Olvasás project

2019.dec.13.
Írta: Márti1987 Szólj hozzá!

Testamentumok - Milyen lett A Szolgálólány meséjének folytatása?

A Szolgálólány meséje című sorozatot szinte mindenki ismeri, szintén viszonylag köztudott, hogy Margaret Atwood eredetileg 1985-ben megjelent regényéből készült az adaptáció.

Ha valaki mégsem ismerné, egy disztópikus történetről van szó, ami a hajdani USA területén létrejött Gileád nevű államban játszódik. Az erős sugárszennyezés miatt a nők termékenysége alaposan lecsökkent, alig született gyermek. A probléma megoldására egy új szerveződés erőszakkal magához ragadta a hatalmat. Ők az állam működését egészen máshogy képzelték el, mint elődeik, a korábbi szabadság eszmék helyett konzervatív vallási alapú rendszerrel akarták helyrehozni a múlt hibáit. Ebben az új társadalmi berendezésben a nők egyetlen célja a fajfenntartás. A vezető réteg meddő párjainak pedig kiutalnak egy termékeny nőt, akinek az volt a feladata, hogy gyermeket szüljön nekik, ők a szolgálólányok.

Ennek a történetnek a folytatása készült el most, Testamentumok címmel. A cselekmény három történetszálon fut, de A Szolgálólány meséjének főszereplőjét, June-t, már csak a sorok mögött találjuk meg.

librarian_bomber_1.jpg

Kép: Wiki média

Az egyik elbeszélő nem más, mint a hírhedt Lydia néni, aki alapítója a nénik intézményének. Kiderül, hogy Gileád létrejöttekor a férfiak nem voltak hajlandóak a nők problémáival foglalkozni, ezért volt rájuk szükség. A nénik felügyelték a magasabb rangú lányok megfelelő erkölcsi nevelését, férjhezmenetelét, megmetszették a vadhajtásokat, amikből a szigorú neveltetés ellenére, vagy épp azért, akadt is szép számmal.

A másik két elbeszélő két fiatal lány, az ő történeteik előre láthatóan összekapcsolódnak, sőt az sejthető, hogy hogyan. Így is érdekes volt olvasni, hogy a Gileádban felnőtt Agnes és a Kanadában élő Daisy mennyire másként gondolkodnak a világról. Atwood nagyon érzékletesen írja le, hogy a két ország földrajzi közelsége ellenére, az átélt tapasztalatok milyen mélyen képesek beleivódni az emberek életmódjába és így teljesen átformálják a gondolkodásukat.

A történet szépen bontakozik ki, a vége nekem mégis összecsapott. A kalandos utazás, amin hőseink keresztülmennek, egy 90-es évekbeli akciófilm jeleneteire hajaz, nincs benne semmi különleges, de legalább gyorsan véget ér.

Elgondolkodtató volt a Testamentumok, sok felmerülő kérdést megválaszol Gileáddal kapcsolatban, betekinthetünk a Nénik világába és az is kiderül, hogyan nő fel egy lány egy ilyen rendszerben. Viszont sok terület így is kimarad, csak nagy vonalakban esik szó June-ról, a többi szereplő sorsáról pedig még ennyi sem derül ki. Arról nem beszélve, hogy Gileád története szintén elég elnagyoltan ér véget, így hiányérzettel fejeztem be a  könyvet. Atwood nagyon jól ír, de a Testamentumok nem eléggé átgondolt, vagy túl populáris akart lenni, ezért sajnos nem éri el nagy elődje színvonalát.

Forgasd fel a világot! - Podcast ajánló

Eredetileg egy másik podcastről terveztem írni, aminek a témája sokkal inkább kapcsolódik a könyvekhez, az irodalomhoz. De az a csatorna, amiről most szó lesz, nekem jelenleg sokkal fontosabb, és a világon semmi köze nincs az olvasáshoz.

Viszont úgy érzem szükség lehet olyan pozitív tartalmakra, amik segíthetnek saját magunk megismerésében és akár az útkeresésben. És hajlamos vagyok szabályt szegni, ha úgy érzem, többet tudok vele adni, mint ha ragaszkodok olyasmihez, ami igazából nincs is kőbe vésve. Rendhagyó, olvasásmentes poszt következik, a téma pedig a Felforgatók podcast.

Mitől mások azok az emberek, akik elérik, amit akarnak? Mivel tudnak többet, mit csinálnak, és egyáltalán, hogy van mindehhez bátorságuk?

