Ha van téma, amiről ijesztő beszélni, olvasni, egyáltalán rágondolni, és teljesen tabuvá vált mára, pedig régen hagyományok, megélések kötődtek hozzá, épp azért, hogy el lehessen fogadni, hiszen az élet természetes része, ha van téma, amit szinte mindenki nagy ívben kerül, az a halál. Én sem szeretek belegondolni, pedig talán éppen miatta üldözöm az életet minél inkább, és próbálom kihasználni a lehetőségeit, amíg lehet. Miközben tombol körülöttünk ez a járvány, és a bizonytalanság lassan beférkőzik az élet minden szegletébe, és ilyenkor nem lehet mit tenni, csak kapaszkodni abba, ami jó, egyszerű és kézzel fogható.

Mikor megtudtam, hogy az egyik kedvenc szerzőm, Ljudmilla Ulickaja új novelláskötete a halál témájára épül, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet elolvasni. De ő az, akinek az írásaiban még soha nem csalódtam, ráadásul a rövid elbeszélések azok, amik az orosz irodalom nagyasszonyává tették ezt a lassan idősödő hölgyet, akit elkezdett foglalkoztatni az elmúlás gondolata.

Fotó: Pixabay

A lélek testéről történetei hétköznapi emberekről szólnak ugyan, Ulickaja mégis mindig csodálatosan tudja érzékeltetni, hogy legyünk bármilyenek is, életkörülményünktől, múltunktól függetlenül, mindenki értékes. Történeteik pont olyanok, mint az élet, nagyrészt igazságtalan, sokszor nagyon nehéz, megtűzdelve szép pillanatokkal, amikbe kapaszkodni lehet. És ahogy mindenki, ők is eljutnak a végére. Ez az a pont, ahol a képzelet szabadon szárnyalhat és Ulickaja ezt a lehetőséget tökéletesen ki is használja, időnként eszembe jutott olvasás közben, hogy ez bizony mágikus realizmus, de belegondolva mégis mi más lehetne egy olyan téma, amiről az emberiségnek a mai napig a leghalványabb fogalma sincs.

A novellákban mindegyik szereplőnek más sors jut, attól függően, ki milyen karakter. Elképesztő, milyen gyöngéd megértéssel fordul ezekhez az emberekhez az írónő. Nála a halál mindig valami szép, egyszerű, de mindenható dolog, úgy, hogy a vallásosságnak ehhez vajmi kevés köze van. A test és a lélek bár szorosan összekapcsolódik, egy kicsit mindig megrettenünk, mikor azt vesszük észre, valami nem úgy működik, ahogy azt megszoktuk, hogy a folyamatok menthetetlenül tartanak valahová, hiába tiltakozunk ellene szellemünk minden erejével. És mikor mindennek vége, elkezdődik egy másmilyen történet, ami mindenkinek kicsit más, ugyanakkor annyiban hasonlít, hogy senki sem maradhat ki belőle.

Mikor Mezei Petra megkeresett azzal a kéréssel, hogy olvassam el a frissen megjelenő könyvét, el kellett gondolkodnom rajta, mit is válaszoljak. Lányos zavaromban igen nagynak éreztem a megtiszteltetést, másrészt azért volt nehéz döntés, mert a krimi nem az én műfajom. Ritkán veszem a kezembe, ugyanis én lennék a legrosszabb nyomozó a világon, valahogy sosem áll össze a fejemben, hogy miért a postás volt a gyilkos és nem a kertész…

A kíváncsiság ettől függetlenül győzött, így szerencsém volt elolvasni a Mint a homokszemek című könyvet, ami egy igazi modern regény. Alapvetően szórakoztató, de felmerülnek benne elgondolkodtató kérdések, amik miatt szerintem nem egy hétköznapi krimiről van szó.
A történet több szálon fut és bevallom, nekem eleinte nehezen ment megkülönböztetni a 2011-es és a 2013-as eseményeket. Mindkét esetben történik egy bűnügy, amiket a rendőrségnek egyáltalán nem sikerül megfelelő módon kezelnie, ellentétben a főszereplővel, Alex-szel (aki egyébként egy fiatal nő). Eleinte egyáltalán nem lopta be magát azonnal a szívembe a személyisége, sőt, inkább éreztem ellenszenvesnek, de innen szép nyerni, mert ahogy a történet haladt előre, egyre jobban megkedveltem. Értelmes, humoros lány, akit nem kímélt az élet, mégis mindig képes volt újrakezdeni és végül megoldani olyan bűnügyeket, amikre a rend makulátlan őrei lényegében csak nagyokat pislogtak. Különösen tetszett, hogy a magyar valóság egészen élethűen jelenik meg a történetben, és nem azzal a bölcsész könnyhullatással, amivel a szépirodalmunk el van árasztva, hanem szókimondóan és időnként kellő humorral kezelve.

