nem ásványvizet, vagy csokit vettem, hanem ezt a szép kis könyvet.

img_20190710_133759_1.jpg

Úgy néz ki, mint egy jegyzetfüzet a könyvjelzőjével és külső gumijával. Elfér az egyik kezemben, a zsebemben, a legkisebb táskámban és nem lehet kifogásom arra, miért nincs könyv nálam. A Poket automatákat az utóbbi idők egyik legjobb könyves ötletének tartom, köszönet érte Vecsei H. Miklósnak és csoportjának, akik kitalálták és tavaly megvalósították, hogy Budapest forgalmas helyein és több vidéki városban egy szendvics+üdítő áráért lehessen minőségi irodalmat vásárolni.

Háy János írásait már régóta szerettem volna olvasni, főleg mert azt mondják, Szabó Magda komoly hatással volt rá és hozzám az ő művei régóta nagyon közel állnak. Csak az előítéleteim a kortárs magyar irodalommal szemben sokáig visszatartottak. Ahogy ott álltam a Poket automatánál és próbáltam eldönteni, melyik legyen a kiválasztott a sok kiválónak ígérkező könyv közül – elhessegettem a gondolatot, hogy milyen szép színük van és aszerint is választhatok, lánylelkemnek éppen melyik tetszik jobban, rosszul biztos nem járok - úgy határoztam, itt az idő, nekem Háy legújabb novelláskötete, a Sztreccs kell. Ha akartam, se tudtam volna jobban beleválasztani

Ritkán olvasok novellákat, szerintem novellát írni a legnehezebb az összes műfaj közül, hiszen egy viszonylag rövid szövegbe kell mindennek beleférnie úgy, hogy igazán ütős legyen. Na, ezt a feladatot Háy tökéletesen oldja meg, mindegyik novella képes a földbe döngölni és aztán otthagyni három napon túl gyógyuló sérülésekkel. A téma szinte mindig ugyanaz, az emberi kapcsolatok és hogy hogyan szúrjuk el őket. A novellák szép ívet alkotnak az életen át. A fiatalok naiv, mély érzésű történeteivel kezdődik a könyv, aztán jönnek a felnőttek, akik harminc-negyven-ötven évesen valahol elvesznek az életükben, erre gyógyírként megcsalják a párjukat, az eredmény pedig a szenvedés mindenkinek. Az idősekkel zárunk, akik már szinte csak merengeni tudnak azon, ami végleg elmúlt.

Nemrég jelent meg egy interjúkötet Szabó Magdáról, aminek az a címe, Az élet újrakezdhető. Háy János szinte összes novellájából az derül ki, hogy épp ellenkezőleg, ami már megtörtént, az ismétlődik meg állandóan, nem is érdemes újba belevágni, de persze van egy-két kivétel, hogy erősítse a szabályt.

Novellákat nemcsak írni, hanem olvasni sem egyszerű, alig merülünk bele egy történetbe, már vége is van, jön a következő, ráadásul akármelyik képes komoly érzelmeket kiváltani. Megrázó lehet a tudat, hogy szinte bármelyik eset megtörténhet velünk, ezért nem érdemes egyhuzamban olvasni őket. Számomra is akadt egy, aminek a végén kirázott a hideg és egy kis ideig nehezen kaptam levegőt, le is kellett tennem a könyvet, mint aki most már mindent ért - pedig dehogy. Ugyanakkor hálás vagyok a felismerésért, hogy nem csak én vagyok rém ügyetlen ebben az élet nevű játékban.

A kicsi könyvecske formájában nagyon erős, mély tartalmakat találunk, de félreértés ne essék, a végkövetkeztetés úgyis az lesz, amit szeretnénk, akár van köze a valósághoz, akár nincs.

„Minden életnek egy változata van: az, amit élünk.”

Nápolyból szeretettel 1.

 

Ha már nyár van, úgy gondoltam, utazzunk el egy kicsit képzeletben, nem is akárhová, Nápolyba, de nem ám a mostban, korszakunk az 50-es évek, viszont nem kell keresni a dolce vitát, Elena Ferrante regénye nem egy könnyed tengerparti olvasmány.

A Briliáns barátnőm a két főszereplő, Elena és Lila gyerek- és kamaszkoráról szól. Ferrante ezzel a könyvvel egy négy részes folyamot indított el, a Nápolyi regényeket. Az Elena Ferrante egyébként egy írói álnév, senki sem tudja, ki a könyvek szerzője, mert hiába óriási siker a sorozat, a szerző nem hajlandó felfedni magát, őrizni szeretné a magánélete nyugalmát.

Eleinte nehezen hangolódtam rá erre a történetre, nem volt egyszerű a sok olasz név, a családok közötti bonyodalmak megértése még úgy sem, hogy a könyv elején fel van sorolva, ki kinek a kicsodája. A korabeli Nápoly sem volt ismerős, ezek a hangos, megkeseredett, a túlélésre játszó emberek, akik a telepet alkotják. Annyira el vannak foglalva a mindennapi küzdelmeikkel, és egymás visszahúzásával (hoppá, nem csak a zászló hasonlít), hogy még a közeli tengerhez sem jutnak el a gyerekekkel, nekem ez a mentalitás igencsak taszító, de Elena és Lila története berántott és ott is tartott a végéig.