Sok tehetséges embernek vannak gondolatai, ötletei, amik aztán valahogy mégsem válnak valósággá, és csak a sikertelenség élménye keseríti meg az életüket. Viszont egyre többen vannak - de még mindig kisebbségben - azok az emberek, akik kitalálják, és elérik, amit akarnak, bármi áron. Ez szépen is hangzik, csak éppen ebbe a bármibe rengeteg munka, hit, akár bukás és újrakezdés is beletartozik, és ezt nem mindenki vállalja fel. 

moon-2077332_1920.jpg

Fotó: Pixabay

A Felforgatók azoknak az embereknek a történeteit meséli el, akik nem féltek bízni saját magukban és addig mentek, míg elérték a céljukat. A kb. fél órás beszélgetéseket Kadarkai Endre vezeti, aki teljes figyelemmel és tisztelettel, ugyanakkor remek humorérzékkel fordul interjúalanyai felé. Jelenleg nyolc történet található a csatornán, nyolc nagyon eltérő egyéniség mesél arról, milyen úton jutott el odáig, ahol most tart.

Meghallgathatjuk Litkai Gergely humorista történetét, aki lényegében megteremtette a magyar stand up comedy-t. Almási Kitti pszichológust, aki minden létező médián keresztül próbálja az emberek lelki fejlődését segíteni, vagy a személyes kedvencemet, Galambos Mártont, aki egy igencsak introvertált személyiség létére a Forbes magazin magyar kiadásának főszerkesztőjévé vált 32 évesen.

Nem tagadom, időnként irigykedve, meghökkenve, de mindenképpen inspirálva éreztem magam attól, mi mindenre lehet képes az ember, ha létre akar hozni valami jót. A kikezdhetetlen hivatástudat az, ami átlendítheti az embert a konfliktusokon, nehézségeken egyaránt. És talán ennyi az a plusz, hogy a kétségeinket és félelmeinket félretéve képesek legyünk elhinni magunkról, tudunk olyat létrehozni, ami nem csak nekünk, hanem másoknak is jó. Bárkiből lehet Felforgató.

 

Ki az Ördög?

Két hete azon gondolkodtam, mi az ördögről írjak, míg egy kedves ismerősöm fel nem hívta rá a figyelmem, hogy írhatnék akár róla is, mármint az ördögről. Kb. úgy nézhettem, mint Dr. House, mikor kigyullad a fény a fejében, ez bizony lupus!

A Gonosz az egyik létező legérdekesebb téma, hiszen néha olyan mértéket ölt, hogy az ép ésszel szinte felfoghatatlan, miközben egyértelmű, hogy egy kis gonoszság mindenkiben rejlik.

Mikor még nem volt divatban a szabad akarat filozófiája, az emberek évszázadokon keresztül hitték, hogy minden rossz történésnek ő az okozója, már az eredendő bűn is az ő számlájára írható. Rengeteg képzőművészt megihletett, de ott lapul a mindennapjainkban, a szófordulataikban, és azokban a kis bűnökben, amiket elkövetünk. De akkor mégis, mi az ördög?

„Az erő része, mely Örökké rosszra tör s örökké jót művel.” Bulgakov regénye ezzel a Goethe idézettel kezdődik, az ő főszereplője is a Sátán, a regény címe viszont A Mester és Margarita. A címszereplőinkkel sokáig nem is találkozunk, csak a könyv közepe táján jelennek meg, az igazi főszereplő viszont szinte rögtön felbukkan. És nincs egyedül, vele tart különleges kísérete, akik egészen egyedi lények, viszont hű szolgái a Gonosznak. Történetünkben épp Moszkvába látogatnak, és ezzel el is szabadul a pokol, hogy stílszerű legyek. Az ördög Woland néven jelenik meg és elcsábítja a moszkvaiakat egy kis varázslatra a Varieté Színház előadásának keretében, ahol csuda dolgok történnek a közönséggel és a többi egyszeri bűnös lélekkel. Miben különbözik tőlük a Mester és Margarita? A sok-sok ember közül, akikkel Woland találkozik, egyedül ők azok, akik elhiszik, amit látnak, mégsem ijednek meg tőle, vesztenivalójuk ugyanis nincs. A Mester egy érzékeny lelkű művész, akit regénye miatt teljesen őrületbe kergettek a kritikusok. Margarita pedig élete egyetlen értelme nélkül maradt, mikor szerelme, a Mester eltűnt, így nem maradt más választása, mint hogy lepaktáljon az ördöggel és elhiggye, hogy bármi megtörténhet.

