Sikeresen elértem egy olyan szakaszába az életemnek, mikor egyszerűen semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném. Ezért úgy gondoltam, hogy bár nem szokásom konkrét "ezt tedd, hogy elérd azt a bizonyos csodálatos boldogságot" típusú könyvekre még csak ránézni sem, most aztán minden segítség jól jön. Egyébként is hajlamos vagyok mindenen agyalni, túlgondolni és a lelkemre venni, és egy ilyen negatív hullám eléggé le tud taszítani a gödör aljára. Mikor megláttam A lesz*rom rafinált művészete című könyvet, biztos voltam benne, hogy ez lesz a bibliám. El is olvastam és tetszett, de a rafinéria az bizony nem véletlen a könyv címében, és mikor a végére értem úgy voltam vele, hogy jó, akkor ezt most elolvasom mégegyszer, és lehet, hogy ki is jegyzetelem, mert ez a könyv kincset ér.

Mark Manson amerikai blogger és életvezetési tanácsadó, mára elképesztően népszerű szerző, ez a könyve a második és gyakorlatilag világsiker lett. Felírnám receptre annak, akinek sejtelme sincs, mit kezdjen a sok sz*rral, ami épp eltemeti, annak, aki nem érzi, hogy tart valamerre az élete, és főleg annak, aki eszeveszetten kergeti a habos-babos boldogság illúzióját és közben elsiklik alapvető problémák felett.

Azért jó ez a könyv, mert nem köntörfalaz. Megmondja, hogy ki miért hülye és milyen következményekre számíthat a hozzáállásával hosszú távon, de ezt nagyon humorosan és lazán teszi. Rengeteg példa van benne, amik mind-mind megtörténtek és különösen szimpatikus, hogy Manson saját életéből is több olyan pillanatot beemel, amik nagyon nem szép események voltak, és sokan biztosan be sem vallanék még maguknak sem, nemhogy megjelentessék egy könyvben, amit akárki elolvashat. Csakhogy neki az az elve, hogy ezekből a pillanatokból lehet igazán tanulni és előrelépni, úgyhogy minél kínosabb, annál többet ér.

Fotó: Pexels

Persze vannak olyan pillanatok is, amikor a rossz dolgok csak megtörténnek és igazából ezeket csak el kell fogadni, mint az élet teljesen átlagos és természetes részét, ahelyett, hogy megpróbálnánk megkeresni a nem látező pozitívat benne. Csak el kell ismerni, ez most sz*r, nagyon. Aztán pedig vállalni a felelősséget saját magunkért, hogy igenis megtegyük a lépéseket, amik kivezetnek onnan. 

Ez most így nagyon általános, a könyv természetesen jóval összetettebb és szerintem minden lényegeset tartalmaz ahhoz, hogy bárki megtalálja benne, hogyan sz*rja le a lényegtelen dolgokat és hogyan találja meg azt, ami igazán számít.

Úgy alakult, hogy szerettem volna írni egy laza nyári olvasmánylistát még a múltkor, meg most is, akkor közbeszóltak az események, most pedig az, hogy muszáj kiírnom magamból az érzéseimet, amiket egy spanyol úriember váltott ki a regényével. Úgyhogy a nyári olvasmányok még mindig váratnak magukra (bocsi Elek).

Carlos Ruiz Zafón idén halt meg 55 évesen. Első felnőtteknek szóló regénye akkora siker lett, hogy végül írt hozzá még három kötetet. Több már biztosan nem lesz. Az első rész, A szél árnyéka izgalmas, emberi, és szerintem nagyon felkavaró regény.

Őszintén szólva másodjára kezdtem bele és megint majdnem letettem, mert nagyon lassan indult be a cselekmény. Úgy a közepe felé olyan szereplők váltak fontossá, akik az elején sehol nem voltak, aztán egyszer csak hopp, az egyik a főszereplő legjobb barátja és hű társa lesz, a másik meg élete szerelme. Először nem is értettem, ezt így hogy? Pedig jobban belegondolva az élet is pont így működik, azt hiszem.