Azért egy első könyvre nem jellemző, hogy tökéletes legyen, nyilván ez a regény sem lett az. Én, aki ugyebár nem fogyasztok sok krimit, végig úgy éreztem, hogy homokszemnyi információt sem kapok, ami esetleg rávezethetne, vajon ki az elkövető, csak Alex egy-egy elejtett mondatából lehetett tudni, hogy ő legalább nyomon van. Nekem mindenesetre nem kellett izgalmamban lerágni a körmeimet. Nyilván így sokkal nagyobb csattanóra lehet számítani a könyv végén, mint ha apró mozaikokból akár össze is állhatna a kép. Nem fog. A meglepetés ereje viszont számomra igazán pozitív élmény volt, főleg az a kontextus, amibe az egész eseménysorozat került.

A karakterek viszont nem igazán kidolgozottak a főbb szereplőket kivéve, Alex csokoládébarna haja mindenesetre kicsit beleégett az agyamba, annyiszor került említésre. A két nyomozó, akikkel a lánynak szorosabb a kapcsolata, egészen konkrét jellemvonásokat kapott, nem beszélve Arielről, a bank biztonsági őrről, aki egy füdőkádban lubickoló csigát tart otthon… róla olvastam volna még. A többiek viszont viszonylag szürkék maradtak.  Budapestről azonban olyan leírást kapunk, hogy bármelyik utazási ügynökség megirigyelné, úgy tűnik, nemcsak Alex kedvenc városáról van itt szó.

Fotó: Pexels

Többször volt olyan érzésem, hogy egy-egy dialógus az életben egészen biztosan frappánsan hangzik, de a könyvben ez mégsem jött át, mert a gesztusok, mimikák hiányoztak, a leírás pedig nem sikerült tökéletesre. Ezek olyan apróságok, amiket a gyakorlat majd szépen eltüntet Petra írásaiból és remélem még sok regénnyel fog megörvendeztetni minket.

Valószínűleg sokan vagyunk, akik amellett, hogy örültünk a hétvégi kiránduló időnek, kicsit elgondolkodtunk azon, hogy hogy a francba lehet október 3-án 28 fok? Nagyon tömören persze annyi a válasz, hogy globális felmelegedés.

Mikor még iskolába jártam és tanultuk, hogy hol milyen éghajlat uralkodik, én magamban örültem, milyen szerencsések vagyunk, hiszen van négy évszakunk, nincsenek nagy természeti csapások, se hurrikánok, se földrengések, de még egy szunnyadó vulkán se háborgat. Hát milyen kellemes és békésen unalmas hely ez a Kárpát-medence, nem? Már nem. Már itt is egyre inkább váltakoznak a hőgutás nyári napok a nagy esőzésekkel, amiket nem bírnak el a csatornák, megáradnak a folyók, az átmeneti évszakokból jó, ha pár hét maradt, a téli havazások meg lassan már csak legendák. És bármennyire is kényelmes lenne azt hinni, hogy a Föld természetes, ciklikus változásának lehetünk tanúi, valójában már rengeteg kutatás bizonyítja, hogy ilyen mértékű és ütemű változás eddig soha nem történt, az emberiség szén-dioxid kibocsátása teljesen felborította a természet egyensúlyát. 

A téma nem új, Teller Ede már a 60-as években figyelmeztetett, hogy baj lesz. Se akkor, se azóta nem vették komolyan a tudósok figyelmeztetéseit, hát akkor most itt vannak a következmények, amiknek még csak a legeslegelejét látjuk, a megoldással pedig valószínűleg nem fogunk időben előállni, mert egy megoldás nem létezik és nem is fog létezni.

