Olvasás project

2019.nov.05.
Írta: Márti1987 Szólj hozzá!

A vidéki élet humorral fogyasztható

Mi történik, ha kis országunk legjobb stand-up komikusa (tudom, szubjektív, de akkor is) ír egy regényt? Valószínűleg széjjelkapkodják az emberek. És tényleg, Bödőcs Tibor könyve ott van minden létező magyar sikerlista élén. Bár írt már egy irodalmi paródia kötetet, a regény azért mégiscsak más műfaj.

A Meg se kínáltak főhősünk, Magyar Oszkár nagy monológja, ami nem is elsősorban róla szól, hanem inkább a magyar lélekről, ami megfoghatatlan, mégis rögtön felismerhető.

Az elbeszélő tehát Oszkár, aki minden vidéki alkesz szobafestő archetípusa - szabadidejét a kocsmában tölti, ott meséli el nagy udvarlás közepette Gyöngyikének, a pultoslánynak, hogyan alakult az élete és kiről mit érdemes tudni a faluban.

Nehezen rázódtam bele a történetbe, mert a mondatokból szinte süt Bödőcs barokkos hasonlattokkal ékes stílusa, amin egyébként sírva szoktam nevetni. Ezért azonban folyamatosan az ő jellegzetes hangját hallottam olvasás közben, ahelyett, hogy Oszkár alakja jelent volna meg előttem. Aztán lassacskán kirajzolódott a szobafestő is, akit  megkedveltem, miközben sajnáltam is az elveszett tehetségéért. Festő karrierjét ugyanis egy nem éppen alkoholmentes baleset törte ketté, mégis óriási műveltségre tett szert művészettörténetből, az álmaitól ugyanis nem tudott teljesen elszakadni.

A sok sztori, amiket elmesél, mind olyan jellegzetes, hogy bármelyik vidéki faluban játszódhatna a történet és biztos mindenki találkozott már egy Oszkárral, aki mindent is tud arról, ki, kivel, miért, és hogy, Facebook nélkül. Ők azok az emberek, akik minden rendszert túléltek anélkül, hogy az életük különösebben változott volna, pedig mindig szép reményekkel indultak neki a rendszerváltásnak, az EU-nak, vagy csak a 21. századnak. Aztán valahogy mindig lemaradtak a nagy versenyben, őket sose kínálták meg lehetőségekkel.

tractor-371250_1920.jpg

Fotó: Pixabay

A regény vége felé azon gondolkodtam, hogy Oszkár vajon le tudja-e dumálni Gyöngyikéről a bugyit a sok bölcseletével, de aztán Bödőcs kanyarított egy más ívet a befejezésnek, amit nagyon nem láttam jönni és igencsak felkavart. Pedig várható lett volna, hiszen a nagy anekdotázó meséje pont úgy ér véget, ahogy az a valóságban is gyakran előfordul ilyen karakterek esetében. Nekem mégis sikerült annyira megkedvelni ezt a művész lelkű szobafestőt, hogy fájdalmasan érintett a történet vége. Eszembe jutott róla az Akik már nem leszünk sosem, bár ott inkább a modern városi élet jelenik meg Bálint, a tipikus bölcsészfiú karakterén keresztül, de ugyanilyen pontosan rajzolta meg Bödőcs Oszkárt, a vidéki munkásembert. Mindketten ismerős jellemek, a komfortzónánkat nem repesztik meg, de talán épp ezért szerethetőek.

Bödőcs a szavakkal nem csak a színpadon, hanem írásban is zseniálisan zsonglőrködik. Bár néha túlságosan is barokkosra sikerülnek a mondatok a vidéki kisember nagy problémáiról, a bölcs humor mindig elveszi a gondok élét. Ajánlott mellé némi tömény, komolytalanoknak forralt bor fogyasztása.

Ne maradj le az életedről

Azt hiszem, Dr. Csernus Imrét senkinek sem kell bemutatni, viszont nyugodtan elfelejthetjük azt a pszichiátert, aki a tv-ben ordítozott a szerencsétlen páciensekkel. Sokat változott a doki, vidékre költözött, magánpraxisát beszüntette, de sportcsapatokkal még foglalkozik és mindemellett létrehozott a feleségével egy kávézót. A közelmúltban akár komoly betegség is kialakulhatott volna nála, de a halál szele csak jóindulatúan legyintette meg.

