Amy Schumer még mindig csak 38 éves, de már elismert művész egy olyan műfajban, ami még mindig sokkal inkább szól a férfiakról, mint a nőkről, ez pedig nem más, mint a stand up comedy. Kis hazánkban is rendkívül népszerű, hogy egy-egy ember kiáll a színpadra és a saját vicces történeteivel szórakoztatja a nagyérdeműt. Sőt, legtöbbünk számára van olyan előadó, aki valamiért közelebb áll a szívünkhez, mint a többiek.

Az amerikai stand up már meghaladta azt a szintet, hogy elég, ha valaki vicces és eldurrant két poént Trumpról. Ott már eléggé egyedinek kell lenni, ha valaki be szeretne futni. És mint általában, ez a nőkre fokozottan igaz. Amy nyers, ironikus stílusba csomagolta a létező legnehezebb témákat, elsősorban a szexualitást, de a családot, pasiügyeket és a többit ugyancsak, és rengeteg munkával hihetetlen karriert futott be. Nemcsak előadó, filmekben is szerepel, és hamarabb jelent meg ez a könyve, mint hogy rátalált volna a férjére, és családanya vált volna belőle. Nem szoktam életrajzokat írni a szerzőkről, akiktől olvasok, viszont A deréktetovált lány magáról Amyről és az ő világáról szól, ezért képtelenség kihagyni a személyét.

Fotó: Flickr

A könyv nem egy szépirodalmi remekmű, ez elég hamar kiderül. Tele van olyan általában tabunak számító helyzetekkel, amiket általában nemhogy leírni, de még rágondolni sem szeretünk. Mégis ki vallaná be magának, hogy az összes átkot rászórja azon kedves ismerőseire, akik annyit ehetnek, amennyit akarnak és nem híznak egy dekát sem, vagy akik csak hatost dobtak ama nagybetűs élet nevű társasjátékban, míg te egy körből megint kimaradsz.

Amy nem köntörfalazik, határozott véleménye van és ez a magabiztosság rettenetesen imponáló. Ha egy introvertált ember képes a színpadra állni és saját balfék történeteit, gyengeségeit kiteregetni a nagy nyilvánosság elé, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ő rendben van magával, és ezt viszonylag kevesen mondhatják el magukról. Olvasva a történeteit, néhol én pirultam el helyette abban a tudatban, hogy basszus, ő nem tenné. Épp ezért viszont nem gondolom, hogy végig nagyon élvezetesek a történetek és mindenkinek tetszene a szókimondó és nyers stílusa, káromkodással és szexuális poénokkal fűszerezve, miközben a legkínosabb történetek kerülnek terítékre. De az őszintesége, hogy felvállalja saját magát kívül-belül mélységesen emberivé teszi Amy Schumert, akinek a humora talán még számomra is megdöbbentő módon sokkal közelebb áll hozzám, mint álszerénységem engedni merné. Ja, bátornak és vakmerőnek lenni jó lehet, ha nagy leszek, majd kipróbálom.

Az első nagy megmérettetésnek nevezik, sok-sok mítosz és történet lengi körül, van, aki még most is úgy tekint rá, mint belépőre ama nagy betűs életbe. Meg ilyen giccsek. Szóval az érettségiről fogok regélni egy kicsit. Nem fogom leírni, hogyan elemzzünk verset, vagy hogyan írjunk esszét, ezeket szerintem mindenki megtanulta a középiskola alatt. Könyv sincs most, a saját válság épphogy csitulni látszik, viszont elmesélem, hogyan zajlott le számomra anno a magyar érettségi.

A mostani helyzet pikantériája, hogy nem elég a vizsga miatt izgulni, még itt ez a vírus is, a lebonyolítás, a maszkok, a várható fejetlenség… De reméljük a legjobbakat ugyebár.

Kép: PublicDomainPictures

Megkérdeztem néhány ismerősömet, barátokat, nekik milyen volt az érettségi és mindenki arról számolt be, hogy nem volt olyan nagy kunszt, mint ahogy várták. Ez egyébként rám is vonatkozik. Az én osztályomat két éven keresztül vegzálták a tanárok, (Jaaaj, mi lesz veletek az érettségin?!)  és mikor túl voltunk rajta, mély csalódás fogott el. Ennyi volt az egész? Ettől kellett rettegni? Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy én sokat tanultam a gimnázium során. Muszáj volt, mert ha valaki nem elég okos, legalább szorgalmas legyen. De azt vettem észre, hogy akik nem hajtották magukat agyon, azok is simán leérettségiztek és bejutottak az egyetemre. Rájuk valószínűleg könnyebben ragadt a tudás.