acro-yoga-815290_1920.jpg

 Woland összességében semmi olyat nem csinál, amire az emberek ne szolgáltak volna rá. Igaz, hogy minden alkalommal kiprovokálta belőlük a rosszat, de ők sosem álltak ellen a kísértésnek. Ugyanakkor igazságosztóként is működik, a bűnösök megkapják méltó büntetésüket, de akiben nem a rosszindulat munkál, az akár jutalomban is részesülhet.

A Mester látomásszerű regénye Pilátus története, aki végül keresztre juttatta Jesuát, a „vándorfilozófust”, pedig hatalmában állt volna megmenteni. A gyávaság bűnéért, amit Pilátus a karrierje féltése miatt követett el, végül súlyos árat fizetett. A regény ugyan nem Jézusról szól, de nem lehet elérzékenyülés nélkül elmenni mellette, aki egyszerűen csak megbocsátja, hogy ilyen tökéletlenül, esendőre vagyunk kódolva és bizony elbukunk. Néha jól esik a gondolat, hogy lehet valaki, aki elnézi a sok-sok apró és nagyobb bűnt és meglátja minden mögött a jót. Ömlengés vége (biztos megütötte a fejemet a karácsony, a black Friday, meg a pillecukor illata). Mindenesetre Bulgakov zseniális választ ad arra a kérdésre, hogy ki az ördög. Bűn lenne kihagyni.

Legkisebbek irodalma - szubjektív ajánlóval

Nem sokra emlékszem kiskoromból, de arra igen, hogy anyukám mindig mesélt nekem meg a húgomnak. Muszáj volt neki, mert ment az állandó hiszti, hogy anyuuuu olvass mééééég! Meséből soha nem volt elég és talán már akkor el is dőlt minden.

Mesélni lehet már az egészen kicsiknek is, csak nem mindegy, mit. Most elmondom, mit érdemes a 0-3 éves korosztálynak olvasni, mesélni és mindent, ami egy ilyen kicsi gyereknek örömet okoz. A legfontosabb ugyanis ez, a vidáman eltöltött közös idő, és a felé fordított figyelem, ami megfizethetetlen. Az, hogy a mondókázás, éneklés fejleszti a gyerekek beszédkészségét, ritmusérzékét és szókincsét, már csak a ráadás. Mindez tehát értelmileg és érzelmileg is pozitív hatással bír a kicsik életére.

Egy éves kor alatt tehát leginkább a mondókák és a dalok valók a babáknak. Ezekből rengeteg van, biztosan mindenki ismer egyet-kettőt, de ha még többre lenne szükség, szívesen ajánlom a Ringató könyveket, amikben külön CD-melléklet is található. Igényes, szakszerű válogatások nemcsak mondókákból, hanem kicsiknek szóló énekekből is. Mindemellett pedig gyönyörű kiadványok.

Füzesi Zsuzsa Mondókáskönyvei igazi klasszikusokat tartalmaznak, emellett a rajzok is szépen kidolgozottak, színesek, könnyen megragadják a gyerekek figyelmét.

Lapozgatós és pancsi könyveket fél-egy éves kor körül érdemes a kicsik kezébe adni. Ezeknek oldalain egy-egy kép szerepel hétköznapi tárgyakkal, amiket könnyen fel tudnak ismerni. Rövidebb versekkel, mesékkel is lehet próbálkozni ennél a korosztálynál. pl. Móricz Zsigmond: Iciri-piciri, vagy A török és a tehenek.

toddler-3995508_1920.jpg

Fotó: Pixabay

A kicsit hosszabb mesék korszaka két éves kor felett kezdődik el. Ekkor a gyerekek mindenre kíváncsiak, meg akarják ismerni a körülöttük lévő világot és könnyen rá tudnak szokni a közös meseolvasásra, főleg, ha anya-apa ölébe betelepedve nézegethetik a könyvet. 