Ha belegondolunk, óriási változások ezek egy ember életében. Ezért abszolút hiteles a könyve, az Egy életed van, ami tömören arról szól, hogy merjük megélni a pillanatokat, mert soha nem tudhatjuk, mikor fognak elfogyni.

Csernus az év tizenkét hónapjának megfelelő fejezetben mondja el, miért érdemes élvezni nemcsak a tavasz illatú májust, hanem a borult, esős októbert is. Az az ember, aki békében él magával, el tudja fogadni a természet változását.

barefoot-1835661_1920.jpg

Fotó: Pixabay

De mit jelent békében élni magunkkal? Csernus szerint azt, hogy mindent megteszünk a lelkünkért, anélkül, hogy állandóan a jövő miatt és mások véleményén aggódnánk. Ha muszáj, akkor változtassunk, de ehhez bátorság kell és hit, nem másban, kizárólag önmagunkban. Megesik, hogy nehézségekbe ütközünk, akkor nyalogatjuk a sebeinket egy kicsit, de felállunk és megyünk tovább. És ha mindent megtettünk, annak meglesznek a következményei, ha más nem, az a tudat, hogy rajtunk igazán semmi nem múlt.

Csernus stílusa egyszerű, nyers és őszinte. Abban nem változott, hogy simán megmondja a frankót, de a döntést, hogy hajlandó-e valaki vállalni a kockázatot és cselekedni magáért, vagy szépen nyugisan végigszenvedi az életét – rábízza az olvasóra.

Persze nincsenek fekete-fehér helyzetek. Én is meghoztam a magam döntéseit, de a változás sokszor hosszú és nehéz folyamat. A könyv olvasása során sok aha-élményem volt, rájöttem, van még bőven hová fejlődnöm, ugyanakkor meg is erősített abban, hogy az irány jó, csak a negatív kilengéseken kell túllépni. Mert van ilyen is, ami talán természetes, de azért vigyázni kell vele, mert mindig könnyebb alámerülni az önsajnálatba, mint felismerni, hogy ezt az egy életet nekünk kell alakítani, más nem képes rá. De miért okoskodok én itt...? Hiszen volt már olyan, aki ezt nálam sokkal szebben megírta.

"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

/Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani/

Világkép - amiből nincs két egyforma

A világ arra vár, hogy megismerjük. Könyvekből sok mindent meg lehet tanulni, az internetről, videókról, netán a tv-ből is rengeteg információ hullik ránk, amit persze már jó előre megszűrnek, épp ezért a világot igazán megtapasztalni érdemes. Hogy a végével kezdjem, nekem ez a legfőbb mondandója Kepes András Világkép című könyvének.

Kepes gyerekkorát Bejrútban, Budapesten és Buenos Airesben töltötte. Egy gyerek, aki mindenhová tartozni szeretett volna, de mindenhonnan kilógott. Aki pedig más, mint a többiek, az különösképpen jól tud figyelni, hogy minden apróságot megtanulva be tudjon illeszkedni a társai közé (tapasztalat). Vérévé vált az utazás, nem csoda, ha felnőve riporterként bejárta a földet és igyekezett a különböző kultúrákat autentikusan bemutatni. Sokszor eljutott olyan elszigetelt vidékekre, ahová mások nem, volt bátorsága megtapasztalni az európai szemmel bizarrnak tűnő rítusokat, elmélyülni a szokásokban, és ezeket elfogadni, nem pedig ítélkezni. Különösen sokat mesél a közel- és távol-keleti kultúrákról, amikről rengeteg képzet és főleg tévképzet él.

human-2944064_1920.jpg

Fotó: Pixabay

Rengeteg izgalmas történetet találunk a könyvben, Kepes járt Mongóliában a nagy pusztaságban, ahol csak helyi vezetővel szabad elindulni, mert egyszerűen nincsenek utak és úgy el lehet tévedni, hogy senki sem talál meg többé. Japánban, a világ azon kevés helyeinek egyikén, ahol a hagyományok harmóniában léteznek a modern életmóddal. Nem beszélve az arab világról, ahol hajdan a tudományok virágoztak, manapság pedig a kizsákmányolás és a pusztulás. Nem lehet szó nélkül elmenni a migráció mellett, ami a kilátástalan körülmények között élő sokmilliókat űzi a kultúráját és talán inkább a jólétét féltő Európa felé. Mi lesz ennek a vége? Erre a kérdésre nyilván nem ad választ a könyv, legfeljebb találgatások szintjén. És talán nem is kell mindenre tudni a választ.