Vannak történetek, amikben lakik egy másik történet is, és a kettő valahogy összekapcsolódik. A szél árnyéka is ilyen, azzal a plusz csavarral, hogy ez a múltbéli történet teljesen megváltoztatja főszereplőnk, Daniel életét. Az akkor még egészen fiatal fiú ugyanis elhatározza, hogy kideríti, ki az a Julián Carax, akinek regényét, A szél árnyékát egy este alatt elolvasta. Csakhogy hiába csodás a mű, semmit nem lehet tudni a szerzőjéről. Julián története egészen apró darabokból épül fel, és minden benne van, amitől egy fiatalember végül nem akar mást, csak eltűnni a föld színéről minden nyom nélkül.

Vannak történetek, amiket lélegzetvisszafojtva lehet olvasni és nem tudom a pesszimizmusomra fogni, hogy sokszor arra gondoltam, ebből nem lehet jól kijönni Julián, hiába próbálkozol Daniel, a sors itt nagyon el…szúrta a dolgokat. Igazán közel kerültek hozzám mindketten. Láttam őket felnőni, rettenetesen szeretni és mindent elbukni. Értettem, hogy Danielnek miért sikerül az, ami Juliánnak nem, és közben féltettem mindkettőjüket, mert a két világháború korában - még úgy is, hogy őket közvetlenül nem is érintette – ami jót az emberről lehet gondolni egyszerűen elveszett. Sokakat csupán a bosszú, az aljas gonoszság éltetett, és ebben a korban valahogy senki nem mondta nekik, hogy öregem, a következő autót itt várd meg, nem messze, az a szép, sárga ház lesz ezentúl az otthonod. Épp ellenkezőleg, így lett Fumeróból, aki egyébként kétszínű gyilkos, Barcelona főhadnagya. Befolyását, hatalmát és erejét nem kímélve dolgozik azért, hogy megtorolja ifjúkori sérelmeit egykori barátain, elsődleges célpontja nem más, mint Julián Carax.

Juliántól és Daniel története végül lezárul a könyvben és nekem is kicsit el kell távolodnom tőlük, de lépteik zaját talán nem örökre nyeli el a szél árnyéka.

Meglehetősen banálisan hangzik, hogy azért létezik ez a blog, mert itt lehetőségem van leírni a véleményemet. Többnyire könyvekről írok ugyan, de ezekben az ajánlókban rendre benne vannak a világról alkotott gondolataim is. És valahol bízom benne, hogy aki elolvassa ezeket, annak hozzá tudtam tenni a gondolataihoz egy kicsit. 

Ahogy nagyon sokan, én sem csak szép, és kevésbé szép irodalmat olvasok. Általában már a reggeli kávém közben sem tudom megállni, hogy ne nézzek rá az aktuális hírekre. És mint szintén sokaknak, az én ujjam is szinte automatikusan nyom rá az indexre évek óta, mert őszinte, hiteles és mégsem tud unalmas lenni.

Fotó: Pexels

Még mindig görcsben van a gyomrom attól, ami a napokban történt, azért, hogy az ország legolvasottabb lapja egyszerűen csak megszűnik, mert a hatalom nem tűri az ellenszelet. Péntek délután bennem először a vészcsengő szólalt meg: "Fuss, ez még csak a kezdet! Innentől bármi jöhet, és a szabadságnak még a látszata is eltűnik." Annyival egyszerűbb lenne azt mondani, hogy köszönöm, elég volt, vannak országok szép számmal, ahol meghallgatják a mások véleményét, együtt gondolkodnak és szélesítik a világképüket, miközben csodálatos új dolgokat alkotnak. És itt vagyunk mi. Mi még nem tartunk ott. Még nem hisszük el, hogy számít a szavunk, mert évtizedekig, évszázadokig nem számított. Mert örülünk, ha megteremtjük a betevőt a családunknak és nem sodor el mindenféle válság. Mert azt a kicsit se tudjuk mindig élvezni, ami van, elvégre ki tudja, mi jöhet még. Aztán mikor a kis látszat világunknak ad egy büdös nagy pofont a valóság, az nagyon tud fájni, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi van?

