Év végére olyan témát hoztam, ami könnyen megnehezítheti az olvasók életét és rendszerint akkor csap le, mikor a legkevésbé várnánk. Az olvasási válság rendszerint azoknál mutatkozik, akik rendszeresen és sokat olvasnak. Ez az egyik legkellemetlenebb érzés, ami egy könyvmollyal történhet, a betűk nem változnak varázslatos képekké a fejünkben, ahogy már évek óta megszokhattuk, hanem csak fekete hangyaként szaladgálnak a lapokon és az oldalszámok sokszor jobban érdekelnek, mint maga a történet. Na, valahol itt kell sürgősen abbahagyni az olvasás erőltetését, mert pont az veszik el belőle, ami a lényege.

Hetek óta küzdök ezzel a problémával, nem először és valószínűleg nem is utoljára. Kétségbeejtő tud lenni a gondolat, hogy a világ, amiben gyerekkorom óta otthon érzem magam, ahová mindig menekülhettem, ha arra volt szükségem − egyszer csak bezárul. Csakhogy belegondolva, idén sem az egyszerű történetek vitték nálam a prímet, hanem a jó kis tömények, mint A szél árnyéka, Az öreg halász és a tenger, vagy épp Elena Ferrante regényei. A Covid tavasszal két hónapos karantént és egy nem egyszerű magamba fordulást hozott. Az év második felében pedig már nem csak hobbi szinten olvastam, hanem a munkámmá vált. A kis magánéletem tele volt magasságokkal és mélységekkel az év során, úgyhogy talán nem is csoda, ha mindez együtt azt eredményezte, hogy képtelen vagyok olyannyira lenyugodni, hogy lekössenek a könyvek.

Fotó: Pixabay

Így is nagyon hiányzik az olvasás, ezért feltúrtam a netet, vajon mit lehet kezdeni a helyzettel. Rengeteg jó tippet találtam, amik közül biztos van olyan, ami segítségére válhat az olvasási válságban szenvedő molyoknak, nekem a következők váltak be.

A legfontosabb, hogy ne parázzuk túl az egészet, mert egyszer úgyis elmúlik.

Jó, ha ilyenkor el tudunk vonatkoztatni a könyvektől, és bármi mással foglalkozunk. Nekem nagyon bevált ebből a szempontból a sütés, ami leköti az embert, kreatív alkotó folyamat, tehát pont ellentéte az olvasásnak. Persze bármilyen más időtöltés megteszi, csak könyv ne legyen a közelben.

Ez a módszer egy igazi könyvmolynál csak ideiglenesen tud működni, mert úgyis hiányozni fog az olvasás. Ilyenkor ki lehet próbálni néhány módszert, az egyik valószínűleg működni fog. Az egyik az újraolvasás, a kedvenc történetek újra otthonos közeggé változtathatják a könyveket.

Ha ez nem működne, érdemes lehet elindulni ez olvasás ismeretlen dimenziói felé. Ez jelentheti azt, hogy olyan műfajokkal próbálkozunk, amik eddig nem voltak jellemzők. Életrajzi, történelmi, verses, vagy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyvek… bármi, ami más, mint az eddigiek. De lehet más a könyv formátuma is, mondjuk e-könyv, vagy hangoskönyv formájában.

Sok más lehetőség van még, lehet könyves közösséget keresni, booktubereket nézni, vagy könyves blogokat olvasni. Nálam ezek nem igazán működtek, de lehet olyan, akinek beválnak, nem vagyunk egyformák.

Nekem legtöbbet az idő és a türelem segített, lassan kezdek kilábalni a válságból, és remélem újra belevethetem magam a nagyívű, terjedelmes és csodálatos szépirodalmi remekekbe (sznobizmus rulez :’D). Jöhet 2021.

Ez a poszt az előző folytatása ugyan, mégis teljesen más, most ugyanis a fikciós könyvek kerülnek középpontba. Komoly fejtörést okozott, hogyan ajánljak olyan szépirodalmat, ami megérinti ugyan az embert, ezekben a nehéz időkben mégsem megterhelő. Jelentem, a küldetést valószínűleg elbuktam, mégis remélem, hogy a következő listában lesz olyan könyv, ami szép ajándékká válik szeretteinknek (vagy éppen magunknak :)).

Fotó: Pixabay

Egy karácsonyi könyves lista elképzelhetetlen romantikus könyvek nélkül. Nálam ez a kategória nagyon könnyen kiveri a biztosítékot, ha elkezd a könyv átmenni… nyálasba, mint úgy általában a többség. Az egyik kivétel, ami erősíti ezt a szabályt, az Az időutazó felesége. Ahogy a címéből is kiderül, rögtön két komoly akadályt ugrik meg, mert mindamellett, hogy romantikus, nem gejl, még időutazás is van benne, ami nekem kicsit mindig a kattanásom volt. Mégis kevés olyan regény van, ami „hitelesen” tudja ábrázolni a problémát, bármennyire is paradox ez a kijelentés. Ajánlom minden fantáziával megáldott, romantikus léleknek.
https://moly.hu/konyvek/audrey-niffenegger-az-idoutazo-felesege