„Amúgy meg az átmenetek mindig a legizgalmasabbak, mert az átmenetből bármi lehet. Nem muszáj rögtön megtalálni a megoldást! Lehet kicsit élvezni az átmenetet is! Átmenet az őszi este párájában a vacsora ígéretes illata, a biztató mosoly a küszöbön a szorongónak, a huncut gödröcske a nyak tövében, amit csak leheletfinoman ujjbeggyel szabad érinteni. De átmenet a haldokló üvegesdő tekintete, a toronyház ugrásra csábító mélysége, a kiűzetés a senki földjére. A beteljesülés ígérete és a veszteség rémképe adják a dolgok értékét.”

Kepes könyvét nem az irodalmi értéke miatt érdemes elolvasni, hanem egyfajta bevezetésként a világ olyan részeibe, amik ismeretlenek. Felfoghatatlanul sok ember él a földön, rengeteg kultúra, amiket másként formált a történelem, az éghajlat, a vallás és még ki tudja mi minden. Mi itt nem csak Európa, hanem mindennek a közepén vagyunk, a mindig fejlettebb nyugat és a jóval autentikusabb kelet között megbújva, soha nem tudva, melyik irány lenne a jobb. Nem fogok semmilyen politikai, vagy kultúrharcos szólamokat puffogtatni, viszont úgy látom, hogy a világ óriási, és az embernek nincs joga ismeretlenül ítélkezni mások felett, világképünk viszont mindig formálódhat, ha adunk neki esélyt.

Egy olvasatlan könyv margójára

Úgy egy hónapja készültem már a Margó Irodalmi Fesztiválra, amit előző hét végén rendeztek meg, de csak a csütörtöki napon sikerült kijutnom a Várkert Bazárba. Nem is értem, hogy lehetett pont a Glamour napok idejére szervezni... (és úgy mellékesen egy csodaszép őszi hétvégére, mikor az embert csalogatja minden, ami természet).

A közel 100 program, előadás igazán érdekes, aktuális lett, mind hazai, mind világirodalmi szempontból. És persze szabad volt a vásár, 46 kiadó legfrissebb könyveiből lehetett válogatni. Ebből a felhozatalból (pl. Bödőcs Tibor első regénye, Krasznahorkai László új könyve, Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiája...) lazán el tudtam volna költeni fél havi fizetésemet, de – bármilyen nehezen ment is - igyekeztem inkább a programokra koncentrálni.

Mikor online böngésztem, mire kéne beülni, először a könyv címén akadt meg a szemem, aztán elolvastam, miről szól, és biztos voltam benne, ezt a beszélgetést nem hagyhatom ki. Pfliegel Dóra Tindertojás című regénye elég komolyan rezonál életem eddigi legkeményebb időszakával. A regényről a szerzővel Veiszer Alinda és Orvos-Tóth Noémi pszichológus beszélgetett.

Soha nem írtam még olyan könyvről, amit nem hogy nem olvastam el, de bele sem kezdtem, ezért az alapokon túl csupán a beszélgetés élményéről lesz most néhány keresetlen szavam.

A történet főhőse Márti (hello), akinek gyermeke születése után elkezd széthullani a kapcsolata a férjével. Mindent megtesz ugyan a házasságáért, mégis szépen lassan eltávolodnak egymástól, míg Márti teljesen magányossá válik a kapcsolatban. Magánya ellen a Tinderre menekül, ahol megismerkedik Zolival. Kettejük története nem csak az online térben zajlik, hanem a múltban is, így kiderül, milyen út vezette el őket a másikhoz.

15279938160_12b13cf5af_o.jpg

Kép forrása

Különösen érdekes volt az előadás során, hogy Orvos-Tóth Noémi elmagyarázta, mennyire különbözik a valóságtól a virtuális világ, ahol képesek vagyunk, elvesztve a kontrollunkat, teljesen kitárulkozni lényegében ismeretlen embereknek. Ebben a helyzetben, ahol a megélt fantázia sokkal vonzóbb a valóságnál, az értelmes emberek is végtelenül naivvá válnak. Az előadás során világossá vált, hogy Márti története az én történetem is, és háromnegyed órán keresztül összeszorult gyomorral hallgattam a magyarázatot, miért alakulhattak így a dolgai(nk).