Budapest szervezett idén egy klímagyűlést, amin ötven ember vehetett részt a város minden pontjáról, két hétvégén keresztül. Úgy tudom, hogy nem volt óriási az érdeklődés iránta, én viszont úgy vártam, mint valami csodát. Rengeteg zavaros információ keringett a fejemben arról, hogy mi az, amit egy átlagember megtehet az éghajltaváltozás ellen. Az már alap, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot és nem használunk műanyagzacskót. De mindig kijön egy tanulmány mondjuk arról, hogy a pamut szatyrok előállítása mennyivel több CO2-t termel, mint a műanyag társaié. Bár előbbi talán legalább belátható időn belül lebomlik, ezzel a probléma azonban nincs megoldva. Sok-sok új dolog derült ki számomra, és az is, hogy a rendszer nem igazságos, ahogy soha nem is volt az, ezért a megoldások sem feltétlenül azok, bár jórészt ez hozzáállás kérdése. Ami nekem leginkább újdonság volt, hogy a városban a legnagyobb környezetszennyezők a lakóépületek, a fűtés, és bár léteznek korszerű technológiák, ezek jórészt kihasználatlanok, mert vagy drágák, vagy ismeretlenek és mindenki a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldásra törekszik, ha egyáltalán hajlandó felújítani az épületet, amelyben az élete jelentős részét tölti. 

A másik, a közlekedés kérdése. Sokszor vitathatatlan, hogy szükség van autóra, hiszen családok közlekednek vele, idős rokonokat kell szállítani. De kicsit abszurd, hogy az ember időnként fél kilépni gyalogosan az utcára, mert akkora a forgalom. A belvárosi élet pedig hosszabb távon egyértelműen nem fog javítani senki életminőségén. Sőt. Szintén kiábrándító tény, hogy egy elektromos autó, ami az autóipar nagy dobása a környezetért, a legyártásától kezdve az élete végéig valójában pont annyira szennyező, mint benzines társai. Csak jobb a reklámja.

Arról nem is beszélve, hogy az egy főre jutó zöld felületek mennyisége szintén egyre inkább csökken, ahogy a külvárosból befelé haladunk. És igazából ez olyan szinten természetessé vált, hogy szinte senkiben fel sem merül, hogy miért is van ez így, és nem lehet esetleg változtatni rajta, hogy egy kicsit élhetőbb, tisztább, levegősebb, zöldebb városunk legyen?

Fotó: Pixabay

A fájó igazság az, hogy mindenkinek tennie kellene nem egy dolgot, hanem sokat azért, hogy változást tudjunk elérni. Az egyén lehet jó példa, de a kulcs a kis közösségek, aztán a nagyobbak és végül a tömegek kezében van. Mi vagyunk azok, akik tudatossággal hatni tudunk a cégekre, és a politikára.

Hogy mik azok a lépések, amik fontosak lennének? A leginkább, hogy megújuló energiát használjunk fűtésre, környezetbarát módon legyenek felújítva az épületeink, hogy lehetőleg biciklizzünk és tömegközlekedjünk autózás helyett. Bizony az is tény, hogy a nagyipari állatartás az egyik legszennyezőbb ágazat, tehát jó lenne átállni a vegán életmódra. És mindenellett rengeteget beszélni a témáról, mert tény, hogy frusztráló, de nem „csak” a gyerekeink, hanem már a mi életünk is ezen fog múlni.

Gyakran érzem magam szerencsésnek, amiért az Y-generáció tagja lehetek. A gyerekkoromat végig kísérte a változás, ami kicsit talán ijesztő, de a legtermészetesebb dolog, nélküle nincs fejlődés, és ez a korszak rengeteg újdonságot hozott az életünkbe. Akkor kezdett elterjedni a kábel tv, a sorozatok, a 90-es években jöttek ki a legjobb Disney-rajzfilmek, Harry Potterrel nőhettem fel, lassan elterjedt a számítógép, majd az internet, a mobil-, majd az okostelefonok. Ma már egyértelmű, hogy a technikai fejlődés rohamtempójú, és a mindennapjaink része. Akkoriban viszont még a levegőben volt a rácsodálkozás és talán egy kis naivitás, mert a világ egyszerűsödött és sokkal kényelmesebbé vált. Már tudjuk, hogy mindennek ára van és a nyugati életforma sem az, ami bármeddig fenntartható, de erről majd máskor hosszabban írok.

A mai témám az a sorozat, amit nagyon sokan ismernek, tíz évadot élt meg és a mai napig képes megnevettetni bárkit, miközben érzelmeinket sem hagyja hidegen. No igen, ez aligha lehet más, mint a Jóbarátok. � Neked ki volt a kedvenc karaktered? Én mindenkinek azt mondom, hogy Chandler, és így felnőtt fejjel tényleg őt bírom a legjobban. De anno tizenévesen, mikor a tv előtt ülve kekszet majszoltam mézes tejjel, bizony nem éppen Chandler vicces dumái érdekeltek, hanem, hogy hogyan lehetnék olyan szép, kedves, vicces és sikeres, mint Rachel, és honnan akaszthatnék le egy Ross-t, aki cuki, humoros és szemmel láthatóan oda meg vissza van Rachelért. Úgyhogy engem a tíz éven át szenvedő szerelmi szállal sikerült lekenyerezni, azzal együtt, hogy dőltem a poénokon.