Kicsit komolyabb vizekre evezve… az orosz irodalom nagyasszonya, Ljudmilla Ulickaja nemrég megjelent novelláskötetéről írtam már. Most egy jóval régebbi könyvet hoztam, ami ismertté tette az írónőt és ez volt az első könyv, amit nekem is volt szerencsém olvasni tőle, ez a Szonyecska. Egy nagyon orosz, mégis egyetemes női sors a szerelemről, annak minden oldalával egy nem is szép, nem is olyan jó könyvtároskisasszony szemén keresztül. Talán pont ezért szólhat mindenkihez.
https://moly.hu/konyvek/ljudmila-ulickaja-szonyecska

És ha már nagy írónők és női sorsok… Nem tudom kihagyni ebből a listából Szabó Magdát, ezúttal a Pilátus című könyvét, ami egy igen súlyos regény idős szülő és felnőtt gyerek kapcsolatáról, ami sosem tud egyszerű és kedves lenni. Lehet, hogy nem az a tipikus könyv, ami a fa alá kívánkozik, de talán valakinek épp erre van szüksége. (A regényből film is készült, ami jópár külföldi díjat meg is szerzett.)
https://moly.hu/konyvek/szabo-magda-pilatus

Hemingway. Még mindig látom magam előtt az öreg halászt, ahogy viaskodik a maga nagy halával, mert mást nem tehet, ez a sorsa… Hasonlóan „könnyed” regény a Búcsú a fegyverektől, ami az első világháború értelmét keresi és valami egészen mást talál. Hemingway maga is részt vett a háborúban az olasz fronton, és meg is sérült, ennek a sérülésnek pedig nyolc évnyi szerelmet köszönhetett. Amellett sem tudok szó nélkül elmenni, hogy a 21. század kiadó idén megjelent Hemingway életműve csodásan szép borítókkal büszkélkedhet. Egy ilyen klasszikussal nem lehet mellé lőni.
https://moly.hu/konyvek/ernest-hemingway-bucsu-a-fegyverektol

Jón Kalman Steffanson nekem a tavalyi év nagy felfedezése, a Menny és pokol trilógia az egyik legcsodálatosabb könyv, amit valaha olvastam. Egy korábbi regényének, A halaknak nincs lába című családi eposznak most jelent meg a folytatása, A mindenséghez mérhető címmel. Aki szereti Izlandot, vagy a családregényeket, annak ezek a könyvek egész biztosan tetszeni fognak.
https://moly.hu/konyvek/jon-kalman-stefansson-a-halaknak-nincs-labuk
https://moly.hu/konyvek/jon-kalman-stefansson-a-mindenseghez-merheto

Ken Follett nem véletlenül napjaink egyik legsikeresebb regényírója. Nekem az Évszázad trilógiával lopta be magát a szívembe, szereplőit bármikor fel tudom idézni, az pedig, ahogy elmeséli a huszadik század történetét három köteten keresztül, tanítani való.
Leghíresebb műve viszont kétségtelenül A katedrális, aminek most jelent meg az előzménykötete, Egy új korszak hajnala címmel. Aki az eredetit szerette, annak biztosan nem fog ez sem csalódást okozni.
https://moly.hu/konyvek/ken-follett-egy-uj-korszak-hajnala

J.K. Rowling új meseregényt írt! Jó, ezt valószínűleg már mindenki tudja, A Harry Potter óta ugyanis erre nem volt példa, a megjelenéskor pedig a csapból is Az Ickabog folyt. Kisebb gyerekeknek semmiképpen nem ajánlott, a tinédzser korosztálytól felfelé viszont bárkinek élményt nyújthat az újabb Rowling-féle fantáziadús világ.
https://moly.hu/konyvek/j-k-rowling-az-ickabog

Ha a kicsiket sem szeretnénk könyv nélkül hagyni, szívből tudom ajánlani Berg Judit és Agócs Írisz Maszat sorozatát. A gyönyörűen megrajzolt aranyos mesékben a főszereplő kisfiú, Maszat kalandjai találhatók, amikkel a 2-4 éves korosztály könnyedén tud azonosulni. Legújabb kötetükben Maszat épp öltözködni tanul… azt hiszem, már tudom, nálunk mi kerül a fa alá. �
https://moly.hu/konyvek/berg-judit-maszat-oltozik

Mikor elkezdtem összegyűjteni azokat a könyveket, amikről úgy gondolom, érdemesek arra, hogy karácsonyi ajándék legyen belőlük, hamar rájöttem, hogy bajban leszek, mert túl sok jó könyv jelent meg mostanában. No de ez legyen a legnagyobb probléma, inkább két részre bontom a posztot, ez lesz az első, az úgynevezett non-fiction rész, tele csodásan szép, érdekes, vagy akár hasznos könyvekkel.