Egyelőre nem szeretném elolvasni a könyvet, majd egyszer, mikor már képes leszek mosolyogva visszatekinteni erre az időszakra. A regény végén van feloldozás. Én is ebben reménykedem.

Sejtig hatoló múlt - avagy kinek a sorsát éljük?

Szeretem azt hinni, hogy képes vagyok alakítani a saját életemet. Hogy ha sokat dolgozom, annak meglesz az eredménye, ha ápolom a kapcsolataimat, akkor nem leszek magányos. Azt is gondoltam, hogy a rokonaim problémái az én kis világomra nem feltétlenül gyakorolnak hatást és egyedül is képes vagyok megoldani a nehézségeimet. Viszont ahogy lenni szokott, ha az ember elbízza magát, a sors azt egy büdös nagy pofonnal honorálja. Így jártam én is, és ezért talán a legjobbkor került a kezembe az Örökölt sors.

A pszichológus Orvos-Tóth Noémi könyvében arról ír, hogy életünket mennyire meghatározza felmenőink sorsa. A fel nem dolgozott traumák, a szerencsétlen esetek, amik megrázták belső világukat és amiket akaratlanul is tovább örökítettek a következő generációknak.

Rendkívül olvasmányos, mégis tudományos tényekben gazdag a könyv, ami különösen fontos, hiszen olyan témáról van szó, amit nehéz megfogni. Elvégre ugyan hogyan is befolyásolhatja az én életemet, ha a nagymamámat elhanyagolták gyerekkorában? Pedig úgy tűnik, a családi minták már egészen korán bevésődnek, és akarva-akaratlanul adjuk tovább az utánunk következőknek mindazt, amit velünk elrontottak. Ráadásul ezek a régi traumák ritkán kerülnek felszínre, hiszen ki gondolná, hogy egészen mélyre kell ásni, hogy megtaláljuk a probléma gyökerét.

A könyv minden fejezetéhez tartoznak történetek, amik teljesen alátámasztják az elméletet, miszerint a felmerülő problémáinkra a választ nem csak magunkban kell keresnünk, mert korai kapcsolataink - elsősorban a családunk -meghatározó szerepet játszanak személyiségünk, egész világnézetünk kialakulásában.

Megoldás persze van. A múlt sérüléseit fel lehet dolgozni, hogy tanulni és építkezni tudjunk belőlük. Így van esély kikerülni a körforgásból és új, pozitív mintákat teremteni.

matroeska-746131_1920.jpg

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy kötelezővé tenném ezt a könyvet, mert a kötelező szóban benne van a kényszer, ami mindenki szabadságába lábbal tipor. Ezért inkább azt mondanám, mindenkinek teljes szívvel tudom ajánlani, hogy olvassa el az Örökölt sorsot. Nem hosszú, nincs 300 oldal, én még olvastam volna. Remélem Orvos-Tóth Noémi fog még könyvet írni, mert jó érzéke van hozzá. Addig is, akit érdekel, a honlapján olvashat tőle izgalmas pszichológiai cikkeket.

Egy másik Kafka és a mágikus realizmus

Évekkel ezelőtt jártam Pécsen és véletlenül egy Kafka nevű étterembe ültem le ebédelni. Igazán finom hagymakrémlevest és fahéjas túrógombócot ettem, utána kicsit beszélgettem a pincérrel, aki elmondta, hogy az étterem nem az író, Franz Kafkáról kapta a nevét, hanem Murakami Haruki regénye, a Kafka a tengerparton volt az ihletője. Olyan lelkesen mesélt róla, hogy gyorsan megszereztem és elolvastam a könyvet, amivel beköszöntött nálam a Haruki-korszak.

Egy zseniális japán íróról van szó, aki gyakorlatilag minden évben a Nobel-díj várományosa, de a könyveihez kell egy bizonyos hangulat. Azt vettem észre, hogy akkor tudom magam beleélni a történeteibe, ha nagyon merengő a kedvem, és kicsit (nagyon) el akarok szakadni a valóságtól. A Kafka a tengerpartont másodjára olvastam el, és végig egyértelmű volt, hogy most nem abban az életszakaszban vagyok, mint anno, néha el is csodálkoztam olvasás közben, hogy mi tetszett nekem annyira ebben a regényben.