Már gyerekkorukban barátnőkké válnak, személyiségük viszont aligha különbözhetne jobban. Elena a jó kislány, aki mindig alkalmazkodik, vágyik mások elismerésére és Lila, a különc, a lázadó, aki csak a saját feje után hajlandó menni. Életkörülményeik hasonlóak, az egyikük apja portás, a másikuké cipész, akik napról napról tartják el családjukat. A lányok legnagyobb álma, hogy kitörjenek a szegénynegyedből, ahol állandóak a dühödt veszekedések, bántalmazások és halálesetek. Rájönnek, hogy akkor juthatnak előre, ha tanulnak. Míg Lila mindenben tehetséges és imád olvasni, addig Elenának rengeteget kell tanulnia, hogy meg tudjon felelni az iskolában, legfőbb ösztönzője erre nem más, mint Lila. Végig versengenek a történet során, akkor is, mikor már teljesen elválnak útjaik, és Lila egészen más irányba indul a könnyebb élet reményében. Elena később is mindenkiben azt keresi, amit a barátnőjében megtalált, az intelligenciát és ösztönzést, hogy ő is okosabbá, többé válhasson. Közben végig megvan benne az irigység is, hiszen Lila alapvetően tehetséges, míg Elenának mindenért meg kell küzdenie. Ez a kettősség végigkíséri a könyvet, és az elbeszélő ugyan Elena, Lila életének eseményei ugyanolyan hangsúlyosak.

A legfőbb kérdés, hogy egyáltalán vannak-e számukra lehetőségek, vagy minden csak a férfiak érdekének érvényesítéséről szól. A háború utáni Olaszországában, ahol egyenjogúság, gyermeki jogok még a fasorban sincsenek és az a vitatéma, hogy ha már nem fasizmus, akkor jöhet-e kommunizmus - vajon milyen lehetőségei vannak egy fiatal lánynak arra, hogy jobb életet tudjon teremteni magának és a családjának, mint ami neki jutott? És ehhez mit kell feláldoznia? Vajon Lila, vagy Elena útja lesz az, ami végül helyesnek bizonyul? Ha egyáltalán lehetséges ilyen körülmények között a „helyes” fogalmáról beszélni.

És, hogy a két lány közül ki az igazán briliáns? Kizárólag nézőpont kérdése.

 

 

Podcast ajánló: Popkult, csajok, satöbbi

Mikor gyerek voltam, nálunk mindig ment a Kossuth rádió, a nagypapám folyton azt hallgatta, miközben fejtette a keresztrejtvényét. Én akkor még eléggé untam, de az esti mesét természetesen mindig vártam. Most is hallom a vége után felcsendülő dallamot: „Aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát gyerekek!” Később több műsort is megszerettem, főleg a hétvégieket, a Kabarét, a Harminc perc alatt a Föld körült, sőt még a gazdasági magazint, a G7-et is. Mikor egyetemre kerültem, már nem volt időm rádiót hallgatni, és igazából volt jobb dolgom is, mondjuk olvasni, és már csak jóval később és igen ritkán hallgattam bele a műsorokba.

Aztán eltelt jó pár év és elkezdtek terjedni a podcastek, de nekem valahogy csak mostanában tudatosult, hogy milyen sok témában vannak egészen minőségi műsorok úgy, hogy bármikor be tudom kapcsolni a telefonomon és jártamban-keltemben hallgathatom.

Különösen megszerettem a Popkult, csajok, satöbbi című csatornát, ahol két nagyon intelligens nő – Nepp Tünde és Hudácskó Brigitta – beszélget főleg könyvekről, de filmekről, sorozatokról, standupról egyaránt. A nyugati, főleg brit popkultúra az, amibe mindketten beleszerelmesedtek és ezzel kapcsolatos élményeiket osztják meg a hallgatókkal immár öt éve. Skype-on keresztül veszik fel az adásaikat, és bár nem a profi hangmunkán van a hangsúly, vidám és értelmes beszélgetésük közben ez nem feltűnő.

A csatornán izgalmas könyv- és filmajánlókat kapunk, de az igazi erőssége a két lány jellemében rejlik. Tünde – aki amúgy könyvtáros és olvasós blogot vezet – érett, már-már bölcs megjegyzései és elképesztően szép hangja, és Brigi – aki egyetemen tanít – élesen találó, ugyanakkor nagyon humoros történetei abszolút kiegészítik egymást. Kimondottan veszélyes utazás közben hallgatni őket, ha nem szeretnénk hangos felröhögéssel megzavarni utastársainkat.

Különös figyelmet szentelnek az erős nőknek, mondhatni ez már feminizmus, de nem a férfigyűlölő, habzó szájú fajtából. A lényege mindössze annyi, hogy a nők felismerjék, ők is emberi lények, mint a férfiak, ezért merjék magukat felvállalni és kiállni az igazukért. Ehhez a mai Magyarországon még mindig kell bátorság.