Fotó: Pexels

 Hajlamosak vagyunk elhinni, főleg mikor a híreket olvassuk – hogy az emberiséggel valami nagyon nagy gond van, sekélyesek vagyunk és meggondolatlanok, társainkkal pedig…embertelenek. Rutger Bergman holland történész-író olyan történeteket mond el, amik ezt tökéletesen cáfolják, és talán visszaadják az emberiségbe vetett hitünket.

https://moly.hu/konyvek/rutger-bregman-emberiseg

Yuval Noah Harari Sapiens című könyvével vált világhírűvé. Hogy mitől egyedi egy olyan kötet, ami egy lerágott csontot vesz elő újra, vagyis, hogy miért vált éppen az ember a Föld uralkodó fajává? Mert könnyed, akár humoros és meg meri lépni azt, amit nagyon kevesen, Harari a saját személyiségét is beleviszi a tudományba.

https://moly.hu/konyvek/yuval-noah-harari-sapiens

 Nem tudom, ki hogy van vele, de a rend nekem az a csoda, amit mindig észreveszek mások lakásában, és egyúttal lehetetlennek érzem, hogy egyszer az enyém is úgy nézzen ki. Marie Kondo a rendrakás nagyasszonya, ezért Tiszta öröm című könyvében biztosan tud olyan tanácsokat adni, amiket a hozzám hasonló anti-rendmániásoknak is hasznos lehet, hogy megállítsuk azt a bizonyos őskáoszt.

https://moly.hu/konyvek/marie-kondo-tiszta-orom

 Most pedig főzzzzzzünk! Mert enni mindenki szeret. Én kimondottan szeretek új dolgokat kipróbálni a konyhában, azt pedig még inkább, ha ugyanakkor nem kell a fél napomat ott töltenem. Kezeket fel, aki így van még ezzel! Na, ugye! � Fördős Zé Megúszós kaják 2. című kötetének valószínűleg mindenki örülne.

https://moly.hu/konyvek/fordos-ze-meguszos-kajak-2

Jól hallottam, valaki sütit említett?! Raj Ráchel, a flódni királynője idén jelentette meg  71 csodás receptet tartalmazó kötetét, amibe beleszőtte saját és családja élettörténetét is. Ki ne lenne kíváncsi rá, hogyan lett sikeres üzlet a nagyi sütijéből?

https://moly.hu/konyvek/raj-rachel-eletem-a-konyhaban

 Azt hiszem, vagyunk úgy páran, akik lakásban élnek és nemhogy kertünk, de még egy balkonládánk sincs. És otthon vagyunk – sokat. Erre pedig még egy lapáttal rátesz a tél, aminek szürke árnyalatai valahogy nem dobják fel az embert. És talán szintén vagyunk páran, akik hiába szeretnénk egy kis zöld növényt otthonra, azok valahogy mindig megadják magukat. A következő könyv megoldás lehet a problémára. Mindenesetre mire áttanulmányozzuk, hogyan érdemes a lakásban konyhakertet létesíteni, biztosan kitavaszodik és addig is van valami zöld a közelben…

https://moly.hu/konyvek/zia-allaway-konyhakert-a-lakasban

 Nem is volt olyan régen, mikor a csapból még nem a covid folyt, a legnagyobb botrány az életünkben az volt, hogy Harry herceg és felesége, Meghan hercegné nem voltak hajlandóak az angol királyi hagyományoknak alávetni magukat és inkább külön utat választottak maguknak, és most végre az is kiderül, milyen történet áll a háttérben. Magyarán guilty pleasure a köbön.

https://moly.hu/konyvek/omid-scobie-carolyn-durand-a-szabadsag-nyomaban

 A könyv, amelyiknek minden apuka örül majd Karácsonykor, jó valószínűleg az anyukák is. A klasszikus magyar rockzene fenegyereke életrajzi könyvét megírta, Egy ilyen életútból nem meglepő, hogy két kötetre is futotta. Presser könyvének első része már most a sikerlisták élén, ehhez nem igazán lehet mit hozzáfűzni. (Hm… „Szóból vannak hidak két ember között/Csend lobbantja őket a fejetek fölött/Mindenki mást érez minden szó mögött/Ami nekem kéne, azt te nem tűröd.”)

https://moly.hu/konyvek/presser-gabor-presser-konyve

 Ki vagy te? ha felteszem magamnak ezt a kérdést, korántsem biztos, hogy tudok rá értelmes választ adni. Viszont biztos vagyok benne, hogy Almási Kitti könyve elgondolkodtatja azokat, akik mindig, mindenáron meg akarnak felelni másoknak, közben pedig hagyják elveszni saját személyiségüket. Egy igazán őszinte ajándék bevállalósoknak.

https://moly.hu/konyvek/almasi-kitti-ki-vagy-te

 És végül szinglik, egyedülállók és legfőképpen magányosok ide mind! Most lelepleződik a nagy titok, hogyan lehet egyedül élni úgy, hogy ne faljon föl minket ez a mérgező valami (nagyon zárójelben jegyezném meg, hogy hallgassa mindenki a Beszélnünk kell podcastot, aki jót akar magának). Életünk legnagyobb pillanataiban menthetetlenül egyedül vagyunk, akkor már legyünk jóban önmagunkkal.

https://moly.hu/konyvek/francie-healey-honjok

Hogy ki is valójában Elena Ferrante, a mai napig nem tudjuk. Az író kilétéről több elmélet felmerült már, de egyikre sincs bizonyíték. Egy zseniális alkotó, aki a hatalmas sikerei ellenére, amiket elsősorban a Nápolyi regények sorozatával ért el (az első két részről itt és itt írtam), nem szándékozik előbújni az ismeretlenség nyugalmat nyújtó leple alól. Attól függetlenül, hogy a regényei nagyon jók, a titokzatosság mindenképp hozzátesz a Ferrante mítoszhoz.

Mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg, minél hamarabb el akartam olvasni. A felnőttek hazug élete a címével is teljesen megfogott. Nagyon szerettem volna tudni, miért is hazudunk mi felnőttek annyit, hogy az az egész életünket átszínezi. Végül elolvastam a könyvet, de utána dolgoznom kellett rajta magamban, mert Ferrante már megint nagyot alkotott, de olyan gyötrelmesen, mint mikor betegen lenyeljük a keserű pirulát és tudjuk, hogy jót tesz nekünk, de az ízét még sokáig érezzük.

A történet főszereplője Giovanna, aki tinédzser éveit éli, ezért kénytelen magáról eltávolítani a gyermeki naivitást, elkezd leválni a szüleiről, akiket régebben istenített, és rájönni, hogy ők is csak emberek. Hazudnak és hibáznak, mégpedig nagyokat. Giovanna mindent megtapasztal, amit a fiatalok szoktak az ő korában. Hogy átalakul a teste, hogy kialakulnak benne vágyak, és hogy a kapcsolatok mennyire törékenyek. A tipikusan lázadó korszakot ez az okos, érzékeny lány még az átlagnál is nagyobb szorongással éli meg, miközben mindenkinek azt szeretné bizonyítani, hogy a legkevésbé sem érdekli a felnőttek véleménye. Lassan kialakul a saját, egyedi személyisége, de magának is nehezen vallja be, hogy ő is csak azt szeretné, amit mindenki más.

Fotó: Pixabay

Miután elolvastam ezt a könyvet, az első szó, ami eszembe jutott, a csúnya volt. Ez a szó ugyanis végig jelen volt a könyvben, Giovanna leginkább magát jellemezte vele, és mivel így érezte, maga a történet sem lehet szép.
Ahogy maga a kamaszkor sem az, inkább zavaros, ijesztő és bizonytalan. Egy átmeneti korszak az egyszerű és jó esetben kiegyensúlyozott gyerekkoron már túl, a jóval nehezebb, és sokszor ugyancsak érthetetlen felnőttkor előtt, ahol már nincs jó és rossz, csak döntések vannak, amik akarva-akaratlanul visznek minket valamilyen irányba. Ebbe a korszakba lát bele Giovanna és retten vissza tőle, talán mert nincs még rá készen, ahogyan tizenhat évesen nem is lehet.

A felnőttek hazug élete egy felnövésregény, annak minden kínjával és bölcsességével együtt. Nem könnyű olvasmány, és mint említettem, nem is szép, és pont ezért annyira hiteles.

Ha van téma, amiről ijesztő beszélni, olvasni, egyáltalán rágondolni, és teljesen tabuvá vált mára, pedig régen hagyományok, megélések kötődtek hozzá, épp azért, hogy el lehessen fogadni, hiszen az élet természetes része, ha van téma, amit szinte mindenki nagy ívben kerül, az a halál. Én sem szeretek belegondolni, pedig talán éppen miatta üldözöm az életet minél inkább, és próbálom kihasználni a lehetőségeit, amíg lehet. Miközben tombol körülöttünk ez a járvány, és a bizonytalanság lassan beférkőzik az élet minden szegletébe, és ilyenkor nem lehet mit tenni, csak kapaszkodni abba, ami jó, egyszerű és kézzel fogható.

Mikor megtudtam, hogy az egyik kedvenc szerzőm, Ljudmilla Ulickaja új novelláskötete a halál témájára épül, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet elolvasni. De ő az, akinek az írásaiban még soha nem csalódtam, ráadásul a rövid elbeszélések azok, amik az orosz irodalom nagyasszonyává tették ezt a lassan idősödő hölgyet, akit elkezdett foglalkoztatni az elmúlás gondolata.

Fotó: Pixabay

A lélek testéről történetei hétköznapi emberekről szólnak ugyan, Ulickaja mégis mindig csodálatosan tudja érzékeltetni, hogy legyünk bármilyenek is, életkörülményünktől, múltunktól függetlenül, mindenki értékes. Történeteik pont olyanok, mint az élet, nagyrészt igazságtalan, sokszor nagyon nehéz, megtűzdelve szép pillanatokkal, amikbe kapaszkodni lehet. És ahogy mindenki, ők is eljutnak a végére. Ez az a pont, ahol a képzelet szabadon szárnyalhat és Ulickaja ezt a lehetőséget tökéletesen ki is használja, időnként eszembe jutott olvasás közben, hogy ez bizony mágikus realizmus, de belegondolva mégis mi más lehetne egy olyan téma, amiről az emberiségnek a mai napig a leghalványabb fogalma sincs.