Én megértem azokat, akik már régen nem itt élnek, és azokat is, akik ezután fognak elmenni. Én azért maradok mégis, mert innen szép nyerni. Bármennyire is tűnjön reménytelennek a helyzet, mindig van másik lehetőség. Nagyon sokszor mondom azt, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, nem azért, hogy elmeneküljünk előlük, bármennyire is tűnik az sokkal egyszerűbbnek. Nincs index? Talán lesz másik, remélem, hogy lesz, de egyedül nekik sem megy. Ők, akik képesek értelmes és reális gondolatokat közölni, ugyanolyan emberek, mint bárki más, ezért nekik is élniük kell valamiből. A valóság ma úgy néz ki, hogy az ember akkor jut bármilyen minőségi szolgáltatáshoz, ha fizet érte. Legyen az egészségügyi ellátás, oktatás, vagy olyan hírek, amik igazi, ellenőrzött tények és nem a propaganda részét képezik.

Ha lesz másik, támogatásra lesz szükségük, ezekben a nehéz, vírusos, válságos, antidemokratikus időkben is. De ha most sikerülne összefogni, és ha csak egy kicsivel is, de bizony támogatni őket, akkor tehetünk egy nagy lépést a szabad magyar sajtó felé. Máshogy sajnos nem fog menni, ezt a problémát is nekünk kell megoldani. Én őszintén remélem, hogy lesz itt még szebb világ, de ezért tenni kell.

A japán kultúra sok embert vonz, ami nem csoda, hiszen egy igencsak távoli, egyszerre hagyományos és modern világ képe rajzolódik az előtt, aki elmélyül benne. Japánban a tisztelet együtt jár egyfajta távolságtartással, és talán ezért is fontosak az apróbb rezdülések, a figyelmességek, amikkel kifejezik egymás számára a megértésüket, vagy akár a szeretetüket. Nekem mindig nagyon kettős érzésem volt a japán kultúrával szemben, amit egyszerre érzékelek hidegnek a tisztes háromlépés távolság és Marie Kondo miatt és tombolóan érzelmesnek, ha csak a mangákra gondolok, vagy az egyik kedvenc írómra, Murakami Harukira. Most nem róla lesz szó mégsem, hanem egy hölgyről, akiről azt tartják, hogy a japán irodalom egyik megújítója. Egyik leghíresebb novellás kötetét nem olyan régen adták ki újra egészen szépséges borítóval, ami arra késztetett, hogy olvassam el Banana Yoshimoto Kitchen című könyvét.

Mindenkinek mást jelent a konyhája, a főzés, a családi étkezés helyszíne, ahol egy jó étel mellett mindig van alkalom egyet beszélgetni is. Vagy lehet az a hely is, ahol minden nap lehet egy egészséges smoothie-t "főzni", és ahol a kis csetreszek laknak, amikkel talán hosszabb a kapcsolatunk, mint egy-egy barátunkkal.

Fotó: Pexels

A modern japán konyhák letisztultak, és elegánsak, ahogy Yoshimoto történetei is. Szereplői nagyon egyediek, mégis ugyanolyan nehézségeken, szenvedéseken mennek keresztül, mint bárki más. Ők valahogy mégis teljesen másképp viszonyulnak a világhoz. Hajlandóak szembenézni azokkal a traumákkal, ami velük történt és lassacskán erőre kapni, hogy jobban tudják folytatni az életüket, mint addig. És remekül főznek, az ételek pedig életre kapnak a lapokon és legszívesebben már mennék is vendégségbe hozzájuk, hogy felfaljam a Miso levesüket és hússal töltött tésztáikat (hogy is hívják?...).