A magyartól féltem legkevésbé, alapvetően humán beálítottságú lévén. Egész évben verseket elemeztünk, pontosan tudtuk, mit várnak el tőlünk, és mivel József Attila centenárium volt, biztosak voltunk benne, hogy az ő verse fog bekerülni az érettségibe. Voltak ugyan más lehetőségek, de ha akkor valaki arra kér, hogy érveljek valami mellett, vagy ellen, legfeljebb a két szép szememért engedett volna át.

Azon a bizonyos verfőnyes hétfői napon, mikor fehér ingben, sötétszürke szoknyában az érezhető feszültség közepette megláttam az egyetlen József Attila verset, amit nem vettünk év közben, végigfutott rajtam a hideg és három órára leblokkolt az agyam (a másik költeményre nem is emlékszem). Megcsináltam, persze. De messze nem azon a szinten, amin bármikor máskor leelemzek egy verset, azóta sem olvastam újra a Levegőt! című nyilván zseniális költeményt. Innentől a matek (amit abban az évben egy csalás miatt kétszer kellett megírni), a töri, és a földrajz (nekem nyelvből nem kellett vizsgáznom, akkor még elfogadták a nyelvvizsgát) már nem is voltak érdekesek.

Az sokkal inkább, hogy miután sikeresen leérettségiztem egészen tűrhető eredménnyel, nyáron kiderült, hogy nem vettek fel – sehová. Utólag már tudom, hogy ahová jelentkeztem, nagyon nem az én utam volt, és hiába töltöttem el mégis fél évet önköltséges képzésen vendéglátói szakon. Azt az időszakot nem kívánom senkinek. Vannak olyanok, akik tudnak élni a hasonló lehetőségekkel, én azonban fiatal voltam és sejtelmem sem volt, mihez lehet tehetségem, az legalább hamar kiderült, hogy a mikroökonómiát tőlem akár ehetik, vagy ihatják is. 

Egy elrontott félév után elhatároztam, hogy megcsinálom az emelt szintű magyar érettségit és beadom a jelentkezésemet az egyetemre, magyar szakra. Sokat tanultam megint, akkor már tudtam, mire számíthatok és könnyen, stressz nélkül sikerült a vizsga, bejutottam az egyetemre is.

Azon a valaha volt hétfőn nekem sokat jelentett volna, ha valaki azt mondja, ne aggódj, ez csak egy vizsga, tanultál, készültél, meglesz. És különben sem ezen fog múlni az életed. Igazából ezért született ez a poszt.

Idén minden érettségizőnek más élménye lesz, mint eddig bárkinek. Aki viszont képes lesz a sok külső nehezítő tényező ellenére a feladatára összpontosítani (és nem csak melegedni járt be a suliba, ahogy régen az osztályfőnökünk mondta), annak nagy gondja nem igazán lehet. Úgyhogy nyugi, jó lesz az.

Lehetséges, hogy nekem fordítva van behuzalozva az agyam, mint az emberek többségének. Mikor elkezdődött ez a karantén és vírus helyzet, nem igazán akartam tudomást venni róla. Elvonultam a gyerekkel a világ végére és úgy folytattam az életemet, mint ha egy kicsit előrébb került volna a nyári vakáció, csak kicsit visszafogottabb módon.

Nem akartam tudomást venni róla, hogy az új munkahelyemnek lőttek, hogy a világ már nem az a biztonságos hely, aminek én - még ha naivan is – éreztem. Olvastam a kis regényeimet, csináltam a napi rutint, amíg be nem ütött a saját válság. Szembenézni magunkkal, a lelki nyavalyáinkkal bizony tud fájdalmas lenni. Ezzel párhuzamosan azt vettem észre, hogy mindegy, melyik könyvhöz nyúlok, nem köt le. Elkezdtem viszont a híreket bújni, napjában többször, vagy ha podcastet hallgatni, de szinte csak azokat, amiknek van valami közük a vírushoz, és sok-sok olyasmit, hogy hogyan éld túl ezt az egészet. Kicsit későn bár, de leesett, hogy zavar ez a tehetetlenség, hogy nem tudom irányítani a saját életemet, és be vagyok zárva, mint valami elátkozott királylány (és tegyük hozzá, hogy én nem a négy fal között, hanem szerencsére tudok huzamosabb időt is levegőn tölteni). De mivel nem vagyok otthon-otthon, nagyon hiányzik a város. Az a város, amit megszoktam, hogy nyüzsög, mégis tudok benne teljesen egyedül lenni, a Duna, a régi épületek, meg az emberek, akik odakötnek és azok is, akikhez semmi közöm. Fura ezt megfogalmazni, de mégis így van.