Bartos Erika Anna, Peti, Gergő sorozata, ami a három testvér történeteit mesélte el, pár éve óriási siker volt mind a gyerekek, mind a felnőttek körében. Sajnos már nem adják ki, viszont helyébe lépett a Bogyó és Babóca, ami a gyerekek között szintén hatalmas népszerűségnek örvend, a felnőttek viszont gyakran értetlenül néznek, mitől olyan nagy kunszt a kőegyszerűen és nem is túl szépen megrajzolt bogarak története? A gyerekeknek még fontos, hogy könnyen értelmezhetőek legyenek a karakterek, és a történetek. Bár nem feltétlenül a legnívósabb sorozat, a Bogyó és Babóca évek óta megkerülhetetlen.

Marék Veronika Boribon meséin viszont felnőtt pár generáció. A barna mackó és Annipanni töténetei már több, mint 60 éve megunhatatlanok a gyerekek számára.

Talán kevésbé ismert Berg Judit Maszat sorozata, pedig az igényesebb Anna, Peti, Gergőként is megállná a helyét a sokkal szebb grafikák miatt. A rövid mesék Maszatról, a kisfiúról és barátairól szólnak, akikkel ugyanolyan események történnek, mint a kisgyerekkel általában, pl. együtt játszanak a játszótéren, elutaznak vidékre, vagy levágja a hajukat a fodrász. Csupa olyan történések, amik a gyerekek hétköznapjainak része, és ezért segít feldolgozniuk őket.

Ez a korosztály már a kicsit hosszabb verseket is szívesen hallgatja. Nekem örök kedvencem Gazdag Erzsi kötete, a Mesebolt, amiben csodás ritmusú és rímelésű versek találhatók. Ugyanakkor a modern gyerekirodalom is rengeteg zseniális verssel van teli, pl. Varró Dániel apukaként megírt verseiben a mai gyerekek és szülők is könnyen magukra ismerhetnek.

A gyerekek nem egyformák, a választásnál mindig vegyük figyelembe érdeklődésüket, személyiségüket is, és meséljünk nekik minél többet, hogy egy színes, hangos, vidám világgal ismerkedhessenek meg, aminek nincsenek határai.

A vidéki élet humorral fogyasztható

Mi történik, ha kis országunk legjobb stand-up komikusa (tudom, szubjektív, de akkor is) ír egy regényt? Valószínűleg széjjelkapkodják az emberek. És tényleg, Bödőcs Tibor könyve ott van minden létező magyar sikerlista élén. Bár írt már egy irodalmi paródia kötetet, a regény azért mégiscsak más műfaj.

A Meg se kínáltak főhősünk, Magyar Oszkár nagy monológja, ami nem is elsősorban róla szól, hanem inkább a magyar lélekről, ami megfoghatatlan, mégis rögtön felismerhető.

Az elbeszélő tehát Oszkár, aki minden vidéki alkesz szobafestő archetípusa - szabadidejét a kocsmában tölti, ott meséli el nagy udvarlás közepette Gyöngyikének, a pultoslánynak, hogyan alakult az élete és kiről mit érdemes tudni a faluban.

Nehezen rázódtam bele a történetbe, mert a mondatokból szinte süt Bödőcs barokkos hasonlattokkal ékes stílusa, amin egyébként sírva szoktam nevetni. Ezért azonban folyamatosan az ő jellegzetes hangját hallottam olvasás közben, ahelyett, hogy Oszkár alakja jelent volna meg előttem. Aztán lassacskán kirajzolódott a szobafestő is, akit  megkedveltem, miközben sajnáltam is az elveszett tehetségéért. Festő karrierjét ugyanis egy nem éppen alkoholmentes baleset törte ketté, mégis óriási műveltségre tett szert művészettörténetből, az álmaitól ugyanis nem tudott teljesen elszakadni.

A sok sztori, amiket elmesél, mind olyan jellegzetes, hogy bármelyik vidéki faluban játszódhatna a történet és biztos mindenki találkozott már egy Oszkárral, aki mindent is tud arról, ki, kivel, miért, és hogy, Facebook nélkül. Ők azok az emberek, akik minden rendszert túléltek anélkül, hogy az életük különösebben változott volna, pedig mindig szép reményekkel indultak neki a rendszerváltásnak, az EU-nak, vagy csak a 21. századnak. Aztán valahogy mindig lemaradtak a nagy versenyben, őket sose kínálták meg lehetőségekkel.