A novellákban mindegyik szereplőnek más sors jut, attól függően, ki milyen karakter. Elképesztő, milyen gyöngéd megértéssel fordul ezekhez az emberekhez az írónő. Nála a halál mindig valami szép, egyszerű, de mindenható dolog, úgy, hogy a vallásosságnak ehhez vajmi kevés köze van. A test és a lélek bár szorosan összekapcsolódik, egy kicsit mindig megrettenünk, mikor azt vesszük észre, valami nem úgy működik, ahogy azt megszoktuk, hogy a folyamatok menthetetlenül tartanak valahová, hiába tiltakozunk ellene szellemünk minden erejével. És mikor mindennek vége, elkezdődik egy másmilyen történet, ami mindenkinek kicsit más, ugyanakkor annyiban hasonlít, hogy senki sem maradhat ki belőle.

Mikor Mezei Petra megkeresett azzal a kéréssel, hogy olvassam el a frissen megjelenő könyvét, el kellett gondolkodnom rajta, mit is válaszoljak. Lányos zavaromban igen nagynak éreztem a megtiszteltetést, másrészt azért volt nehéz döntés, mert a krimi nem az én műfajom. Ritkán veszem a kezembe, ugyanis én lennék a legrosszabb nyomozó a világon, valahogy sosem áll össze a fejemben, hogy miért a postás volt a gyilkos és nem a kertész…

A kíváncsiság ettől függetlenül győzött, így szerencsém volt elolvasni a Mint a homokszemek című könyvet, ami egy igazi modern regény. Alapvetően szórakoztató, de felmerülnek benne elgondolkodtató kérdések, amik miatt szerintem nem egy hétköznapi krimiről van szó.
A történet több szálon fut és bevallom, nekem eleinte nehezen ment megkülönböztetni a 2011-es és a 2013-as eseményeket. Mindkét esetben történik egy bűnügy, amiket a rendőrségnek egyáltalán nem sikerül megfelelő módon kezelnie, ellentétben a főszereplővel, Alex-szel (aki egyébként egy fiatal nő). Eleinte egyáltalán nem lopta be magát azonnal a szívembe a személyisége, sőt, inkább éreztem ellenszenvesnek, de innen szép nyerni, mert ahogy a történet haladt előre, egyre jobban megkedveltem. Értelmes, humoros lány, akit nem kímélt az élet, mégis mindig képes volt újrakezdeni és végül megoldani olyan bűnügyeket, amikre a rend makulátlan őrei lényegében csak nagyokat pislogtak. Különösen tetszett, hogy a magyar valóság egészen élethűen jelenik meg a történetben, és nem azzal a bölcsész könnyhullatással, amivel a szépirodalmunk el van árasztva, hanem szókimondóan és időnként kellő humorral kezelve.

Azért egy első könyvre nem jellemző, hogy tökéletes legyen, nyilván ez a regény sem lett az. Én, aki ugyebár nem fogyasztok sok krimit, végig úgy éreztem, hogy homokszemnyi információt sem kapok, ami esetleg rávezethetne, vajon ki az elkövető, csak Alex egy-egy elejtett mondatából lehetett tudni, hogy ő legalább nyomon van. Nekem mindenesetre nem kellett izgalmamban lerágni a körmeimet. Nyilván így sokkal nagyobb csattanóra lehet számítani a könyv végén, mint ha apró mozaikokból akár össze is állhatna a kép. Nem fog. A meglepetés ereje viszont számomra igazán pozitív élmény volt, főleg az a kontextus, amibe az egész eseménysorozat került.

A karakterek viszont nem igazán kidolgozottak a főbb szereplőket kivéve, Alex csokoládébarna haja mindenesetre kicsit beleégett az agyamba, annyiszor került említésre. A két nyomozó, akikkel a lánynak szorosabb a kapcsolata, egészen konkrét jellemvonásokat kapott, nem beszélve Arielről, a bank biztonsági őrről, aki egy füdőkádban lubickoló csigát tart otthon… róla olvastam volna még. A többiek viszont viszonylag szürkék maradtak.  Budapestről azonban olyan leírást kapunk, hogy bármelyik utazási ügynökség megirigyelné, úgy tűnik, nemcsak Alex kedvenc városáról van itt szó.

Fotó: Pexels

Többször volt olyan érzésem, hogy egy-egy dialógus az életben egészen biztosan frappánsan hangzik, de a könyvben ez mégsem jött át, mert a gesztusok, mimikák hiányoztak, a leírás pedig nem sikerült tökéletesre. Ezek olyan apróságok, amiket a gyakorlat majd szépen eltüntet Petra írásaiból és remélem még sok regénnyel fog megörvendeztetni minket.

Valószínűleg sokan vagyunk, akik amellett, hogy örültünk a hétvégi kiránduló időnek, kicsit elgondolkodtunk azon, hogy hogy a francba lehet október 3-án 28 fok? Nagyon tömören persze annyi a válasz, hogy globális felmelegedés.