Szóval most átvedlettem vidéki lánnyá, sütök és főzök. A sütést igazán tudom élvezni, kelt tésztákat gyúrok levegősre (nem én vásároltam fel az összes élesztőt a boltokból, de tényleg), fánkot, kiflit, és hamarosan kakaós csigát, hogy csak úgy illatozik a ház tőlük. Közben meg hiányzik az irodalom is, de ha már nem olvasok, legalább videót nézek/hallgatok róla, miközben könyvek után sóvárgok. De legalább tudok ajánlani valamit, így a végére, aminek van valami köze az olvasáshoz.

A Líra kiadó Facebook oldalára Nyári Krisztián minden nap készít egy videót, amiben hazai írókkal beszélget könyvekről, és arról, hogyan telik számukra a karantén, sőt ahogy elnézem, hamarosan online-könyvbemutatókra is sor fog kerülni. Szerintem ez egy igazán kreatív ötlet, mert nem kell teljesen lemondaniuk az új megjelenésekről, pedig nyilván az elmaradó fesztiválok, a zárva tartó könyvesboltok és a gazdasági válság miatt így is sok csúszni fog, a kiadók bevételeiről nem is beszélve. És így az olvasók is úgy érezhetik, nincsenek magukra hagyva.

Fotó: Pexels

Persze várható módon a technikai malőrök nem maradnak el, de aki videochatelt már életében, az pontosan tudja, hogyan működik a skype és barátai, szóval ezt nem lehet felróni senki számlájára.Találkozhatunk többek között Cserna-Szabó Andrással, akinek íróként természetes az elvonultság, Röhrig Gézával New Yorkból, ahol igencsak durva a járvány, vagy Krekó Péterrel, aki az összeesküvés elméletek kutatója, ami mostanában több, mint aktuális. 

A másik videós csatorna, a Könyves magaziné (hajdani Könyves blog). Az Összekötve című videosorozatban, Valuska László főszerkesztő beszélget ugyancsak írókkal, szerkesztőkkel, irodalmárokkal irodalomról. Szerintem ez a csatorna kicsit elvontabb, mint a Líráé, de kétségtelenül nagyon izgalmas. Nekem eddigi kedvencem, amiben Rózsa Lajos evolúcióbiológus meséli el, milyen összefüggéseket vett észre tudós barátaival a koronavírussal kapcsolatban és ezekből milyen feltételezések születtek. Kész élmény bepillantani a folyamatba, ahogy a tudomány működik és rájönni, mekkora nemzetközi csapatjáték szükséges ahhoz, hogy egy problémára meglegyen a megoldás.

Így állok most, várom, hogy lecsengjen ez a krízis, amennyire lehetséges, helyre billenjen a világ rendje és képes legyek a hemzsegő betűk helyett ismét történeteket látni a lapokon.

Még egy könyv (a sok közül), aminek a címlapja kilóra megvett magának. De most komolyan, ki tud elmenni szó nélkül egy olyan címlap mellett, ami gyönyörűséges fekete-pink színben pompázik, ráadásul a képen egy robotkéz tart egy csini delfines vibrátort? Ja és nem mellékesen Bödőcs Tibor ajánlója is ott díszeleg, ami aztán jól eloszlatja az illúziót, hogy egy utópisztikus lányregényről van szó. Na ugye?

Marc-Uwe Kling regénye QualityLandben játszódik, a (remélhetőleg) távoli jövőben, amikor az emberek életét már az algoritmusok szabályozzák. Kling szerencsére zseniális humorral tompítja az egyébként Black Mirrorba illő világképet, ahol az embert cselekedetei alapján folyamatosan pontozza és kategóriába sorolja a rendszer, hogy aztán a saját, személyre szabott világa vegye körül. Ezzel csupán az a gond, hogy teljesen egyoldalú és beszűkült, hiszen csak olyan társakat rendelnek mellé, mint amilyen ő maga.

Főhősünk, Peter, a társadalom alsó felében helyezkedik el, kis üzletet vezet, ami arra hivatott, hogy a hibás robotokat bezúzza. Élete egyre inkább lefelé csúszik,és ő maga sem érti, mi ennek az oka, végül akkor telik be a pohár nála, amikor a TheShop, - ami az emberek kívánságait kiszámító és teljesítő futárszolgálat - egyszer csak egy rózsaszínű, delfines vibrátorral lepi meg. Peter elhatározza, hogy mivel neki erre nincs szüksége, visszaveteti a vibrátort. Csakhogy váratlan nehézségbe ütközik, a rendszer ugyanis nem hajlandó elfogadni, hogy hiba csúszhatott a működésébe. Ekkor kezdődik meg Peter nem mindennapi kalandja, amihez véletlenül csatlakozik egy csinos nő is, Kiki, hogy a többi, véletlenül túlságosan emberire romlott robot-segítőről ne is beszéljünk.