Haruki világa nagyon hasonlít ugyan arra a valóságra, amiben élünk, de olyan események történnek benne, amik miatt egyértelmű, hogy valaki elvarázsolta. Mondjuk egy ember ért a macskák nyelvén, vagy piócaeső hullik az égből. A szereplőknek viszont mindez szinte teljesen természetes, és ez a könnyedség gyorsan feloldja az olvasó kételyeit és képes elfogadni a mágikus realizmust lehetséges világként. Haruki persze nem az egyetlen, aki ebben a műfajban alkot, és ahány író, annyiféle különleges univerzum jön létre.

tarot-cards-219419_1920.jpg

rootport képe a Pixabay -en. 

Regényünk kezdetén a tizenöt éves főhős, Tamura Kafka elszökik otthonról. Az édesanyja már gyerekkorában elhagyta, az apjával pedig komoly gondjai vannak. (Úgy tűnik, mostanában a magára hagyott gyerek kiindulótörténet visszaköszön nálam.) Kafka elindul, hogy megtalálja a múltját, és eljut egészen a világ végére. Közben párhuzamosan fut Nakata története, akinek gyerekkorában egy különleges „baleset” miatt törlődött az emlékezete, ami később sem tért vissza, sőt ahogy ő mondja, kissé nehézfejűvé vált, így idős korára sem tanult meg írni-olvasni. Viszont belekeveredett ebbe a szövevényes rendszerbe és ő is elindul, hogy teljesítse küldetését. Végül a történetszálak összeérnek, de addig mindketten furcsa és ugyanakkor mély lélektani utazáson mennek keresztül. Egy egészen fiatal és egy igencsak korosodó emberben hasonló kérdések fogalmazódnak meg az életről, amik valószínűleg mindenkiben felmerülnek és amikre egyetemes válasz valószínűleg nem létezik.

A történet szorosan összekapcsolódik a hangulatokkal, érzésekkel, és ezek, illetve a külső, mágikus erők mozdítják előre az eseményeket, amik aztán olyan szürreálissá válnak, hogy az a véleményem, hogy ezért kedves Haruki, soha nem fog Nobel-díjat kapni. Ugyan milyen bizottság fogja jutalmazni, hogy az ókori görög mítoszok keverednek a japán lélekvándorlós hiedelmekkel, amikből egy durván vérfertőzéses történet alakul ki? Ráadásul mindez teljesen természetes, legalábbis abban a világban. Pedig talán éppen ez a mágikus realizmus lényege, hogy ami a hagyományos világképünkbe véletlenül sem fér bele, itt -  kilépve a konvenciókból - bármi megtörténhet, mert mindez csak varázslat.

A költészet újjáéled - de mi az a slam poetry?

Tartozom egy súlyos vallomással. Szeretem a verseket. Viszont ahogy a blog tartalma alapján sejteni lehet, nagyon keveset olvasok belőlük. Nehéz megmagyarázni ennek az okát, hiszen a kedvenc kifogásom, hogy nincs időm, ebben az esetben nem igazán állja meg a helyét.

A vers szerintem rövid sorokba rejtett lüktető érzelem. Ezért kell hozzá egy bizonyos hangulat, és talán nem csoda, ha nincs is szüksége rá az embernek minden nap. Más kérdés ugyan, de én nehezen találok olyan verseket, amik tényleg tetszenek. A klasszikusokat persze ismerem és szeretem is, de a modernebbeket kicsit nehezen találom meg. Nekik még nincs meg a stabil helyük az irodalmi köztudatban, de attól még jó lenne, ha kicsit nagyobb nyilvánosságot kapnának a modern költemények.

Viszont van egy műfaj, ami még nem olyan ismert, de friss, fiatalos és elképesztően kreatív. Ez nem más, mint a slam poetry. Én, aki néha azt hiszem magamról, hogy viszonylag képben vagyok az irodalmi újdonságokat illetően, azt se tudtam, eszik, vagy isszák, mikor egy véletlenül sem bölcsész ismerősöm magyarázott róla. Szerencsére a Google akkor is a barátom lesz, mikor más már régen nem, így hamar sikerült kiderítenem, mi az isten az a slam poetry?