A Kitchen mindegyik novellájában komoly szerepet kap a halál. Ez engem eleinte nagyon zavart. Elvégre miért kell, hogy minden nem túl hosszú történetben meghaljon valaki? Annyi minden más, nem feltétlenül pozitív esemény történik amúgy is az ember életében. Aztán leesett, hogy mennyire nyugatiasan gondolkodok. Hiszen nálunk már teljesen kikopott a kommunikáció a halálról, akkora tabu témává vált. Pedig mindenki életének a természetes része, még ha nincs is nála fájdalmasabb. Japánban ezzel szemben valószínűleg sokkal többet foglalkoznak vele, ahogyan szorosabb a kapcsolatuk az idősebb generációkkal is. Ők valahogy kevésbé arra koncentrálnak, hogy mekkora a generációs különbség közöttük, és ezért mennyire másképp gondolkodnak. Azt hiszem, hogy a másik ember megbecsülése és a gondolkodásmódjának tiszteletben tartása az, amivel kölcsönösen át tudnak lépni ezeken a valószínűleg ott is szintén jelenlévő akadályokon. Lehet, hogy érdemes tőlük tanulni egy kis kedvességet, derűt, elfogadást és főleg azt, hogy ha valaki bármikor felhív vezetékes telefonon, természetes, hogy azonnal találkozni akar veled, és mivel felvetted a telefont, nyilván ráérsz, úgyhogy esélyed sincs visszautasítani. �

Nem fogok sokat írni arról, ami a közelmúltban történt Amerikában. Mindenki tudja, azt is, hogy a probléma nem új és nem kicsi, az afroamerikai emberek ma is hátrányból indulnak a fehérbőrűekhez képest, és ez nyilván csak a kezdet. Persze nekünk itt könnyű azt mondani, hogy minket nem érint, messze van, oldják meg és mindenkinek megvan a maga baja. Nem tudom én sem megoldani más gondját, ez igaz, de szolidaritást vállalni azért lehet, és felhívni a figyelmet arra, hogy minden élet fontos, és akinek nehezebb arra igenis jobban kell figyelni és toleránsnak kell lenni, ez is nagyon fontos.

Elgondolkodtam persze én is, hogy milyen irodalmat szoktam olvasni, és sajnos feltűnt, hogy leginkább az európai, esetleg magyar a leggyakoribb, és bár akad amerikai is, színesbőrű író műve nem emlékszem mikor került a kezembe. A világképünk szerintem arra való, hogy minél inkább tágítsuk, úgyhogy igyekszem olyan könyveket is a kezembe venni, amik elsőre talán meghaladják a komfortzónámat. A Kedves Jóisten ezt már a címével eléri nálam, nem vagyok ugyanis egy kimondottan vallásos egyén. Ezért kimondottan nagy dolognak érzem, hogy Alice Walker regénye ebben az aspektusában is igen mélyen tudott rám hatni.

Celie-t tizennégy éves korában ismerjük meg, az USA déli részén él a huszadik század első felében, életére leginkább az jellemző, hogy használják és kihasználják. A saját közössége, a családja sem tekint rá emberként, egy lány, egy nő, ha nem szép, akkor ne legyen okos, iskola minek, a házat tartsa rendben, a férjének meg tegye szét a lábát. Megismerjük a huszadik század eleji fekete közösségeket is, és persze a fehér emberekkel való viszonyukat. A történet egy része Afrikában játszódik, ahol a törzsek teljesen elzártan élnek, míg meg nem jelenik a modernizmus, az ipar és újfent a fehér ember, aki feldúlja a megszokott életmódjukat. Nagy a kontinensek közötti távolság, mások a körülmények, a két történet valahogy mégis egészen összecseng.

Celie-nek meg kell tanulnia érvényesülnie egy olyan világban, ahol nem becsülik meg, nem csak mert nő, nem csak mert színes bőrű, és még tanulatlan is, de ráadásul a nőket szereti. És Celie valahogy mégis megtalálja azokat az embereket, akikhez tud kapcsolódni, akik elindítják egy úton, ahol viszont neki kell végig mennie és megtalálnia az okokat, amiért érdemes. Szerintem ebben a regényben mindenki talál valamit, ami meg tudja érinteni, engem az a végtelenül egyszerű, mégis sokszor elfelejtett gondolat rengetett meg, hogy ha elég bátor vagy szeretni, kinyílik előtted a világ.