Fotó: Pixabay

A történet innentől meglehetősen leegyszerűsett, és meseszerű, de legalább nagyon vicces. Majdnem hangosan nevettem, mikor főhősünk próbálta a tájékozódóképtelen önvezető autónak elmagyarázni, mikor merre forduljon, mennyit menjen, hogy célba érjen, az meg folyton káromkodott a pontatlanságok miatt. Kicsit ismerős helyzetnek tűnt.

Egy egészen másik vonal is helyet kap a regényben. Éppen választási kampány zajlik QualityLandben, az egyik jelölt pedig nem más, mint egy android. Az ő történetébe szintén bepillantást nyerhetünk. Ez egy különösen eltalált rész arról, mennyire demoralizáló és erkölcstelen a politika, mert mégis ki szavazna éppen egy robotra, aki az egyetlen épkézláb, teljesen emberséges kampányt folytatja a vele szembenálló, gyűlölködő jelölttel szemben, akinek ez egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy ember…

QualityLand ábrázolása nagyon pontos, tökéletesen látható, milyen ott az élet és mi vele az alapvető probléma, amit aztán egy átlagember sok segítséggel és még több szerencsével próbál megoldani. Nem is tűnik reménytelennek a küzdelme. De hogy az embereknek végül sikerül-e kitörni a saját maguk által létrehozott mesterséges világból… az talán nem véletlenül nem derül ki.

Az első karanténos ajánlómban olyan könyvek kaptak helyet, amik ritkán szoktak, mert kicsit könnyedebbek, mint amiket mostanában szeretek olvasni, de ettől függetlenül jó történetek, remekül megírva.

Most viszont kicsit (haha... sokkal :)) mélyebb tartalmú, zseniális könyvek következnek.

G.G. Márquez: Száz év magány

Sokkal jobb regény, mint a Szerelem a kolera idején. Egy nagy ívű többgenerációs családtörténet (nekem mondjuk már ennyi elég a boldogsághoz), ami Dél-Amerikában játszódik (a nevek nem egyszerűek, de úgyis brazil szappanoperákon edződtünk ugyebár), van benne mágia is bőven (de senki ne keresse Harry Pottert), és szerelem, szenvedély, filozófia (minden is). Szerintem kihagyhatatlan (ámen).

Robert Merle: Madrapur

Merle egy méltatlanul elhanyagolt regénye, ami nem is olyan hosszú. Egy fedélzetnyi utas egy repülőn, ami nem száll le - soha, sehol. Vajon miért? Mi lesz az utasokkal? Zseniális párbeszédek, nagyon emberi szereplők és a nagy kérdés, mi az élet értelme?

Szabó Magda: A szemlélők

Szabó Magdát gyerekkorom óta imádom. A kedvenc könyvem tőle egy nem igazán népszerű regénye, A szemlélők. Minden benne van, amiért mi magyarok olyanok vagyunk, amilyenek. Egy félbalkáni nép óriási szívvel, akik nem találják a helyüket a világban, talán mert túlságosan is keresik. Anna, a keleti lány és Roland a nyugati fiú szerelméről szól a történet. Két nagyon különböző, de egyformán sérült ember vajon képes-e meggyógyítani egymás sebeit? Nehéz könyv eleinte, aztán ha a helyükre kerültek a dolgok, egészen kitisztul a kép.

Fotó: Pixabay

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Ezt a regényt csak olyanoknak ajánlom, akik nem félnek az emberi szörnyűségeketől. Mert bizony léteznek, és néha nehéz velük szembenézni, pláne gyűlölködés nélkül, hogy közben a saját emberségünket megőrizzük. A történet a halálsoron játszódik, azokról szól, akik onnan már nem fognak kikerülni. Az egyik legszebb és legmegrendítőbb regény, amit valaha olvastam.

Jón Kalman Stefanssón: Menny és pokol trilógia

És ha már szuperlatívuszok... Nálam a tavalyi év abszolút kedvence. 1100 oldal tömény gyönyörűséges irodalom Izlandról, ahol csak esik a hó és fúj a szél és minden hegy tenger. Ráadásul nem is most, hanem vagy száz éve történt az a sok minden, a fiúval, akinek nem a halakon járnak a gondolatai, hanem költészeten, szerelmen. Aztán útrakel, nem azért, mert akar, hanem mert nem igazán tehet mást... és élete legnehezebb és legszebb időszaka vár rá. Nagyon hosszú könyv, de aki elolvassa, abban garantáltan nyoma marad.