tractor-371250_1920.jpg

Fotó: Pixabay

A regény vége felé azon gondolkodtam, hogy Oszkár vajon le tudja-e dumálni Gyöngyikéről a bugyit a sok bölcseletével, de aztán Bödőcs kanyarított egy más ívet a befejezésnek, amit nagyon nem láttam jönni és igencsak felkavart. Pedig várható lett volna, hiszen a nagy anekdotázó meséje pont úgy ér véget, ahogy az a valóságban is gyakran előfordul ilyen karakterek esetében. Nekem mégis sikerült annyira megkedvelni ezt a művész lelkű szobafestőt, hogy fájdalmasan érintett a történet vége. Eszembe jutott róla az Akik már nem leszünk sosem, bár ott inkább a modern városi élet jelenik meg Bálint, a tipikus bölcsészfiú karakterén keresztül, de ugyanilyen pontosan rajzolta meg Bödőcs Oszkárt, a vidéki munkásembert. Mindketten ismerős jellemek, a komfortzónánkat nem repesztik meg, de talán épp ezért szerethetőek.

Bödőcs a szavakkal nem csak a színpadon, hanem írásban is zseniálisan zsonglőrködik. Bár néha túlságosan is barokkosra sikerülnek a mondatok a vidéki kisember nagy problémáiról, a bölcs humor mindig elveszi a gondok élét. Ajánlott mellé némi tömény, komolytalanoknak forralt bor fogyasztása.

Ne maradj le az életedről

Azt hiszem, Dr. Csernus Imrét senkinek sem kell bemutatni, viszont nyugodtan elfelejthetjük azt a pszichiátert, aki a tv-ben ordítozott a szerencsétlen páciensekkel. Sokat változott a doki, vidékre költözött, magánpraxisát beszüntette, de sportcsapatokkal még foglalkozik és mindemellett létrehozott a feleségével egy kávézót. A közelmúltban akár komoly betegség is kialakulhatott volna nála, de a halál szele csak jóindulatúan legyintette meg.

Ha belegondolunk, óriási változások ezek egy ember életében. Ezért abszolút hiteles a könyve, az Egy életed van, ami tömören arról szól, hogy merjük megélni a pillanatokat, mert soha nem tudhatjuk, mikor fognak elfogyni.

Csernus az év tizenkét hónapjának megfelelő fejezetben mondja el, miért érdemes élvezni nemcsak a tavasz illatú májust, hanem a borult, esős októbert is. Az az ember, aki békében él magával, el tudja fogadni a természet változását.

barefoot-1835661_1920.jpg

Fotó: Pixabay

De mit jelent békében élni magunkkal? Csernus szerint azt, hogy mindent megteszünk a lelkünkért, anélkül, hogy állandóan a jövő miatt és mások véleményén aggódnánk. Ha muszáj, akkor változtassunk, de ehhez bátorság kell és hit, nem másban, kizárólag önmagunkban. Megesik, hogy nehézségekbe ütközünk, akkor nyalogatjuk a sebeinket egy kicsit, de felállunk és megyünk tovább. És ha mindent megtettünk, annak meglesznek a következményei, ha más nem, az a tudat, hogy rajtunk igazán semmi nem múlt.

Csernus stílusa egyszerű, nyers és őszinte. Abban nem változott, hogy simán megmondja a frankót, de a döntést, hogy hajlandó-e valaki vállalni a kockázatot és cselekedni magáért, vagy szépen nyugisan végigszenvedi az életét – rábízza az olvasóra.

Persze nincsenek fekete-fehér helyzetek. Én is meghoztam a magam döntéseit, de a változás sokszor hosszú és nehéz folyamat. A könyv olvasása során sok aha-élményem volt, rájöttem, van még bőven hová fejlődnöm, ugyanakkor meg is erősített abban, hogy az irány jó, csak a negatív kilengéseken kell túllépni. Mert van ilyen is, ami talán természetes, de azért vigyázni kell vele, mert mindig könnyebb alámerülni az önsajnálatba, mint felismerni, hogy ezt az egy életet nekünk kell alakítani, más nem képes rá. De miért okoskodok én itt...? Hiszen volt már olyan, aki ezt nálam sokkal szebben megírta.

"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

/Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani/

Világkép - amiből nincs két egyforma

A világ arra vár, hogy megismerjük. Könyvekből sok mindent meg lehet tanulni, az internetről, videókról, netán a tv-ből is rengeteg információ hullik ránk, amit persze már jó előre megszűrnek, épp ezért a világot igazán megtapasztalni érdemes. Hogy a végével kezdjem, nekem ez a legfőbb mondandója Kepes András Világkép című könyvének.