Mikor még iskolába jártam és tanultuk, hogy hol milyen éghajlat uralkodik, én magamban örültem, milyen szerencsések vagyunk, hiszen van négy évszakunk, nincsenek nagy természeti csapások, se hurrikánok, se földrengések, de még egy szunnyadó vulkán se háborgat. Hát milyen kellemes és békésen unalmas hely ez a Kárpát-medence, nem? Már nem. Már itt is egyre inkább váltakoznak a hőgutás nyári napok a nagy esőzésekkel, amiket nem bírnak el a csatornák, megáradnak a folyók, az átmeneti évszakokból jó, ha pár hét maradt, a téli havazások meg lassan már csak legendák. És bármennyire is kényelmes lenne azt hinni, hogy a Föld természetes, ciklikus változásának lehetünk tanúi, valójában már rengeteg kutatás bizonyítja, hogy ilyen mértékű és ütemű változás eddig soha nem történt, az emberiség szén-dioxid kibocsátása teljesen felborította a természet egyensúlyát. 

A téma nem új, Teller Ede már a 60-as években figyelmeztetett, hogy baj lesz. Se akkor, se azóta nem vették komolyan a tudósok figyelmeztetéseit, hát akkor most itt vannak a következmények, amiknek még csak a legeslegelejét látjuk, a megoldással pedig valószínűleg nem fogunk időben előállni, mert egy megoldás nem létezik és nem is fog létezni.

Budapest szervezett idén egy klímagyűlést, amin ötven ember vehetett részt a város minden pontjáról, két hétvégén keresztül. Úgy tudom, hogy nem volt óriási az érdeklődés iránta, én viszont úgy vártam, mint valami csodát. Rengeteg zavaros információ keringett a fejemben arról, hogy mi az, amit egy átlagember megtehet az éghajltaváltozás ellen. Az már alap, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot és nem használunk műanyagzacskót. De mindig kijön egy tanulmány mondjuk arról, hogy a pamut szatyrok előállítása mennyivel több CO2-t termel, mint a műanyag társaié. Bár előbbi talán legalább belátható időn belül lebomlik, ezzel a probléma azonban nincs megoldva. Sok-sok új dolog derült ki számomra, és az is, hogy a rendszer nem igazságos, ahogy soha nem is volt az, ezért a megoldások sem feltétlenül azok, bár jórészt ez hozzáállás kérdése. Ami nekem leginkább újdonság volt, hogy a városban a legnagyobb környezetszennyezők a lakóépületek, a fűtés, és bár léteznek korszerű technológiák, ezek jórészt kihasználatlanok, mert vagy drágák, vagy ismeretlenek és mindenki a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldásra törekszik, ha egyáltalán hajlandó felújítani az épületet, amelyben az élete jelentős részét tölti. 

A másik, a közlekedés kérdése. Sokszor vitathatatlan, hogy szükség van autóra, hiszen családok közlekednek vele, idős rokonokat kell szállítani. De kicsit abszurd, hogy az ember időnként fél kilépni gyalogosan az utcára, mert akkora a forgalom. A belvárosi élet pedig hosszabb távon egyértelműen nem fog javítani senki életminőségén. Sőt. Szintén kiábrándító tény, hogy egy elektromos autó, ami az autóipar nagy dobása a környezetért, a legyártásától kezdve az élete végéig valójában pont annyira szennyező, mint benzines társai. Csak jobb a reklámja.

Arról nem is beszélve, hogy az egy főre jutó zöld felületek mennyisége szintén egyre inkább csökken, ahogy a külvárosból befelé haladunk. És igazából ez olyan szinten természetessé vált, hogy szinte senkiben fel sem merül, hogy miért is van ez így, és nem lehet esetleg változtatni rajta, hogy egy kicsit élhetőbb, tisztább, levegősebb, zöldebb városunk legyen?

Fotó: Pixabay

A fájó igazság az, hogy mindenkinek tennie kellene nem egy dolgot, hanem sokat azért, hogy változást tudjunk elérni. Az egyén lehet jó példa, de a kulcs a kis közösségek, aztán a nagyobbak és végül a tömegek kezében van. Mi vagyunk azok, akik tudatossággal hatni tudunk a cégekre, és a politikára.

Hogy mik azok a lépések, amik fontosak lennének? A leginkább, hogy megújuló energiát használjunk fűtésre, környezetbarát módon legyenek felújítva az épületeink, hogy lehetőleg biciklizzünk és tömegközlekedjünk autózás helyett. Bizony az is tény, hogy a nagyipari állatartás az egyik legszennyezőbb ágazat, tehát jó lenne átállni a vegán életmódra. És mindenellett rengeteget beszélni a témáról, mert tény, hogy frusztráló, de nem „csak” a gyerekeink, hanem már a mi életünk is ezen fog múlni.

Gyakran érzem magam szerencsésnek, amiért az Y-generáció tagja lehetek. A gyerekkoromat végig kísérte a változás, ami kicsit talán ijesztő, de a legtermészetesebb dolog, nélküle nincs fejlődés, és ez a korszak rengeteg újdonságot hozott az életünkbe. Akkor kezdett elterjedni a kábel tv, a sorozatok, a 90-es években jöttek ki a legjobb Disney-rajzfilmek, Harry Potterrel nőhettem fel, lassan elterjedt a számítógép, majd az internet, a mobil-, majd az okostelefonok. Ma már egyértelmű, hogy a technikai fejlődés rohamtempójú, és a mindennapjaink része. Akkoriban viszont még a levegőben volt a rácsodálkozás és talán egy kis naivitás, mert a világ egyszerűsödött és sokkal kényelmesebbé vált. Már tudjuk, hogy mindennek ára van és a nyugati életforma sem az, ami bármeddig fenntartható, de erről majd máskor hosszabban írok.