Azt hiszem, ennyi jóság még kitart pár hétig, remélem ti is, vigyázzatok magatokra!

Mikor megláttam Sally Rooney regényének címét: Normális emberek, szinte éreztem, hogy ebben a történetben semmi sem lesz olyan, amit normálisnak lehetne nevezni, és ez be is jött. Valószínűleg mindenkinek mást jelent az, ha valaki normális, mégis vannak olyan alapok, amik a mai napig szilárdan tartják magukat, azt hiszem ezekhez idomult az én képem is a normális nőről, aki a harmincas éveire saját karrierrel, szerető férjjel és minimum egy, vagy több gyerekkel rendelkezik. Viszont mikor a saját képem elkészült, jött a nagy döbbenet, hogy mennyire nem illeszkedek bele.

Fotó: Pixabay

Aki hajszolja a normalitást, az valószínűleg nem tudja elfogadni, hogy kicsit más, mint a többiek. Könyvünk egyik főhőse Marianne, egy visszafogott, sokat gondolkodó rút kiskacsa, aki teljesen kilóg a gimnázium vibráló életéből, ahol többnyire az egytelen cél a népszerűség. De így is akad egyvalaki, aki meg tudja érteni. Connell barátságos fiú, akit mindenki szeret, épp ezért válik saját maga számára is érthetetlenné, miért pont emellett a fura lány mellett érzi egyedül, hogy önmaga tud lenni. Csakhogy annyira megijed ettől az érzéstől, hogy inkább hagyja veszni az egészet, mint hogy felvállalja, úgyis jön az egyetem, ami megváltoztat mindenkit. Marianne-t is, aki legalább is látszólag végre saját közegében, boldogan tölti napjait.

A két fiatal azonban sehogy sem tud elszakadni egymástól. Gyakorlatilag soha nincsenek együtt, miközben állandóan a másik látóterében, egymásba kapaszkodva sodródnak egyre mélyebbre. Többször is úgy tűnik, hogy „na végre egymásra talál ez a két szerencsétlen!”, de annyira el tudnak merülni a maguk kis önbizalomhiányos életükben, hogy egy-egy kommunikációs baki elég, hogy megint semmi  ne legyen a dologból. Én meg közben a falat kapartam már néha, hogy komolyan, erről szól a sztori? Hogy mennyire el tudják szúrni az életüket, mert nem mernek közeledni, mert túl kevélyek, mert erősnek akarnak látszani, mert senkiben nem bíznak, mert bántották őket és rettegnek, hogy az az egyetlen ember, akit tényleg és őszintén tudnak szeretni, hogy majd ő lesz az, aki végül csalódást okoz és azt talán nem is lehet túlélni. Igen, talán ez nem is akkora hülyeség.

Bennem is nagyon sokáig dúlt a vágy, hogy elhitessem másokkal, normális vagyok. Annyira akartam, hogy hagytam, hogy az énem egy fontos része háttérbe szoruljon. Aztán mikor már nagyon szenvedtem, jött valaki és azt mondta, te fura vagy és ez jó. Akkor nem értettem, mi abban a jó, hogy igazából senki nem ért meg. És talán pont ez a könyv kellett hozzá, hogy felfogjam, hiába erőlködök, csak annak a szemében leszek normális, aki pont olyan fura, mint én.

Azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzetet csak akkor lehet kezelni, ha komolyan vesszük, amit szerintem minden felelősséggel gondolkodó ember képes felfogni. A pánikolás és folyamatos hírolvasás helyett viszont ideje lenyugodni és elmenekülni - legalább képzeletben a gondok elől.

Összeírtam egy végtelenül szubjektív ajánlót olyan könyvekből, amik könnyedén elérik, hogy egészen máshol érezzük magunkat, ha már nagyon unalmas és fárasztó a négy fal között.

Fotó: Pexels

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

A szerelmesregény, aminek a főszereplőjébe anno belezúgtam, mint ama emlékezetes vak ló a gödörbe. Will helyes, okos, humoros, viszont egy baleset következtében nyaktól lefelé la van bénulva, ezért állandó ellátást igényel. Talán nem meglepő, hogy mikor a kissé szeleburdi főhősnő, Lou betoppan hozzá, az egyetlen vágya, hogy ne terheljék többé az élet nyűgjei. Film is készült belőle, de a könyv simán veri.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Szintén egy szerelmesregény, ami Emmi és Leo e-mailezéséből tevődik össze. Hőseinknek azonban egy komoly akadállyal kell szembenézniük, ami miatt egyáltalán nem biztos, hogy sikerül a nagy egymásra találás. A regény nem egy mestermű, de a kémia, ami a két szereplő között létrejön, sugárzik a szövegből és ez igazán nem mindennapi jelenség. A jelenlegi helyzet tapasztalata azt mutatja, hogy napjaink kapcsolatai is az online térben tudnak elkezdődni legkönnyebben.