Kepes gyerekkorát Bejrútban, Budapesten és Buenos Airesben töltötte. Egy gyerek, aki mindenhová tartozni szeretett volna, de mindenhonnan kilógott. Aki pedig más, mint a többiek, az különösképpen jól tud figyelni, hogy minden apróságot megtanulva be tudjon illeszkedni a társai közé (tapasztalat). Vérévé vált az utazás, nem csoda, ha felnőve riporterként bejárta a földet és igyekezett a különböző kultúrákat autentikusan bemutatni. Sokszor eljutott olyan elszigetelt vidékekre, ahová mások nem, volt bátorsága megtapasztalni az európai szemmel bizarrnak tűnő rítusokat, elmélyülni a szokásokban, és ezeket elfogadni, nem pedig ítélkezni. Különösen sokat mesél a közel- és távol-keleti kultúrákról, amikről rengeteg képzet és főleg tévképzet él.

human-2944064_1920.jpg

Fotó: Pixabay

Rengeteg izgalmas történetet találunk a könyvben, Kepes járt Mongóliában a nagy pusztaságban, ahol csak helyi vezetővel szabad elindulni, mert egyszerűen nincsenek utak és úgy el lehet tévedni, hogy senki sem talál meg többé. Japánban, a világ azon kevés helyeinek egyikén, ahol a hagyományok harmóniában léteznek a modern életmóddal. Nem beszélve az arab világról, ahol hajdan a tudományok virágoztak, manapság pedig a kizsákmányolás és a pusztulás. Nem lehet szó nélkül elmenni a migráció mellett, ami a kilátástalan körülmények között élő sokmilliókat űzi a kultúráját és talán inkább a jólétét féltő Európa felé. Mi lesz ennek a vége? Erre a kérdésre nyilván nem ad választ a könyv, legfeljebb találgatások szintjén. És talán nem is kell mindenre tudni a választ.

„Amúgy meg az átmenetek mindig a legizgalmasabbak, mert az átmenetből bármi lehet. Nem muszáj rögtön megtalálni a megoldást! Lehet kicsit élvezni az átmenetet is! Átmenet az őszi este párájában a vacsora ígéretes illata, a biztató mosoly a küszöbön a szorongónak, a huncut gödröcske a nyak tövében, amit csak leheletfinoman ujjbeggyel szabad érinteni. De átmenet a haldokló üvegesdő tekintete, a toronyház ugrásra csábító mélysége, a kiűzetés a senki földjére. A beteljesülés ígérete és a veszteség rémképe adják a dolgok értékét.”

Kepes könyvét nem az irodalmi értéke miatt érdemes elolvasni, hanem egyfajta bevezetésként a világ olyan részeibe, amik ismeretlenek. Felfoghatatlanul sok ember él a földön, rengeteg kultúra, amiket másként formált a történelem, az éghajlat, a vallás és még ki tudja mi minden. Mi itt nem csak Európa, hanem mindennek a közepén vagyunk, a mindig fejlettebb nyugat és a jóval autentikusabb kelet között megbújva, soha nem tudva, melyik irány lenne a jobb. Nem fogok semmilyen politikai, vagy kultúrharcos szólamokat puffogtatni, viszont úgy látom, hogy a világ óriási, és az embernek nincs joga ismeretlenül ítélkezni mások felett, világképünk viszont mindig formálódhat, ha adunk neki esélyt.

Egy olvasatlan könyv margójára

Úgy egy hónapja készültem már a Margó Irodalmi Fesztiválra, amit előző hét végén rendeztek meg, de csak a csütörtöki napon sikerült kijutnom a Várkert Bazárba. Nem is értem, hogy lehetett pont a Glamour napok idejére szervezni... (és úgy mellékesen egy csodaszép őszi hétvégére, mikor az embert csalogatja minden, ami természet).

A közel 100 program, előadás igazán érdekes, aktuális lett, mind hazai, mind világirodalmi szempontból. És persze szabad volt a vásár, 46 kiadó legfrissebb könyveiből lehetett válogatni. Ebből a felhozatalból (pl. Bödőcs Tibor első regénye, Krasznahorkai László új könyve, Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiája...) lazán el tudtam volna költeni fél havi fizetésemet, de – bármilyen nehezen ment is - igyekeztem inkább a programokra koncentrálni.