A mai témám az a sorozat, amit nagyon sokan ismernek, tíz évadot élt meg és a mai napig képes megnevettetni bárkit, miközben érzelmeinket sem hagyja hidegen. No igen, ez aligha lehet más, mint a Jóbarátok. � Neked ki volt a kedvenc karaktered? Én mindenkinek azt mondom, hogy Chandler, és így felnőtt fejjel tényleg őt bírom a legjobban. De anno tizenévesen, mikor a tv előtt ülve kekszet majszoltam mézes tejjel, bizony nem éppen Chandler vicces dumái érdekeltek, hanem, hogy hogyan lehetnék olyan szép, kedves, vicces és sikeres, mint Rachel, és honnan akaszthatnék le egy Ross-t, aki cuki, humoros és szemmel láthatóan oda meg vissza van Rachelért. Úgyhogy engem a tíz éven át szenvedő szerelmi szállal sikerült lekenyerezni, azzal együtt, hogy dőltem a poénokon.

Fotó: Wikimedia

Mostanában jelent meg Saul Austerlitz könyve, A Jóbarátok-generáció, ami beenged minket a sorozat kulisszái mögé. Igazából nem is értem, miért telt el ennyi idő, mire valaki megírta, hogyan született meg ez a mai napig óriási népszerűségnek örvendő sorozat.

A könyv eleje nagyon tetszett, ebből derül ki, milyen kalandos utat jártak be a készítők, mire egyáltalán összeállt, hogy lesz egy sorozat hat fiatalról, akik New Yorkban élnek és leginkább kávézással és beszélgetéssel töltik az idejüket. A 90-es évek elején valahogy nem tűnt egyértelmű sikernek a koncepció. Szintén tetszett a szereplőválogatás leírása, és az írószobáé, ahol állandó volt a pörgés, hogy a történet is magával ragadjon és a poénok is üljenek.

Szerintem annak nem sok értelme volt, hogy a legemlékezetesebb részeket gyakorlatilag szóról szóra megidézte a szerző, legfeljebb olyan szempontból, hogy az embernek kedve támadjon lenyomni hirtelen az összes évadot, de akinek ez a könyv a kezébe kerül, az valószínűleg magát a történetet kívülről fújja, ezért a könyv közepe ha nem is felesleges, azért kicsit mindenképp több az elégnél.

Nyilván a Jóbarátok sem tökéletes, pláne mai szemmel. Sokszor hallottam már, mennyire életszerűtlen, hogy egy szakácsnak manhattani lakása legyen, vagy hogy mennyire kilúgozott, és egysíkú maga New York, ahol mindenki fehér és boldog. Nem beszélve a karakterek szintén nem túl reális viselkedéséről, elvégre milyen pár az, aminek tagjai tíz éven keresztül nem tudják eldönteni, hogy együtt akarnak-e lenni, vagy sem. A homofóbiáról, női egyenjogúságról, és a többi társadalmi problémáról már valószínűleg felesleges is beszélni. Az a 90-es évek volt és a Jóbarátoknak nem az volt a célja, hogy a valóságot tárja elénk, hanem hogy egy másik világba vonjon be, ahol az emberek szeretik egymást és tudnak nevetni a saját szerencsétlenségükön is, míg el nem éri őket a happy end. És talán ez az oka annak, hogy a mai napig annyian szeretjük nézni a hat fiatal mindennapjait, mi Y-generációsok és egyre inkább a fiatalabbak is.

A könyv nem rossz, amíg tényleg bevezet a kulisszák mögé, a sok epizód leírás helyett szerintem jobb lett volna, ha a színészek is mesélnek valamit azokról az évekről, amiket a forgatáson töltöttek. Így azért bennem maradt egy hiányérzet, és bár kedvem támadt újranézni a Jóbarátokat, eléggé megkönnyebbültem, mikor a könyv végére értem, ennél többre számítottam.

Évekkel ezelőtt olvastam Hemingwaytől az Akiért a harang szól című regényét, ami akkoriban nem tudott megfogni. Tetszett ugyan, de nem éreztem, hogy igazán hatna rám. Pár hete viszont, ahogy kóboroltam a könyvesboltban, megláttam Az öreg halász és a tenger új kiadását, és úgy éreztem, ezt nekem menten el kell olvasnom. Persze csak jóval később kezdtem el, mint ahogy terveztem, de mikor pár oldalon túljutottam, majdnem hangosan kimondtam a villamoson, hogy ez varázslat. Néztem a pici, alig több, mint 100 oldalas könyvet és egyszerre olvastam volna el egyhuzamban, de nem akartam, hogy rögtön vége is legyen, ezért szépen beosztottam, mint a jófajta belga csokit. :D

Az öreg halászt, Santiagót - akit elhagyott a halászok jószerencséje és sehogyan sem akad rá a zsákmányra -azonnal megszerettem. Nyugodt, derűs, pozitív ember, aki soha nem adja fel a reményt, pedig az egyetlen, akiben bízik, egy fiatal fiú – akit ő tanított meg a halászat mesterségére – és mivel nem fogott halat már 84 napja, még a napi betevője is csak mások jóindulatán múlik.