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívtak

Volt egy Backman korszakom, amikor csak úgy faltam a könyveit, alig tudtam leállni vele. Az első és talán a legjobb Ove volt, ez a morcos öregember, aki igazából csak kívülről ijesztő, mint mindenki, aki sokat veszített és nehezen találja az élet értelmét. Ovénak az új szomszédai jelentik a legnagyobb kihívást, akik állandóan felbukkannak, ezért sehogyan sem tudja végrehajtani tervét. Backman olyan profin játszik az érzelmeinkkel, hogy csak hüppögünk a meghatottságtól, és újabb dózis után sóvárgunk.

Emma Donoghue: A szoba

Ez nem egy könnyed történet, de arra ideális, hogy bemutassa, van sokkal rosszabb is két hónap karanténnál, mondjuk hét év raboskodás egy anya számára, akinek fia egy erőszaktevőtől született és azóta is bezárva élnek egyetlen szobában. A regény elbeszélője a kisfiú, aki elmeséli, milyen az életük a külvilághoz fizikailag közel, valójában mégis óriási távolságra. És az is kiderül, van-e kiút a bezártságból.

Gilliann Flynn: Holtodiglan

Olvastam pár thrillert, de számomra egyik sem volt olyan hatásos, mint a Holtodiglan. Nick és Amy látszólag boldog házasságban élnek, ám egyszer csak a szépséges és okos nő eltűnik. Az első számú gyanúsított ilyen esetben szinte mindig a férj és Nick viselkedése alátámasztani látszik az elméletet.  De vajon tényleg eltette láb alól a feleségét? Párhuzamosan olvashatjuk Amy naplóját és Nick vallomását, és a két nézőpont ütközése közben csak a kétely növekszik, mi történhetett valójában?

J.K. Rowling: Harry Potter - újra és újra és újra

Talán most van az az időszak, mikor a legjobban esik, ha beszippant egy teljesen más világ. Harry Pottert és barátait azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek. Az a hét kötet a könyvespolcon minden egyes alkalommal elvarázsol, még ha kívülről tudjuk is a cselekményt, Rowling univerzuma utánozhatatlan, merüljünk el benne ismét!

Guillaume Musso neve gyakran szembejött velem az évek során és fel is tettem a képzeletbeli szerzőlistámra, mert úgy tűnt, igencsak népszerűek a regényei. Mikor legutóbb azon tépelődtem, mit kéne olvasni, újra belefutottam és ezúttal kaptam is az alkalmon, de még mindig nem tudtam, mire számítsak ettől a francia úriembertől. A könyv kiválasztásakor ezért arra hagyatkoztam, amire ilyen helyzetben szoktam: mennyire tetszik a könyv címe és borítója, valamint hány százalékon áll a moly.hun. Ilyen abszolút professzionális szűrők után esett a választásom a Holnap című regényre. Sejtelmem sem volt, hogy egy időutazós krimibe fogok csöppenni. Mivel viszonylag sokrétű a cselekmény, kicsit többet vagyok kénytelen elárulni belőle, mint általában, de amennyire lehet, igyekszem kerülni a spoilereket.

Az alaphelyzet úgy néz ki, hogy Emma, a lelkileg kissé labilis sommelier és Matthew, az özvegy filozófiaprofesszor e-mailezni kezdenek egymással - ekkor még reméltem, hogy egy jó kis e-mail regény lehet belőle, amolyan Gyógyír északi szélre jelleggel - viszont párocskánk nagyon gyorsan sort akart keríteni a találkozóra, úgyhogy ez a lehetőség kiesett. A randi viszont elmaradt, pedig mindketten a helyszínen voltak – csak éppen egy év különbséggel. Ezen a ponton jöttem lázba igazán, időutazós regény bármikor jöhet. Reménykedtem, hátha túl tudja szárnyalni Audrey Niffenegger már-már klasszikusnak számító művét, Az időutazó feleségét, amit annak ellenére imádok, hogy a százas papírzsepi nem szokott elég lennni hozzá.