Azon gondolkoztam, hogy írjak-e egyáltalán erről a regényről, de ahogy soroltam magamban a prókat és kontrákat, végül egy dolog volt, ami nagyobbat nyomott a latban, mint az összes hiányossága. Ez pedig a főszereplője, Cilka, aki megjárta Auschwitzot és utána Szibériát is. Nagyon komoly ára volt a túlélésének, olyan dolgokat látott és élt meg, amiket sokan nem lettek volna és nem is voltak képesek elviselni, ezek között volt, hogy a magas rangú tisztek folyamatosan megerőszakolták, ahogy sok-sok nőt is, akik bekerültek egy táborba. Erről a történelem általában mélyen hallgat, pedig nem lehet szőnyeg alá söpörni a „kisebb bűnöket” sem, mert történtek sokkal rettenetesebb események is. A Cilka utazása rávilágít olyan cselekedetekre, amikre nagyon kevés másik regény tesz meg.

Mindemellett olvastam már jobb gulágregényt. Tény, hogy ez így egészen rettenetesen hangzik, de attól még igaz. Nem az a gond, hogy nincsenek benne érzelmek, mert vannak szép számmal. Hatásos is, mert bár lehet sejteni, mi lesz a vége, mikor odaértem, egy óriási sóhajjal távozott belőlem a feszültség, amit a történet keltett.

Fotó: Pexels

Szóval maga a történet nagyon durva, a kivitelezése viszont bennem azt az érzést keltette, hogy ebből sokkal többet lehetett volna kihozni. Megdöbbentett ugyan, de tudom, hogy két hét múlva már nem sokra fogok belőle emlékezni, mert nem elég érzékletes, és így nem tudtam belehelyezkedni abba a világba. Míg mondjuk Hertha Müller Lélegzethintája, ami szintén egy gulágon játszódik, olyan szinten beleivódott a fejembe, hogy valószínűleg sosem fogom tudni kitörölni onnan.

Ha már rászánom magam, hogy egy olyan történetet olvassak, ami a történelem egyik legsötétebb fejezetéről szól, akkor bizony az az elvárás, hogy igenis érezzem magam nagyon rosszul azért, mert az ember ilyesmire vetemedhet, és közben legyek iszonyúan boldog, mert olyan korban élhetek, ami nem rendíti meg az élethez és az emberi méltósághoz való jogaimat. Persze nincs olyan, hogy tökéletes kor, mindig van olyasmi, amiért lehet aggódni és lehet félni, de ez akkor is nagyon messze esik a huszadik század kegyetlenségeitől. Végül is, ez a gondom a regénnyel, hogy középszerű. Lehet Cilka példakép, aki képes volt mindent túlélni, és meg is érdemelte, ezért sajnálom, hogy nem fogok emlékezni rá.

Félj bátran! Ekkora ellentétet még leírni is nevetséges, hát még egy egész könyvet írni róla. Mindenki tudja mi a félelem és valószínűleg azt is, hogy túl nagy a kontraszt a bátorsággal. Akkor mégis vajon miről ír Al Ghaoui Hesna a könyvében? Leginkább arról, hogy a félelem egy természetes, ösztönszerű érzés, de ha nem tanuljuk meg kezelni, akkor életünk legnagyobb befolyásoló tényezőjévé fog válni. Ha viszont felismerjük, és elfogadjuk, megtanulhatjuk szabályozni is. És akkor a félelem nem az a bénító érzés lesz, ami elválaszt az igazán jó döntésektől, cselekedetektől, hanem talán éppen a katalizátor, hogy túllépjünk rajta és meg merjük tenni, amit igazán szeretnénk.