Fotó: Wikimedia

Mostanában jelent meg Saul Austerlitz könyve, A Jóbarátok-generáció, ami beenged minket a sorozat kulisszái mögé. Igazából nem is értem, miért telt el ennyi idő, mire valaki megírta, hogyan született meg ez a mai napig óriási népszerűségnek örvendő sorozat.

A könyv eleje nagyon tetszett, ebből derül ki, milyen kalandos utat jártak be a készítők, mire egyáltalán összeállt, hogy lesz egy sorozat hat fiatalról, akik New Yorkban élnek és leginkább kávézással és beszélgetéssel töltik az idejüket. A 90-es évek elején valahogy nem tűnt egyértelmű sikernek a koncepció. Szintén tetszett a szereplőválogatás leírása, és az írószobáé, ahol állandó volt a pörgés, hogy a történet is magával ragadjon és a poénok is üljenek.

Szerintem annak nem sok értelme volt, hogy a legemlékezetesebb részeket gyakorlatilag szóról szóra megidézte a szerző, legfeljebb olyan szempontból, hogy az embernek kedve támadjon lenyomni hirtelen az összes évadot, de akinek ez a könyv a kezébe kerül, az valószínűleg magát a történetet kívülről fújja, ezért a könyv közepe ha nem is felesleges, azért kicsit mindenképp több az elégnél.

Nyilván a Jóbarátok sem tökéletes, pláne mai szemmel. Sokszor hallottam már, mennyire életszerűtlen, hogy egy szakácsnak manhattani lakása legyen, vagy hogy mennyire kilúgozott, és egysíkú maga New York, ahol mindenki fehér és boldog. Nem beszélve a karakterek szintén nem túl reális viselkedéséről, elvégre milyen pár az, aminek tagjai tíz éven keresztül nem tudják eldönteni, hogy együtt akarnak-e lenni, vagy sem. A homofóbiáról, női egyenjogúságról, és a többi társadalmi problémáról már valószínűleg felesleges is beszélni. Az a 90-es évek volt és a Jóbarátoknak nem az volt a célja, hogy a valóságot tárja elénk, hanem hogy egy másik világba vonjon be, ahol az emberek szeretik egymást és tudnak nevetni a saját szerencsétlenségükön is, míg el nem éri őket a happy end. És talán ez az oka annak, hogy a mai napig annyian szeretjük nézni a hat fiatal mindennapjait, mi Y-generációsok és egyre inkább a fiatalabbak is.

A könyv nem rossz, amíg tényleg bevezet a kulisszák mögé, a sok epizód leírás helyett szerintem jobb lett volna, ha a színészek is mesélnek valamit azokról az évekről, amiket a forgatáson töltöttek. Így azért bennem maradt egy hiányérzet, és bár kedvem támadt újranézni a Jóbarátokat, eléggé megkönnyebbültem, mikor a könyv végére értem, ennél többre számítottam.

Évekkel ezelőtt olvastam Hemingwaytől az Akiért a harang szól című regényét, ami akkoriban nem tudott megfogni. Tetszett ugyan, de nem éreztem, hogy igazán hatna rám. Pár hete viszont, ahogy kóboroltam a könyvesboltban, megláttam Az öreg halász és a tenger új kiadását, és úgy éreztem, ezt nekem menten el kell olvasnom. Persze csak jóval később kezdtem el, mint ahogy terveztem, de mikor pár oldalon túljutottam, majdnem hangosan kimondtam a villamoson, hogy ez varázslat. Néztem a pici, alig több, mint 100 oldalas könyvet és egyszerre olvastam volna el egyhuzamban, de nem akartam, hogy rögtön vége is legyen, ezért szépen beosztottam, mint a jófajta belga csokit. :D

Az öreg halászt, Santiagót - akit elhagyott a halászok jószerencséje és sehogyan sem akad rá a zsákmányra -azonnal megszerettem. Nyugodt, derűs, pozitív ember, aki soha nem adja fel a reményt, pedig az egyetlen, akiben bízik, egy fiatal fiú – akit ő tanított meg a halászat mesterségére – és mivel nem fogott halat már 84 napja, még a napi betevője is csak mások jóindulatán múlik.