Egy olyan költészeti stílus, ami ötvözi a verselést és az előadást. Élőben, színpadon mondják el a slammerek a verseiket, amik a hétköznapokról, aktualitásokról szólnak és lehetnek érzelmesek, szórakoztatóak, de mindenképpen szókimondóak és nyelvileg zseniálisak. Slusszpoén, hogy az előadónak három perc alatt a mondókája végére kell jutnia. A magyar slam poetry 2006-ban jelent meg, 2012 óta évente országos versenyeket rendeznek, igen nagy sikerrel. Saiid neve biztosan sokaknak ismerős, és bizony ő volt az első két verseny győztese. De rendeznek Európa-bajnokságot is, amit tavaly ráadásul Molnár Péter nyert meg.

180406-f-pn714-0071.JPG

(Képforrás)

A vers mindig tömény önkifejezés volt és az is marad, ezért nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki kiálljon egy színpadra és előadja azt, ami a lelkét nyomja, úgy, hogy az a közönség számára is élvezhető legyen. A slam poetry érzelmes, humoros és nem fél fricskát mutatni a kornak, amiben élünk, akár politikai, akár társadalmi problémáról legyen szó. Amit mi sokszor csak gondolunk, azt ők szemrebbenés nélkül kimondják, és ez az őszinteség, ami nagyon hiányzik manapság, pedig sokszor olyan könnyű magunkra ismerni ezekben a versekben.

Szóval, ha lírai hangulatba kerülünk, de a József Attila kötet épp nincs kéznél (hoppá), akkor én jó szívvel ajánlom a slammereket a YouTube-on, de minden hónap utolsó csütörtökjén élőben is lehet velük találkozni az Ankertben

(Szolgálati közlemény: szeptember 28-án szombaton rendezik meg az Olvasás éjszakáját rengeteg izgalmas programmal: katt ide. Én ott leszek.)

 

Milyen a jó könyv?

Mostanában többször feltették nekem a kérdést, hogy milyen az igazán jó könyv. Eleinte úgy gondoltam, hogy ahány ember, annyiféle ízlés, ezért mindenkinek más. De aztán egymás mellé állítva az igazán jó olvasmányélményeimet igyekeztem megtalálni a közös pontjaikat, attól függetlenül, hogy éppen szépirodalomról, romantikus regényről, vagy sci-firől van szó. Elmondom, mire jutottam.

Talán az egyik legfontosabb tényező a nyelvezet, hiszen ezen keresztül lép kapcsolatba velünk az elbeszélő. Van, hogy fél oldal után érzem, ez a könyv képes hozzám szólni úgy, hogy kíváncsi vagyok a mondanivalójára. Máskor viszont hiába olvasok sokáig, egyszerűen nem szólít meg és inkább leteszem. Ehhez szorosan kapcsolódik a fordítás, hiszen a világ számos nyelvén születnek könyvek, nekem viszont még mindig magyarul a legkönnyebb olvasni és az igényes fordítás jelentősen hozzátesz a szöveghez, egy kevésbe jól sikerült viszont sokat ronthat rajta.

woman-1839798_1920.jpg

Pexels képe a Pixabay -en. 

A következő fontos szempont, hogy bele tudjam magam élni a szereplők helyzetébe, még akkor is, ha tőlem rettenetesen távol esik a világuk, vagy a nézőpontjuk. Karaktert teremteni tudni kell. Az írók azt mondják, hogy szereplőik önálló életet élnek, nekik csak annyi közük van hozzájuk, hogy a fejükben születnek meg, aztán viszont önerőre kapnak és alakítják a saját sorsukat. A karaktereket szeretem látni és hallani, ehhez pedig egészen pontos leírásokra és logikus cselekményre van szükség, ettől lesz jó a karakter: hús-vér, nem papírszagú, és ami a legfontosabb, érzelmeket vált ki. Vele tudok nevetni és sírni, mérges leszek rá, ha hülyeséget csinál, szurkolok neki, hogy jól alakuljon a sorsa, és tudjon fejlődni azoktól a hatásoktól, amik érik. A jó karakter a részemmé tud válni.

Van, aki nemes egyszerűséggel átugorja a leírásokat, mert unalmasnak tartja. Szerintem szükség van rájuk, a hangulat ábrázolásához nélkülözhetetlenek, akár a már említett karakter, akár helyszín ábrázolásról van szó. Be kell valljam, Jókait viszont (többek közt) ezért nem olvasok, a Vaskapu száz oldalon történő elbeszélése olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy a mai napig nem tettem túl magam rajta, pedig elég régen voltam gimnazista.