Amikor még javában dúlt a járvány, nagyon féltem, mi lesz ebből, túl sok volt a bizonytalansági tényező. Aztán lett egy új munkahelyem (ezért sem írok most valami rendszeresen), és most is félek, hogy mi lesz, ha elveszítem. De vannak olyan félelmeim is, amik már hosszú ideje befolyásolják az életemet és csak most jöttem rá. Nem tartom magam előítéletes embernek, a félelem viszont attól, hogy nem tudnék megfelelni valakinek, igenis előhozta belőlem, hogy inkább rosszakat gondoljak másokról, mint hogy megismerjem őket. Nagyon mélyen és nagyon korán gyökeret tudnak verni ezek az érzések. Arról nem is beszélve, hogy mióta sok-sok pszichológiai kísérlet után ez már szinte köztudott, komoly befolyásoló kampányokat is építenek rá, amik teljesen sikeresnek szoktak bizonyulni. 

Hensna könyvének eleje a közel-keleti háborús helyzetről szól és hogy neki személy szerint mennyi oka volt arra, hogy egy-egy életveszélyes helyzetben féljen. A másik rész nekem jobban tetszett, ebben átlagemberek történetei szerepelnek, akiknek adott egy nagy pofont az élet és mégis volt merszük kiállni saját magukért. Ezek sokkal kézzelfoghatóbbak számomra, mert bárkivel megtörténhet, hogy pl. baleset éri, és maradandó sérüléseket szenved, de hogy erre mi lesz a válasza az már csak rajta múlik.

Hesna több híres pszichológusal is készített interjút, akik a félelmet vizsgálták különböző aspektusból, pl. hogy mennyire rettegünk attól, hogy kívül találjuk magunkat egy csoporton, ezért akár simán meghasonlunk saját magunkkal szemben is.

Persze vannak a félelemnek jó oldalai is, mikor borzongató, várakozásteli, és még motiválni is tud, hogy akár jobb eredményeket érjünk el, hogy fejlődjünk. Hogy ne a pánik, a megfutamodás, vagy akár az erőszak győzedelmeskedjen, szembe kell néznünk ezekkel az érzésekkel és először is el kell fogadni, aztán jöhet a következő lépés. Szerintem ez a könyv segít elindulni az úton.

Mikor iskolába jártam, főleg már általános felsőbe, és később gimnáziumba, én voltam az a stréber kislány, aki elolvasta az összes kötelezőt. No nem azért, mert muszáj volt, hanem mert bármit elolvastam, ami a kezembe akadt, megszállottan szerettem olvasni. Zuhanyzás közben még a samponos flakonról is elolvastam, mi lehet ráírva, egy kis Jókai, Gárdonyi, Stendhal, vagy épp Dosztojevszkij bármikor jöhetett.

Igazán az egyetemen sikerült felfedeznem a modern irodalmat magamnak és klasszikusokon nevelődött agyam sokáig nehezen fogta fel, mi ebben a jó, de szép lassan azt vettem észre, hogy ha nem volt muszáj én bizony nem nyúltam semmihez, ami kicsit is régiesnek érződött. Így viszont elég sok olyan szerző munkássága maradt ki az életemből, akiket minimum „illene” ismerni, arról nem beszélve, hogy bár sokszor tűnhetnek döcögősnek, ők is tudhatnak olyan dolgokat adni, amik simán betalálhatnak egy élethelyzetben.

Nemrégiben egy ismerősöm ajánlotta, hogy olvassak Hessét. El is kezdtem az Üveggyöngyjátékot, amit Hesse legjobbjának tartanak és bevallom, csúnyán beletört a bicskám. Olyan szinten éreztem terjengősnek és ami még rosszabb, hogy semmi olyasmiről nem szól, ami érdekelne, hogy letettem. Aztán ugyanez szintén ez az emberke a Demiant ajánlotta, mint rövid, de azért jó kis tömör regényt, amivel lehet valamit kezdeni. Tényleg nem hosszú, 220 oldal, és én aki könyvmániásnak tartom magam nem akartam szégyenben maradni, hogy nem bírok el egy huszadik századi ráadásul Nobel-díjas íróval.