A halászok álma nem más, mint A nagy hal, amekkorát még sosem fogtak, ami lenyűgöz másokat és ami azt bizonyítja, hogy legyőzte nemcsak a többi halászt, hanem magát a tengert is. Talán nem árulok el azzal nagy titkot, hogy az öreg halász ráakad élete zsákmányára. De hogy aztán Santiago tud-e élni a lehetőséggel, és egyáltalán érdemes-e ekkora vágyálmot kergetni, az a kisregényből kiderül.

Fotó: Pexels

Most már értem, hogy Hemingway miért tartozik a legnagyobb írók közé. Rövid, tömör mondatai mögött tengernyi mélység rejtőzik és szerintem kell hozzá érettség, hogy az ember igazán át tudja érezni a szövegeit és feltegye a maga kérdéseit, persze csak ha van hozzá bátorsága. Mondjuk azt, hogy mi mozgathat egy idős, végtelenül tapasztalt embert, aki a tengerrel lélegzik, mégis oroszlánokkal álmodik. 

Már elég régóta nem jellemző rám, hogy "limonádé" könyveket olvassak. Azt a típust, amit ha elkezdek, 5-10 oldalon belül pontosan tudni fogom, hogy mi lesz a vége és nagyjából azt is, milyen "csavarok" várhatók benne. Eléggé meguntam a Bridget Jones hasonlat, kicsit ügyetlen, de azért cuki és okos lányokat, akikért igazából rajonganak a pasik, de ezt ők valamilyen csoda folytán nem képesek megérteni. Azért pár hajtűkanyar után kivétel nélkül a herceg karjaiban találják magukat, the end. Akkor már inkább a szívet tépő, de legalább hatásos szépirodalom, amibe bele lehet úgy szeretni, hogy minden alkalommal kifacsarja az ember szívét, mégis alig várja a következőt. Mostanában viszont túl komoly és komor lettem tőlük, meg attól, hogy mindenképpen jól akarom csinálni az életet. Néha szükség van arra a bizonyos lazításra. Nekem a nyári pihenő most nem az olvasásról és még kevésbé az irodalomról szólt, viszont mérhetetlenül megkönnyebbültem attól, hogy nem akarok mindent tökéletesen csinálni, hanem csak úgy jól lenni. 

Fotó: Pexels

Ehhez a hangulathoz tökéletesen passzolt egy igazán lányos könyv, az Átkozott Hannah Brown. A történet kőegyszerű, a vicces, kissé tüskés, majdnem 30 éves Hannah életébe egyszer csak betoppan A férfi, aki nem szőke és kék szemű, mert manapság már rájöttek, hogy a sötét haj és zöld szem mennyivel szebb... és tényleg. 

És bár kicsit nehezen olvad a jég Hannah szíve körül (remélem ezt a mondatot soha többé nem fogom leírni), azért várható módon a két fiatal egymásba gabalyodik. Természetesen ez így túl könnyen menne, ha nem jönne a fordulat - ami kicsit elüt a 21. századi, vagy bármilyen más korban írt értelmes történetektől - ugyanis kiderül, hogy Hannah-n átok ül, és amíg fel nem oldja, addig nem lehet boldog az ő hercegével. Nem nehéz belátni, hogy az alapötlet rém gagyi, viszont az a ritka helyzet áll elő, hogy maga a történet sokkal értékelhetőbb. Jóval több, mint egy szimpla modern mese, mert Hannah és barátai életében sok olyan nehézség akad, amivel könnyű azonosulni. Mindenkivel megtörténik, hogy elhagyják, hogy a szülei rossz döntéseket hoznak, hogy nem foglalkoznak úgy a másikkal, ahogy arra szükség lenne. Aztán nem meglepő módon inkább kerüljük a konfrontálódást, csak hogy ne bánthasson meg újra senki. 

Talán nem akkora spoiler, hogy mikor Hannah elkezd a saját életében rendet tenni, pozitívabban állni az emberkhez, meglepődve tapasztalja, hogy a világ és benne az emberek nem olyan ijesztőek, mint azt hitte, csupán esendőek, de ha nem nézi ezt el nekik, csak a saját lelkét pusztítja tovább. 

Azért szeretjük a meséket, mert tudjuk, hogy a vége csak jó lehet, és egy modern mesével szemben sincsenek nagy elvárásaink, mint hogy egy kedves történet legyen, ami kivisz egy kicsit a rideg valóságból és elhiteti, hogy léteznek csodák. Ez a könyv kicsit többet ad, mert megmutatja, hogy a varázslat  csak belőlünk tud kinőni (szirup és nyáladzás vége.)