Maga a történet is legalább annyira fontos, mint az előző szempontok. Vannak könyvek, amiknek szinte nincs is cselekményük, mégis zseniálisak (pl. John Williams: Stoner), de ez a ritka kivétel, ami erősíti azt a bizonyos szabályt, hogy szeretjük a mozgalmasabb történeteket, amik kiszámíthatatlanok. Persze gondolkodik rajta az ember, teóriákat gyárt, mint minden Trónok harca rajongó, de akkor lesz igazán nagy az élmény, ha történnek nem várt események, a végét pedig nem lehet előre kitalálni. Én általában reménykedek a happy endben, mint talán mindenki. De ez nem jelenti azt, hogy ha elmarad, akkor el van rontva az egész, hiszen nem lehet mindennek pozitív a vége. Egy jó könyv ezt felvállalja és nem nem veri le a lécet.

Ezek azok a tényezők, amik számomra fontosak ahhoz, hogy egy igazán jó könyvet el tudjak választani a közepestől, attól függetlenül, hogy mi a műfaja, hogy laza szórakoztatás, vagy mély értelmek keresése a célja. Viszont kíváncsi vagyok, kinek mitől lesz egy könyv jó?

Lelkizzünk!

Alapvetően szeretem pozitívan szemlélni a világot. Az más kérdés, hogy nem mindig sikerül, de sokszor mentettek már ki a könyvek egy-egy nehezebb időszakban. Mostanában is megtalált egy mélypont, és úgy éreztem, hogy ezúttal a szépirodalom nem lesz elég. Viszont érdekel a pszichológia, ezért elkezdtem keresgélni, mi jöhet számításba. A kimondottan önsegítőnek mondott irodalom nekem túl direkt, nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, hogy „megváltozzon az életem”. A tényszerű szakpszichológia szintén nem nagyon fekszik, amik nekem könnyen emészthetőek, azok a történetek. Keresgélés közben szembejött a Szerelemhóhér. Szeretem a provokatív címeket, ehhez kell bátorság, rögtön rá is kerestem, ez vajon mi lehet? Irvin D. Yalom, az egyik leghíresebb amerikai pszichiáter kötetbe rendezte tíz páciense történetét, amiket az ő elbeszélése, megjegyzései kísérnek. Bepillantást enged a terápiák folyamatába nem csak a páciens, hanem a pszichiáter szempontjából egyaránt, amiből kiderül, hogy a szakember is csak ember.

A történetek eltérő témájúak, de mindben lehet azonosulási pontot találni. Mindenkit ért már csalódás, gyász, vannak félelmeink és sokszor nehezen találjuk a helyünket a világban. Egyetemes emberi helyzetek, amikre sokszor van megoldás, bár gyakran fájdalmas a folyamat, ráadásul komoly munkával jár.

Yalom nagyon érthető, humoros, viszont elképesztően empatikus stílusban meséli el páciensei történetét. Sokszor volt olyan érzésem, hogy ez az ember imádja a munkáját és addig keresi a jót másokban, míg meg nem találja - még a legellenszenvesebb figurákban is. Ezért nem csak a pácienst sajnáltam, mikor nem sikerült rendbe hozni a problémát. Mivel igaz történetekről van szó, a kudarc ugyanúgy megesik, mint a siker.

Abszolút azonosulni tudtam a kövér hölgy történetével, én is voltam ilyen: a szeretetre éhes lány, aki régen sokszor menekült az evésbe, és talán sosem lesz elégedett magával, másokkal pedig még kevésbé... Bettyvel ellentétben, én még mindig nehezen tudom elfogadni a doktor szavait: „- a szeretet nem pusztán szerencse, vagy sors kérdése. Magán is múlik, hogy szeretik-e – jobban, mint hiszi.”

girl-2573111_1920.jpg

Pixource képe a Pixabay -en. 

Viszont biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni Yalomtól, zseniális, ahogy rájön a problémák okára és amennyire próbál odafigyelni, hogy ne bántsa meg az embereket, miközben olyan lelkes, hogy legszívesebben egy csapásra megoldaná a gondokat, ami persze lehetetlen.