Fotó: Pixabay

Szóval tovább bonyolódik a történet, mikor Matthew megkéri Emmát, aki ugyebár a múltban él, hogy mentse meg élete nagy szerelmét, Kate-et. Csak közben Emma már alaposan belezúgott a profba. Innentől kezdődik a nyomozósdi, ami rengeteg fordulatot tartogat Emma számára, akinek kb. 2 napja van, hogy megtudjon mindent a házaspárról, és meghozhassa a megfelelő döntést. És innentől a regény egy lejtmenet. Emmának gyakorlatilag minden a kezére játszik, miközben sommelier létére simán átvedlik Poirot-vá. Feltűnés nélkül követi a célszemélyt, valamint agyafúrtan és észrevétlenül lépi át a törvény szabta korlátokat. Minden klasszikus nyomozónak akad segítője, és Emma sem boldogulna egyedül, de azért egy informatikus kamasz nem feltétlenül ideális társ egy nyomozáshoz.

Az időutazásos történeteknek én hajlamos vagyok elnézni a bakikat, elvégre egy olyan elmélet, ami szabad teret adhat a fantáziának. A kriminek viszont sokkal több köze van a valósághoz, ezért a hibákkal és túlzásokkal szemben nálam zéró a tolerancia.

A sok túlmagyarázás sem tesz jót a regénynek, hiszen semmi olyasmi nem történik benne, ami külön értelmezést igényelne. A rengeteg fordulat ellenére végig kiszámítható marad a történet és szemernyi kétségem sem volt a végkimenetelét illetően. Valószínűleg vakmerő húzás akart lenni Mussótól, hogy három műfajt is próbál belegyömöszölni egy szerelmi történetbe, de pont ezért egyiknek sincs tere rendesen kibontakozni és végül egy könnyen felejthető, időnként ráadásul sztereotíp lányregény lesz a végeredmény. Nekem pedig azt hiszem, ideje felülvizsgálnom a kiválasztási rendszeremet...

Még tavaly nyáron olvastam Elena Ferrante regénysorozatának első kötetét, a Brilliáns barátnőmet. Kettős érzéseim voltak vele kapcsolatban, mert ugyan zseniális regény, a korabeli Olaszország és maga a főszereplő nem az az álombeli kislány, akinek az életébe kellemes élmény belecsöppeni, a sok erőszak és küzdelem egy idő után már az olvasónak is fáj. Pedig ez az élet, ha valaki nem akarja, hogy csak megtörténjenek vele a dolgok, hanem próbálja a legtöbbet kihozni belőlük.

Elena, és barátnője Lila bonyolult kapcsolata Az új név történetében (ez a cím felér egy kínzással) folytatódik. Az egymás iránti ellentétes érzéseik átszövik ezt az időszakot is. Egyszerre szeretik, és irigylik egymást, mindenben versengenek, miközben annyira ellentétes személyiségek, hogy egyiknek sincs esélye a másikkal szemben. Míg Lila élete rövid, ám mindent felemésztő fellángolásokból áll, addig Elena a kitartó csendes víz, aki attól szenved, hogy nem olyan tempóban történnek vele az események, mint a barátnőjével. Még mindig mindketten nagyon fiatalok, a regény elején 16-17 évesek, és a tinédzserkor minden nyűgje: a szerelmek, álmok, ideálok és csalódások, tehát a nagy érzelmek korszaka ez, amit alig lehet felfogni a hormonok zsongásától.

Fotó: Pixabay

Az előző könyv arról szól, hogyan tudnak kikerülni a lányok a nápolyi szegénynegyedből, a második köteben pedig a döntéseik következményei kerülnek terítékre, valamint felmerül a kérdés, hogy vajon mi az, ami igazán megéri az áldozatot. Innentől kezdve lesz néhány konkrét eseményről is szó, ezért aki még az első kötetnél tart, az beleütközhet némi spoilerbe.

Ahogy az várható volt, Lila házasélete nagyon messze áll az ideálistól, és míg próbálja megtalálni a mindennapjai értelmét, addig Elena a sok tanulásba keseredik bele, miközben élete nagy szerelme, Nino lényegében tudomást sem vesz róla. Az egész regényt meghatározza a nyaralásuk Ischia szigetén, ahol Lila, Elena, Nino és barátaik eddig ismeretlen érzéseket élnek meg, amik sorsalakítónak bizonyulnak. Az egymást kizáró és kioltó érzelmek hatására Lila és Elena eltávolodik egymástól. Lila ismét használni szeretné a veleszületett tehetségét, amihez nem is akármilyen partnert talál, de lehet, hogy túl késő már behozni a lemaradást, hiába ég benne a tudásszomj, a környezete befolyását elnyomni képtelen. Elena érzelmei elől újra a tanulásba menekül, és bár továbbra is folyamatosan kételkedik saját magában, a munkájának végül megtérül az eredménye.