Sikeresen elértem egy olyan szakaszába az életemnek, mikor egyszerűen semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném. Ezért úgy gondoltam, hogy bár nem szokásom konkrét "ezt tedd, hogy elérd azt a bizonyos csodálatos boldogságot" típusú könyvekre még csak ránézni sem, most aztán minden segítség jól jön. Egyébként is hajlamos vagyok mindenen agyalni, túlgondolni és a lelkemre venni, és egy ilyen negatív hullám eléggé le tud taszítani a gödör aljára. Mikor megláttam A lesz*rom rafinált művészete című könyvet, biztos voltam benne, hogy ez lesz a bibliám. El is olvastam és tetszett, de a rafinéria az bizony nem véletlen a könyv címében, és mikor a végére értem úgy voltam vele, hogy jó, akkor ezt most elolvasom mégegyszer, és lehet, hogy ki is jegyzetelem, mert ez a könyv kincset ér.

Mark Manson amerikai blogger és életvezetési tanácsadó, mára elképesztően népszerű szerző, ez a könyve a második és gyakorlatilag világsiker lett. Felírnám receptre annak, akinek sejtelme sincs, mit kezdjen a sok sz*rral, ami épp eltemeti, annak, aki nem érzi, hogy tart valamerre az élete, és főleg annak, aki eszeveszetten kergeti a habos-babos boldogság illúzióját és közben elsiklik alapvető problémák felett.

Azért jó ez a könyv, mert nem köntörfalaz. Megmondja, hogy ki miért hülye és milyen következményekre számíthat a hozzáállásával hosszú távon, de ezt nagyon humorosan és lazán teszi. Rengeteg példa van benne, amik mind-mind megtörténtek és különösen szimpatikus, hogy Manson saját életéből is több olyan pillanatot beemel, amik nagyon nem szép események voltak, és sokan biztosan be sem vallanék még maguknak sem, nemhogy megjelentessék egy könyvben, amit akárki elolvashat. Csakhogy neki az az elve, hogy ezekből a pillanatokból lehet igazán tanulni és előrelépni, úgyhogy minél kínosabb, annál többet ér.

Fotó: Pexels

Persze vannak olyan pillanatok is, amikor a rossz dolgok csak megtörténnek és igazából ezeket csak el kell fogadni, mint az élet teljesen átlagos és természetes részét, ahelyett, hogy megpróbálnánk megkeresni a nem látező pozitívat benne. Csak el kell ismerni, ez most sz*r, nagyon. Aztán pedig vállalni a felelősséget saját magunkért, hogy igenis megtegyük a lépéseket, amik kivezetnek onnan. 

Ez most így nagyon általános, a könyv természetesen jóval összetettebb és szerintem minden lényegeset tartalmaz ahhoz, hogy bárki megtalálja benne, hogyan sz*rja le a lényegtelen dolgokat és hogyan találja meg azt, ami igazán számít.

Úgy alakult, hogy szerettem volna írni egy laza nyári olvasmánylistát még a múltkor, meg most is, akkor közbeszóltak az események, most pedig az, hogy muszáj kiírnom magamból az érzéseimet, amiket egy spanyol úriember váltott ki a regényével. Úgyhogy a nyári olvasmányok még mindig váratnak magukra (bocsi Elek).

Carlos Ruiz Zafón idén halt meg 55 évesen. Első felnőtteknek szóló regénye akkora siker lett, hogy végül írt hozzá még három kötetet. Több már biztosan nem lesz. Az első rész, A szél árnyéka izgalmas, emberi, és szerintem nagyon felkavaró regény.

Őszintén szólva másodjára kezdtem bele és megint majdnem letettem, mert nagyon lassan indult be a cselekmény. Úgy a közepe felé olyan szereplők váltak fontossá, akik az elején sehol nem voltak, aztán egyszer csak hopp, az egyik a főszereplő legjobb barátja és hű társa lesz, a másik meg élete szerelme. Először nem is értettem, ezt így hogy? Pedig jobban belegondolva az élet is pont így működik, azt hiszem.