Minden történetben benne van a lényeg, amiért azt hiszem, nekem is a kezembe került a könyv, mégpedig, hogy az életéért mindenki maga felelős, és ezt vállalni kell. Lehet okolni másokat, sőt ennek még alapja is lehet, hiszen történnek rettenetes események, amikre senki nem számít. De változtatni azon, ami nem működik, vagy nem jól működik, más nem fog tudni. Egy életünk van.

Így szerettek és szenvedtek... ők

Nyáry Krisztián az Így szerettek ők kötettel robbantotta fel a magyar irodalmat még 2012-ben. A könyv leghíresebb költőink, íróink magánéletéről szól, azokról az időnként botrányos és kusza, máskor megható kapcsolatokról, amik ezeket az alkotó legendákat nagyon is emberivé teszik. Attól lett ismét aktuális, hogy a Városmajori Szabadtéri Színpad zenés előadást készített a történetekből a Kaláka együttes és négy zseniális színész segítségével. Nagy-Kálózy Eszter és Gryllus Dorka csodásan alakították a szenvelgő, megtört, vagy éppen csalfa nőket. Rudolf Péter, és Simon Kornél pedig a hősszerelmes, gyötrődő, sőt akár teljesen kontrollt vesztett művész urakat.

Az előadás során a színészek eljátszották, hogyan alakult nagy költőink szerelmi élete, emellett a Kaláka zenekar a megzenésített verseket adta elő. Ők ugyan nem mindig találták el a versek dallamát, de többnyire azért jól sikerültek a feldolgozások. A könyvre jellemző szarkasztikus humorérzéket átültették a darabba is, a közönségnek pedig kimondottan tetszettek ezek a fanyar poénok.

Arany János, Babits Mihály, József Attila… mindannyian tanultunk róluk középiskolában, tudtuk, kik voltak a múzsáik, szerelmeik, csakhogy ezek a nők egy-egy tankönyv szagú névnél nem jelentettek többet. Az igazi történetek, amik bárkivel megeshetnek, csak néhány mondat erejéig kerültek említésre. Pedig lehet, hogy megismerve a háttérben zajló eseményeket nemcsak, hogy jobban megértünk egy-egy verset, de maga a költő – időnként sajátos – gondolkodásmódja is közelebb kerülhetett volna hozzánk. Arról nem beszélve, hogy a legjobb sztorikat még mindig az élet írja, és időnként hajmeresztő, és rettentően izgalmas, hogyan alakultak ezek a kapcsolatok.

6960999204_d7f3f28a19_k.jpg

Fotó: flickr.com, elPadawan

De mégis, a barátnők, feleségek, szeretők... vajon hogyan viszonyultak a művészekhez? Emlékeim szerint erről is kevés szó esett a középiskolában. Hogyan élte meg a fiatal Csajághy Laura, hogy a harminc évvel idősebb „nemzet költőjének” múzsájává válhat?  Vagy Szendrey Júlia, hogy a heves lelkületű poéta az eljegyzés után más nőknek is csapja a szelet? És Mikes Klára, hogy a férje, Szabó Lőrinc évtizedekig csalta a legjobb barátnőjével?

Számomra két tanulsága volt ezeknek a történeteknek, először is, hogy költővel kezdeni nem érdemes, mert hiába a vitathatatlan tehetség, egynek sincs ki a négy kereke. Másodszor, hogy összetehetem a kezem, amiért nőként ebben a sokszor átkozott, tökéletlen huszonegyedik században élhetek, mert nem vagyok kénytelen elviselni azt, amit régen egy nőnek összeszorított fogakkal kellett, mert nem volt beleszólása a saját életébe.

Az Így szerettek ők egy igényesen összeállított kötet, Nyáry rengeteget kutatott és nem elégedett meg a szóbeszéddel. Mindegyik történet hitelesen mutatja be, hogy az író-költő zsenik mennyire esendőkké váltak, mikor megtalálták álmaik hölgyét. Talán Benedek Elek és felesége története hatott meg leginkább, miután egymásba szerettek, negyvenöt évig éltek együtt boldogan. Alig tudták elviselni, ha távol kerültek egymástól. Mikor pedig már látszott, hogy a nagy mesemondó befejezi földi pályafutását, Fischer Mária gyógyszert vett be és egy nappal a férje után ő is meghalt, nem tudott távol maradni tőle.