A könyv végén akkora a cliffhanger, hogy majdnem elővettem a harmadik kötetet, de inkább hagyok időt, hogy ez a történet leülepedjen és mire a következőt elkezdem, hátha nemcsak az olasz helyzet fordul jobbra. Addig is, aki szeretne, utazhat egyet a 60-as, 70-es évekbeli Nápolyba és tévelyeghet Lila és Elena életének kesze-kusza útvesztőiben.

A horror nem az én műfajom. Sem könyvben, sem filmben, engem elborzaszt a brutalitás, a felesleges öldöklés, szóval nem szórakoztat kicsit sem. Egy igen jó barátom hosszadalmas unszolására mégis elolvastam Stephen King novelláskötetét. Azon túl, hogy horror, Stephen Kinghez sem álltam pozitívan, mert úgy 20 éve olvastam a Christine című regényét és csak az maradt meg, hogy megijesztett, de annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy egy autó maga a gonosz, hogy nem tudtam komolyan venni. Így aztán a Minden sötét, csillag sehol nemhogy -1-ről, de inkább -2-ről indult nálam. Aztán nagyon gyorsan feltornázta magát, és nem csak nulláig.

A négy novella mindegyike teljesen más történetet dolgoz fel, közös bennük, hogy ellentétben a Christine-nel, a valóság a táptalaja, még ha nem is az átlagos mindennapok, azért ezek a történetek akár igazak is lehetnének.

Az első egy farmon játszódik 1922-ben. Ami akkoriban egy amerikai farmon történt, az ott is maradt. Ha a gazda egyszer csak bejelenti, hogy eltűnt a gazdasszony, igazán komoly nyomozást senki nem folytat le, az más kérdés, hogy a gazda végül nem feltétlenül tudja feldolgozni tettét. És ebben van a történet ereje, ahogy levezeti, hogyan veszít el Wilfred mindent és mindenkit az ép elméjével együtt.

Fotó: Pexels

A második novelláról, dagadt sofőrről a #metoo jutott eszembe. Tess, a krimiírónő - akivel az erőszak történt - azonban  nem feljelentést tesz a rendőrségen, hanem saját nyomozásba kezd, amiből egy furcsa történet bontakozik ki családi viszonyokról, önrendelkezésről, és arról a kérdésről, meddig tart az egyén igazságának hatásköre. Kár, hogy a végén King nem mer nagyot húzni és így csak egy magányos igazságosztó krimijét olvashatjuk, a mélyben megbújó árnyalatok nem kapnak lehetőséget a kibontakozásra.

A harmadik novella, a Hosszabbítás jutányos áron, lehetne nagyon jó is, egy olyan elbeszélés, amiben helyet kap az ördög és ezáltal az ember sötét énje, mindig izgalmas lehetőségeket tartogat. Szerintem az író nem tudott ezzel élni, mert annyira túlnagyította a sötétet, hogy a fény egyáltalán nem kapott helyet mellette. Márpedig ahogy egyértelmű jó nem létezik, úgy csupán gonosz sem.

Nálam az utolsó novella ütött be teljesen, aminek címe: Egy jó házasság. Valószínűleg mindenkinek van egy olyan oldala, ami egyszerre irtózik valamitől, miközben vonzódik is hozzá. Nekem ilyen téma a sorozatgyilkosság, illetve a sorozatgyilkosok megborult lelkivilága. Nem tudom felfogni, mi váltja ki a brutalitást egyes emberekből, de mégsem tudok „máshova nézni”, valamiért rendkívül kíváncsivá tesz.

 Ebben a történetben a világ legátlagosabb középkorú házaspárjáról olvashatunk, amíg ki nem derül, hogy a férjnek, Bobnak súlyos titka van és a feleségének, Darcynak erről hosszú évtizedeken keresztül sejtelme sem volt. Viszont most szembe kell néznie a ténnyel, hogy az ember, akivel a fél életét töltötte, hírhedt sorozatgyilkos, aki bármikor újra ölhet. Mit tegyen egy ilyen helyzetben egy jóravaló feleség?

Egyrészt szerettem ezt a kötetet, mert a novellák képesek voltak érzéseket kiváltani, másrészt ahogy a horror általában, sokszor elnagyolt és egyoldalú a látásmódja, a félelem, a kilátástalanság, a bosszúvágy vagy épp a bűntudat felülemelkednek minden más valóságon és az ember csupán mint ösztönlény jelenik meg, ami persze a műfajba tökéletesen illeszkedik, az én kissé idealista világképembe viszont nem igazán, ezért egyszeri olvasmánynak jó volt, de Stephen King rajongó továbbra sem leszek.