Vannak történetek, amikben lakik egy másik történet is, és a kettő valahogy összekapcsolódik. A szél árnyéka is ilyen, azzal a plusz csavarral, hogy ez a múltbéli történet teljesen megváltoztatja főszereplőnk, Daniel életét. Az akkor még egészen fiatal fiú ugyanis elhatározza, hogy kideríti, ki az a Julián Carax, akinek regényét, A szél árnyékát egy este alatt elolvasta. Csakhogy hiába csodás a mű, semmit nem lehet tudni a szerzőjéről. Julián története egészen apró darabokból épül fel, és minden benne van, amitől egy fiatalember végül nem akar mást, csak eltűnni a föld színéről minden nyom nélkül.

Vannak történetek, amiket lélegzetvisszafojtva lehet olvasni és nem tudom a pesszimizmusomra fogni, hogy sokszor arra gondoltam, ebből nem lehet jól kijönni Julián, hiába próbálkozol Daniel, a sors itt nagyon el…szúrta a dolgokat. Igazán közel kerültek hozzám mindketten. Láttam őket felnőni, rettenetesen szeretni és mindent elbukni. Értettem, hogy Danielnek miért sikerül az, ami Juliánnak nem, és közben féltettem mindkettőjüket, mert a két világháború korában - még úgy is, hogy őket közvetlenül nem is érintette – ami jót az emberről lehet gondolni egyszerűen elveszett. Sokakat csupán a bosszú, az aljas gonoszság éltetett, és ebben a korban valahogy senki nem mondta nekik, hogy öregem, a következő autót itt várd meg, nem messze, az a szép, sárga ház lesz ezentúl az otthonod. Épp ellenkezőleg, így lett Fumeróból, aki egyébként kétszínű gyilkos, Barcelona főhadnagya. Befolyását, hatalmát és erejét nem kímélve dolgozik azért, hogy megtorolja ifjúkori sérelmeit egykori barátain, elsődleges célpontja nem más, mint Julián Carax.

Juliántól és Daniel története végül lezárul a könyvben és nekem is kicsit el kell távolodnom tőlük, de lépteik zaját talán nem örökre nyeli el a szél árnyéka.

Meglehetősen banálisan hangzik, hogy azért létezik ez a blog, mert itt lehetőségem van leírni a véleményemet. Többnyire könyvekről írok ugyan, de ezekben az ajánlókban rendre benne vannak a világról alkotott gondolataim is. És valahol bízom benne, hogy aki elolvassa ezeket, annak hozzá tudtam tenni a gondolataihoz egy kicsit. 

Ahogy nagyon sokan, én sem csak szép, és kevésbé szép irodalmat olvasok. Általában már a reggeli kávém közben sem tudom megállni, hogy ne nézzek rá az aktuális hírekre. És mint szintén sokaknak, az én ujjam is szinte automatikusan nyom rá az indexre évek óta, mert őszinte, hiteles és mégsem tud unalmas lenni.

Fotó: Pexels

Még mindig görcsben van a gyomrom attól, ami a napokban történt, azért, hogy az ország legolvasottabb lapja egyszerűen csak megszűnik, mert a hatalom nem tűri az ellenszelet. Péntek délután bennem először a vészcsengő szólalt meg: "Fuss, ez még csak a kezdet! Innentől bármi jöhet, és a szabadságnak még a látszata is eltűnik." Annyival egyszerűbb lenne azt mondani, hogy köszönöm, elég volt, vannak országok szép számmal, ahol meghallgatják a mások véleményét, együtt gondolkodnak és szélesítik a világképüket, miközben csodálatos új dolgokat alkotnak. És itt vagyunk mi. Mi még nem tartunk ott. Még nem hisszük el, hogy számít a szavunk, mert évtizedekig, évszázadokig nem számított. Mert örülünk, ha megteremtjük a betevőt a családunknak és nem sodor el mindenféle válság. Mert azt a kicsit se tudjuk mindig élvezni, ami van, elvégre ki tudja, mi jöhet még. Aztán mikor a kis látszat világunknak ad egy büdös nagy pofont a valóság, az nagyon tud fájni, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi van?

Én megértem azokat, akik már régen nem itt élnek, és azokat is, akik ezután fognak elmenni. Én azért maradok mégis, mert innen szép nyerni. Bármennyire is tűnjön reménytelennek a helyzet, mindig van másik lehetőség. Nagyon sokszor mondom azt, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, nem azért, hogy elmeneküljünk előlük, bármennyire is tűnik az sokkal egyszerűbbnek. Nincs index? Talán lesz másik, remélem, hogy lesz, de egyedül nekik sem megy. Ők, akik képesek értelmes és reális gondolatokat közölni, ugyanolyan emberek, mint bárki más, ezért nekik is élniük kell valamiből. A valóság ma úgy néz ki, hogy az ember akkor jut bármilyen minőségi szolgáltatáshoz, ha fizet érte. Legyen az egészségügyi ellátás, oktatás, vagy olyan hírek, amik igazi, ellenőrzött tények és nem a propaganda részét képezik.