Úgyhogy végül elolvastam ezt a mondhatni ifjúsági regényt, ami tele filozófiai kérdésekkel. Nem mondom, hogy végig élvezetes volt, az elejének a patetikussága, ami más formában ugyan, de a végére szintén felerősödött, nehézkessé teszi ezt az amúgy érdekes felnövéstörténetet. Engem ez a téma, a szülőkről való leválás, az önállóság mint ijesztő, de mégis felszabadító lehetőség, valahogy még mindig meg tud érinteni.

Főszereplőnk, Sinclair utat keres a kamaszkor nehézségein át és megtalálja magának útitársául Demiant, aki próbál irányt adni a még kiforratlan, fejlődő egyéniségének. Sinclair az otthon biztonságát elhagyva, feszegeti a határait és közben próbálja megtalálni a nagy kérdésekre a választ. Izgalmas témákról mesél Hesse, az akarat ereje, a ki vagyok én és mi értelme ennek az egésznek sajátos értelmezése rengeteg már-már mitikus képen keresztül teszi nem éppen könnyed, ugyanakkor mindenképpen értékes olvasmánnyá Sinclair életének azt a szakaszát. És hogy hová lyukad ki a sok-sok hajtűkanyar után fiatal barátunk? Annyit elárulok, hogy el tudtam volna képzelni ennél szebb befelyezést is, hatásosabbat is, de életszerűbbet biztos nem.

Ritkán történik meg, hogy eljutok egy könyv feléig és elgondolkodok, folytassam-e. Általában elég szokott lenni maximum 20 oldal, hogy tudjam, maradok, vagy megyek, de ez a történet más volt, végül nem bántam meg, hogy nem adtam fel.

Egyszerűen kezdődött, egy kislánnyal meg egy kisfiúval, akik épp akkor találkoztak először, és azt hittem, valami bonyolult romantikus történet lesz belőle sok buktatóval, aztán happy enddel. De nagyon hirtelen megváltozott a felállás, A zuhanás sokkja egy komoly traumáról és annak feldolgozásáról, vagy éppen feldolgozhatatlanságáról szól. Matt még csak kilencéves, mikor elveszíti bátyját, ráadásul hibásnak érzi magát miatta, a lelkifurdalást pedig képtelen ép elmével elviselni. Egy ilyen helyzetben talán nem meglepő, hogy a szülei sincsenek a helyzet magaslatán, és ez tovább nehezíti a fiú életét, egészen addig, míg a probléma teljesen elhatalmasodik felette és kialakul nála a skizofrénia. 

Nehéz történet, már csak a témája miatt is, de a szerkezete sem könnyíti meg az olvasást, Az elbeszélő maga Matt, aki egyfajta terápiaként elmeséli, mi történt vele tíz éven keresztül. Csakhogy folyamatosan csapong az emlékei között, és ha nem figyelünk eléggé, simán el lehet veszíteni a fonalat.

Fotó: Pexels

Szerintem teljesen érthető, hogy ha elveszítünk valakit, aki ennyire közel állt hozzánk, nem biztos, hogy akarunk, vagy egyáltalán tudunk nélküle élni, még ha ez is lenne a dolgok természetes menete. Elvégre nem mindenki képes megfelelni azoknak a bizonyos normáknak. Magyarországon is sokan élnek skizofréniával, kb. százból egy az arány, ami összesen olyan százezer beteget jelent.

Az emberek többsége nagyjából annyit tud a skizofréniáról, amit a filmekben lát, és ez a szenzációhajhászás részeként leginkább az elrettentést szolgálja. És amitől félünk, azt képtelenek vagyunk megérteni, elfogadni pláne.

A regényt Nathan Filer írta, aki tíz évig dolgozott pszichiátriai ápolóként. Erre a tényre csak a könyv elolvasása után bukkantam rá, és rögtön értelmet nyert, miért éreztem annyira hitelesnek Matt elbeszélését. Többször eszembe jutott olvasás közben, hogy vajon tényleg skizofrén beteg írta-e, annyira részletesen és érzékletesen meséli el, hogyan is néz ki a betegség.