Mikor online böngésztem, mire kéne beülni, először a könyv címén akadt meg a szemem, aztán elolvastam, miről szól, és biztos voltam benne, ezt a beszélgetést nem hagyhatom ki. Pfliegel Dóra Tindertojás című regénye elég komolyan rezonál életem eddigi legkeményebb időszakával. A regényről a szerzővel Veiszer Alinda és Orvos-Tóth Noémi pszichológus beszélgetett.

Soha nem írtam még olyan könyvről, amit nem hogy nem olvastam el, de bele sem kezdtem, ezért az alapokon túl csupán a beszélgetés élményéről lesz most néhány keresetlen szavam.

A történet főhőse Márti (hello), akinek gyermeke születése után elkezd széthullani a kapcsolata a férjével. Mindent megtesz ugyan a házasságáért, mégis szépen lassan eltávolodnak egymástól, míg Márti teljesen magányossá válik a kapcsolatban. Magánya ellen a Tinderre menekül, ahol megismerkedik Zolival. Kettejük története nem csak az online térben zajlik, hanem a múltban is, így kiderül, milyen út vezette el őket a másikhoz.

15279938160_12b13cf5af_o.jpg

Kép forrása

Különösen érdekes volt az előadás során, hogy Orvos-Tóth Noémi elmagyarázta, mennyire különbözik a valóságtól a virtuális világ, ahol képesek vagyunk, elvesztve a kontrollunkat, teljesen kitárulkozni lényegében ismeretlen embereknek. Ebben a helyzetben, ahol a megélt fantázia sokkal vonzóbb a valóságnál, az értelmes emberek is végtelenül naivvá válnak. Az előadás során világossá vált, hogy Márti története az én történetem is, és háromnegyed órán keresztül összeszorult gyomorral hallgattam a magyarázatot, miért alakulhattak így a dolgai(nk).

Egyelőre nem szeretném elolvasni a könyvet, majd egyszer, mikor már képes leszek mosolyogva visszatekinteni erre az időszakra. A regény végén van feloldozás. Én is ebben reménykedem.

Sejtig hatoló múlt - avagy kinek a sorsát éljük?

Szeretem azt hinni, hogy képes vagyok alakítani a saját életemet. Hogy ha sokat dolgozom, annak meglesz az eredménye, ha ápolom a kapcsolataimat, akkor nem leszek magányos. Azt is gondoltam, hogy a rokonaim problémái az én kis világomra nem feltétlenül gyakorolnak hatást és egyedül is képes vagyok megoldani a nehézségeimet. Viszont ahogy lenni szokott, ha az ember elbízza magát, a sors azt egy büdös nagy pofonnal honorálja. Így jártam én is, és ezért talán a legjobbkor került a kezembe az Örökölt sors.

A pszichológus Orvos-Tóth Noémi könyvében arról ír, hogy életünket mennyire meghatározza felmenőink sorsa. A fel nem dolgozott traumák, a szerencsétlen esetek, amik megrázták belső világukat és amiket akaratlanul is tovább örökítettek a következő generációknak.

Rendkívül olvasmányos, mégis tudományos tényekben gazdag a könyv, ami különösen fontos, hiszen olyan témáról van szó, amit nehéz megfogni. Elvégre ugyan hogyan is befolyásolhatja az én életemet, ha a nagymamámat elhanyagolták gyerekkorában? Pedig úgy tűnik, a családi minták már egészen korán bevésődnek, és akarva-akaratlanul adjuk tovább az utánunk következőknek mindazt, amit velünk elrontottak. Ráadásul ezek a régi traumák ritkán kerülnek felszínre, hiszen ki gondolná, hogy egészen mélyre kell ásni, hogy megtaláljuk a probléma gyökerét.

A könyv minden fejezetéhez tartoznak történetek, amik teljesen alátámasztják az elméletet, miszerint a felmerülő problémáinkra a választ nem csak magunkban kell keresnünk, mert korai kapcsolataink - elsősorban a családunk -meghatározó szerepet játszanak személyiségünk, egész világnézetünk kialakulásában.