Ha lesz másik, támogatásra lesz szükségük, ezekben a nehéz, vírusos, válságos, antidemokratikus időkben is. De ha most sikerülne összefogni, és ha csak egy kicsivel is, de bizony támogatni őket, akkor tehetünk egy nagy lépést a szabad magyar sajtó felé. Máshogy sajnos nem fog menni, ezt a problémát is nekünk kell megoldani. Én őszintén remélem, hogy lesz itt még szebb világ, de ezért tenni kell.

A japán kultúra sok embert vonz, ami nem csoda, hiszen egy igencsak távoli, egyszerre hagyományos és modern világ képe rajzolódik az előtt, aki elmélyül benne. Japánban a tisztelet együtt jár egyfajta távolságtartással, és talán ezért is fontosak az apróbb rezdülések, a figyelmességek, amikkel kifejezik egymás számára a megértésüket, vagy akár a szeretetüket. Nekem mindig nagyon kettős érzésem volt a japán kultúrával szemben, amit egyszerre érzékelek hidegnek a tisztes háromlépés távolság és Marie Kondo miatt és tombolóan érzelmesnek, ha csak a mangákra gondolok, vagy az egyik kedvenc írómra, Murakami Harukira. Most nem róla lesz szó mégsem, hanem egy hölgyről, akiről azt tartják, hogy a japán irodalom egyik megújítója. Egyik leghíresebb novellás kötetét nem olyan régen adták ki újra egészen szépséges borítóval, ami arra késztetett, hogy olvassam el Banana Yoshimoto Kitchen című könyvét.

Mindenkinek mást jelent a konyhája, a főzés, a családi étkezés helyszíne, ahol egy jó étel mellett mindig van alkalom egyet beszélgetni is. Vagy lehet az a hely is, ahol minden nap lehet egy egészséges smoothie-t "főzni", és ahol a kis csetreszek laknak, amikkel talán hosszabb a kapcsolatunk, mint egy-egy barátunkkal.

Fotó: Pexels

A modern japán konyhák letisztultak, és elegánsak, ahogy Yoshimoto történetei is. Szereplői nagyon egyediek, mégis ugyanolyan nehézségeken, szenvedéseken mennek keresztül, mint bárki más. Ők valahogy mégis teljesen másképp viszonyulnak a világhoz. Hajlandóak szembenézni azokkal a traumákkal, ami velük történt és lassacskán erőre kapni, hogy jobban tudják folytatni az életüket, mint addig. És remekül főznek, az ételek pedig életre kapnak a lapokon és legszívesebben már mennék is vendégségbe hozzájuk, hogy felfaljam a Miso levesüket és hússal töltött tésztáikat (hogy is hívják?...).

A Kitchen mindegyik novellájában komoly szerepet kap a halál. Ez engem eleinte nagyon zavart. Elvégre miért kell, hogy minden nem túl hosszú történetben meghaljon valaki? Annyi minden más, nem feltétlenül pozitív esemény történik amúgy is az ember életében. Aztán leesett, hogy mennyire nyugatiasan gondolkodok. Hiszen nálunk már teljesen kikopott a kommunikáció a halálról, akkora tabu témává vált. Pedig mindenki életének a természetes része, még ha nincs is nála fájdalmasabb. Japánban ezzel szemben valószínűleg sokkal többet foglalkoznak vele, ahogyan szorosabb a kapcsolatuk az idősebb generációkkal is. Ők valahogy kevésbé arra koncentrálnak, hogy mekkora a generációs különbség közöttük, és ezért mennyire másképp gondolkodnak. Azt hiszem, hogy a másik ember megbecsülése és a gondolkodásmódjának tiszteletben tartása az, amivel kölcsönösen át tudnak lépni ezeken a valószínűleg ott is szintén jelenlévő akadályokon. Lehet, hogy érdemes tőlük tanulni egy kis kedvességet, derűt, elfogadást és főleg azt, hogy ha valaki bármikor felhív vezetékes telefonon, természetes, hogy azonnal találkozni akar veled, és mivel felvetted a telefont, nyilván ráérsz, úgyhogy esélyed sincs visszautasítani. �