Aki elolvassa a regényt, Matt példáján keresztül talán jobban megérti és esetleg elfogadja a mentális betegségben szenvedő embereket, akik sokkal érzékenyebbek, mint a társadalom többsége, ezért sérülékenyebbek is, ezért nagyon kell rájuk vigyázni, hiszen ők is valakinek a gyermeke, édesanyja, édesapja…

Valószínűleg nem könnyű a hétköznapi emberek viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott életét úgy megfilmesíteni, hogy a nézők ne kezdjenek unatkozni nagyon-nagyon hamar. Főleg, ha a történet egy kisvárosban játszódik, ahol a legdurvább történések sem feltétlenül mennek túl egy kocsmai verekedésen. Főszereplőnk Paterson (ez a film címe és a város neve egyaránt) egy fiatal buszsofőr, aki mindennapi munkáján felül verseket ír a titkos füzetébe, mégpedig megkapóan szép, modern költeményeket. Keresve sem találhattak volna jobb főszereplőt Adam Driver-nél (!!!) a nyugodt, csendes és rendes helyi fiú eljátszására, akinek a lelkében olyan mélységek laknak, hogy végül versek formájában törnek a felszínre. Az élet apró örömei teszik mindemellett kiegyensúlyozottá Paterson életét, míg be nem következik a dráma, ami valószínűleg semmilyen másik történetben nem tűnne olyan nagy horderejűnek, de egy költő életében mégis komoly trauma. Jellemző módon alig hangzik el pár megnyugtatónak szánt mondat Paterson szájából, mégis tisztán érezhető, hogy ennek az embernek összedőlt a világa.

A film másik érdekes témája a párkapcsolat, ami ez eseteben minimum fura, Paterson barátnője ugyaniss a fiú tökéletes ellentéte. Nagyon intuitív személyiség, folyamatosan alkot, szinte mindegy mit, és ebből néha értelmezhetetlen dolgok születnek, mint a brokkolis pite, máskor pedig egészen varázslatosak. Ők ketten mégis képesek összhangban élni és tökéletesen megérteni a másikat, ami korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek lennie kellene egy kapcsolatban.

Nekem leginkább az tetszett a filmben, hogy milyen pontosan képes megragadni egy költemény születését, mikor egy hétköznapi tárgy, mint mondjuk egy gyufásdoboz olyan gondolati összefüggéseket indít el, amikből zseniális költői képek, rímek keletkeznek, egészen bámulatos. Néha ugyan én is írogatok verseket (az asztalfióknak), de kedvet kaptam hozzá, hogy sokkal gyakrabban vegyem elő a jegyzetfüzetem és csak írjam, ami az eszembe jut, szabadon verselve.

Bevallom, az amerikai költészet nem sokat jelent számomra, elvégre ki tudna versenyre kelni olyan zsenikkel, mint Kosztolányi Dezső, József Attila és a többi csodás magyar költő… A filmben viszont felbukkantak William Carlos Williams versei, és rögtön úgy éreztem, hogy valami nagyon klassz dologra bukkantam. Jobban utánanézve emberünknek kiderült, hogy tényleg. Egy orvos, aki költő is. Versei egyszerűek, letisztultak, színesek és illatosak, miközben merészek és huncutok is, úgyhogy most vele zárnám ezt a filmes, verses kissé talán rendhagyó posztot.

Danse Russe

Mikor asszonyom alszik
és a kicsi és Kathleen
alszik
és selyem köd mögött
a nap lángfehér korong
a ragyogó fák fölött
mikor meztelen táncolok
északi szobámban, esetlenül
a tükör előtt,
fejem körül csóválom ingemet
és halkan dúdolom magamnak:
„Magányos vagyok, magányos.
Magányosnak születtem
s így a legjobb"
Mikor karomban, arcomban gyönyörködöm,
vállamban, csípőmben, tomporomban
a lehúzott sárga redőny előtt –

Ki mondaná, hogy nem vagyok
házam boldog szelleme?

Kodolányi Gyula fordítása