A halászok álma nem más, mint A nagy hal, amekkorát még sosem fogtak, ami lenyűgöz másokat és ami azt bizonyítja, hogy legyőzte nemcsak a többi halászt, hanem magát a tengert is. Talán nem árulok el azzal nagy titkot, hogy az öreg halász ráakad élete zsákmányára. De hogy aztán Santiago tud-e élni a lehetőséggel, és egyáltalán érdemes-e ekkora vágyálmot kergetni, az a kisregényből kiderül.

Fotó: Pexels

Most már értem, hogy Hemingway miért tartozik a legnagyobb írók közé. Rövid, tömör mondatai mögött tengernyi mélység rejtőzik és szerintem kell hozzá érettség, hogy az ember igazán át tudja érezni a szövegeit és feltegye a maga kérdéseit, persze csak ha van hozzá bátorsága. Mondjuk azt, hogy mi mozgathat egy idős, végtelenül tapasztalt embert, aki a tengerrel lélegzik, mégis oroszlánokkal álmodik. 

Már elég régóta nem jellemző rám, hogy "limonádé" könyveket olvassak. Azt a típust, amit ha elkezdek, 5-10 oldalon belül pontosan tudni fogom, hogy mi lesz a vége és nagyjából azt is, milyen "csavarok" várhatók benne. Eléggé meguntam a Bridget Jones hasonlat, kicsit ügyetlen, de azért cuki és okos lányokat, akikért igazából rajonganak a pasik, de ezt ők valamilyen csoda folytán nem képesek megérteni. Azért pár hajtűkanyar után kivétel nélkül a herceg karjaiban találják magukat, the end. Akkor már inkább a szívet tépő, de legalább hatásos szépirodalom, amibe bele lehet úgy szeretni, hogy minden alkalommal kifacsarja az ember szívét, mégis alig várja a következőt. Mostanában viszont túl komoly és komor lettem tőlük, meg attól, hogy mindenképpen jól akarom csinálni az életet. Néha szükség van arra a bizonyos lazításra. Nekem a nyári pihenő most nem az olvasásról és még kevésbé az irodalomról szólt, viszont mérhetetlenül megkönnyebbültem attól, hogy nem akarok mindent tökéletesen csinálni, hanem csak úgy jól lenni. 

Fotó: Pexels

Ehhez a hangulathoz tökéletesen passzolt egy igazán lányos könyv, az Átkozott Hannah Brown. A történet kőegyszerű, a vicces, kissé tüskés, majdnem 30 éves Hannah életébe egyszer csak betoppan A férfi, aki nem szőke és kék szemű, mert manapság már rájöttek, hogy a sötét haj és zöld szem mennyivel szebb... és tényleg. 

És bár kicsit nehezen olvad a jég Hannah szíve körül (remélem ezt a mondatot soha többé nem fogom leírni), azért várható módon a két fiatal egymásba gabalyodik. Természetesen ez így túl könnyen menne, ha nem jönne a fordulat - ami kicsit elüt a 21. századi, vagy bármilyen más korban írt értelmes történetektől - ugyanis kiderül, hogy Hannah-n átok ül, és amíg fel nem oldja, addig nem lehet boldog az ő hercegével. Nem nehéz belátni, hogy az alapötlet rém gagyi, viszont az a ritka helyzet áll elő, hogy maga a történet sokkal értékelhetőbb. Jóval több, mint egy szimpla modern mese, mert Hannah és barátai életében sok olyan nehézség akad, amivel könnyű azonosulni. Mindenkivel megtörténik, hogy elhagyják, hogy a szülei rossz döntéseket hoznak, hogy nem foglalkoznak úgy a másikkal, ahogy arra szükség lenne. Aztán nem meglepő módon inkább kerüljük a konfrontálódást, csak hogy ne bánthasson meg újra senki. 

Talán nem akkora spoiler, hogy mikor Hannah elkezd a saját életében rendet tenni, pozitívabban állni az emberkhez, meglepődve tapasztalja, hogy a világ és benne az emberek nem olyan ijesztőek, mint azt hitte, csupán esendőek, de ha nem nézi ezt el nekik, csak a saját lelkét pusztítja tovább. 

Azért szeretjük a meséket, mert tudjuk, hogy a vége csak jó lehet, és egy modern mesével szemben sincsenek nagy elvárásaink, mint hogy egy kedves történet legyen, ami kivisz egy kicsit a rideg valóságból és elhiteti, hogy léteznek csodák. Ez a könyv kicsit többet ad, mert megmutatja, hogy a varázslat  csak belőlünk tud kinőni (szirup és nyáladzás vége.)