Megoldás persze van. A múlt sérüléseit fel lehet dolgozni, hogy tanulni és építkezni tudjunk belőlük. Így van esély kikerülni a körforgásból és új, pozitív mintákat teremteni.

matroeska-746131_1920.jpg

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy kötelezővé tenném ezt a könyvet, mert a kötelező szóban benne van a kényszer, ami mindenki szabadságába lábbal tipor. Ezért inkább azt mondanám, mindenkinek teljes szívvel tudom ajánlani, hogy olvassa el az Örökölt sorsot. Nem hosszú, nincs 300 oldal, én még olvastam volna. Remélem Orvos-Tóth Noémi fog még könyvet írni, mert jó érzéke van hozzá. Addig is, akit érdekel, a honlapján olvashat tőle izgalmas pszichológiai cikkeket.

Egy másik Kafka és a mágikus realizmus

Évekkel ezelőtt jártam Pécsen és véletlenül egy Kafka nevű étterembe ültem le ebédelni. Igazán finom hagymakrémlevest és fahéjas túrógombócot ettem, utána kicsit beszélgettem a pincérrel, aki elmondta, hogy az étterem nem az író, Franz Kafkáról kapta a nevét, hanem Murakami Haruki regénye, a Kafka a tengerparton volt az ihletője. Olyan lelkesen mesélt róla, hogy gyorsan megszereztem és elolvastam a könyvet, amivel beköszöntött nálam a Haruki-korszak.

Egy zseniális japán íróról van szó, aki gyakorlatilag minden évben a Nobel-díj várományosa, de a könyveihez kell egy bizonyos hangulat. Azt vettem észre, hogy akkor tudom magam beleélni a történeteibe, ha nagyon merengő a kedvem, és kicsit (nagyon) el akarok szakadni a valóságtól. A Kafka a tengerpartont másodjára olvastam el, és végig egyértelmű volt, hogy most nem abban az életszakaszban vagyok, mint anno, néha el is csodálkoztam olvasás közben, hogy mi tetszett nekem annyira ebben a regényben.

Haruki világa nagyon hasonlít ugyan arra a valóságra, amiben élünk, de olyan események történnek benne, amik miatt egyértelmű, hogy valaki elvarázsolta. Mondjuk egy ember ért a macskák nyelvén, vagy piócaeső hullik az égből. A szereplőknek viszont mindez szinte teljesen természetes, és ez a könnyedség gyorsan feloldja az olvasó kételyeit és képes elfogadni a mágikus realizmust lehetséges világként. Haruki persze nem az egyetlen, aki ebben a műfajban alkot, és ahány író, annyiféle különleges univerzum jön létre.

tarot-cards-219419_1920.jpg

rootport képe a Pixabay -en. 

Regényünk kezdetén a tizenöt éves főhős, Tamura Kafka elszökik otthonról. Az édesanyja már gyerekkorában elhagyta, az apjával pedig komoly gondjai vannak. (Úgy tűnik, mostanában a magára hagyott gyerek kiindulótörténet visszaköszön nálam.) Kafka elindul, hogy megtalálja a múltját, és eljut egészen a világ végére. Közben párhuzamosan fut Nakata története, akinek gyerekkorában egy különleges „baleset” miatt törlődött az emlékezete, ami később sem tért vissza, sőt ahogy ő mondja, kissé nehézfejűvé vált, így idős korára sem tanult meg írni-olvasni. Viszont belekeveredett ebbe a szövevényes rendszerbe és ő is elindul, hogy teljesítse küldetését. Végül a történetszálak összeérnek, de addig mindketten furcsa és ugyanakkor mély lélektani utazáson mennek keresztül. Egy egészen fiatal és egy igencsak korosodó emberben hasonló kérdések fogalmazódnak meg az életről, amik valószínűleg mindenkiben felmerülnek és amikre egyetemes válasz valószínűleg nem létezik.

A történet szorosan összekapcsolódik a hangulatokkal, érzésekkel, és ezek, illetve a külső, mágikus erők mozdítják előre az eseményeket, amik aztán olyan szürreálissá válnak, hogy az a véleményem, hogy ezért kedves Haruki, soha nem fog Nobel-díjat kapni. Ugyan milyen bizottság fogja jutalmazni, hogy az ókori görög mítoszok keverednek a japán lélekvándorlós hiedelmekkel, amikből egy durván vérfertőzéses történet alakul ki? Ráadásul mindez teljesen természetes, legalábbis abban a világban. Pedig talán éppen ez a mágikus realizmus lényege, hogy ami a hagyományos világképünkbe véletlenül sem fér bele, itt -  kilépve a konvenciókból - bármi megtörténhet, mert mindez csak varázslat.