Az egyik kedvencem a pozitív testképről szóló beszélgetésük, ami Lindy West Shrill című esszékötete és az ebből készült sorozat apropóján, amit minden nőnek érdemes lenne ismernie. Viszont a legértékesebbnek azt tartom ebben az epizódban, ahogy Brigi elmeséli, hogy bár a neveltetése miatt nem különösebben érdekli, mások mit gondolnak róla, azért érik olyan hatások, amik miatt nincs mindig békében önmagával. Ezért fontos tudatosítani magunkban, hogy senkinek nem tartozunk elszámolással és nem egy szám határozza meg kik is vagyunk valójában.

A 141 adásból, amik felkerültek a podcast lejátszókra (iTunes, Spotify, Player FM), van olyan, ami a nyelvtanulásról szól, ami a gyerekkori olvasmányélmények és a könyvek szeretete közti összefüggést taglalja és sok-sok izgalmas könyv, amiket úgyis fel fogunk venni a várólistára a többi mellé, ha meghallgatjuk, mit gondol róluk Tünde és Brigi. Aki szeret olvasni, az valószínűleg talál olyan témát, ami tetszeni fog neki, csak aztán óvatosan a BKV-n.

 

Nincs időd olvasni?

Nincs Időm Olvasni Kihívás, avagy NIOK, ahogy a könyvmolyok emlegetik. Két éve hozta létre Szabados Ágnes híradós ezt a facebook csoportot és azóta is hatalmas sikernek bizonyul. Vajon miért? Mi tesz izgalmassá egy olvasós kihívást és miért van már tizenhétezer tagja?

Olvasni jó

Pihentet, kikapcsol, más dimenzióba helyez. Aki olvas, számos történetet, karaktert, nézőpontot ismer meg. Van egy mondás, hogy aki nem olvas, annak csak egy élete van, míg aki igen, annak számtalan. Arról nem beszélve, hogy egy jobban megválasztott könyv a saját életünket is képes pozitívan befolyásolni. Szomorú vagy? Olvass! Nem találod az utadat? Olvass! Nagy kérdésed van az élethez? Olvass! Annyi történetet írtak már meg, hogy minden élethelyzethez illenek könyvek, csak meg kell őket találni. Bár én azt vettem észre, hogy ha nem kerestem, akkor is rám találnak azok a könyvek, amikre éppen szükségem van. Már azért az érzésért is megéri, hogy nem csak velem történnek furcsa dolgok, és bármire létezik megoldás.

Nincs idő

Mégis felgyorsult világunkban sokszor azt vesszük észre, minden fontosabbnak tűnik, mint leülni egy jó könyvvel és olvasni. A sok munka, tanulás, a gyerek, a kapcsolat, a háztartás… de sokszor csak annyi, hogy megint az Instát nyomkodjuk a telefonon bármilyen értelmes tevékenység helyett. Így az olvasás szépen lassan kiveszik az életünkből.

Ha már Facebookra mindig van

Szabados Ági okosan vette észre, hogyan lehet felhasználni a közösségi médiát az olvasás népszerűsítésére, és meg is alakult a Facebook csoport az igencsak provokatív Nincs időm olvasni kihívás címmel. A NIOK sikeréhez szükséges volt, hogy legyen egy arca, ráadásul híres, fiatalos, csinos arca. Szabados Ági híradósként valószínűleg könnyebben jutott el a különböző médiumokba, mint aki nincs jelen a beszélő dobozban. Sok-sok interjú készült vele, amik bejárták az országot és a csoporthoz egyre többen csatlakoznak.

Minden hónapban elolvasni egy könyvet nem tűnik olyan nagy feladatnak, de ha van egy csoport, ahol erről lehet posztolni, tapasztalatot megosztani, akkor a közösség különösen motiváló erővé tud válni. A havi tematika, a közös könyv, hogy kiből milyen gondolatokat vált ki ugyanaz az olvasmány, mindig nagyon érdekes élmény. Minden hónap végén várva várt esemény a kibeszélő, amikor Szabados Ági egy órában élő adásban elmondja a gondolatait és mindenki másnak is lehetősége van a véleményét kifejteni ez idő alatt. Mindig akadnak értékes gondolatok.

Kik vagyunk?

Egy színes társaság, akiket az olvasás szeretete köt össze. Van, aki szépirodalmat, van, aki ponyvát, magyart vagy külföldit, regény vagy verset olvas. Ha valaki kérdez, arra rendszerint rövid időn belül érkezik válasz. A posztok pozitív hangvételűek, nagyon ritka (bár természetesen megesik), hogy összetűzések alakuljanak ki. Ez mégiscsak a Facebook, úgyhogy vágyunk a virtuális vállveregetésre, amiért a hónapban akár tizenkét könyvet is elolvastunk, vagy találtunk egy frappáns idézetet, de ha csak rajongunk egy adott könyvért, akkor azt is szeretjük tudni, más is így van vele. Örülünk a like-oknak, de még inkább a hozzászólásoknak, hogy ha már az életből kiveszett a közösség, legalább a Facebookon tartsunk össze mi olvasók.